Mór Jókai - Egy magyar nábob

— Ahol van ni, már valaki beleszólt! — kiálta bosszúsan felpattanva Abellino.

— Bocsánat érte, a név meglepett, miután e nő hazánk leánya.

— Az...

E szó oly hangon volt mondva, mintha azt jelentené: “Hogy is lehetne valami kitűnő, ha a miénk?”

— Tehát — folytatá Abellino —, az igazgató egészen hozzájárulhatlanná tevé magát, s beszédbe sem akart ereszkedni e pont felett. Ekkor az én régi pártfogóném, a szerencsés véletlen, jön segítségemre egy pudlikutya képében.

Általános kacaj.

— Mint mondom, egy pudlikutya képében. Ismerik önök uraim azt a legújabb divatban levő drámát, mely Shakespeare és Hugo Victor darabjait mind háttérbe szorította: “Aubry, vagy a háládatos kutya”. A tárgy az, hogy egy lovagot megöltek, s annak hűséges kutyája lép fel vádlóul a gyilkos ellen, mire a király ordáliákat rendel, hol a vádlottnak meg kell jelenni a sorompók előtt, s a bosszúálló pudlival megvívni, mely által csakugyan legyőzetik. Valamely lángész ebből érzékeny drámát csinált, melyben a főszerepet Philax úr, a pudli viszi. Philax úr bejárta már fél Európát, s mindenütt diadallal, lelkesüléssel fogadtatott, záporként hullott lábaihoz a koszorú, gazdája zsebébe pedig a tallér és louisdor; hasztalan kiabáltak a költők, a zsurnálfirkancok, hogy ez gyalázat, megbecstelenítése a művészetnek; lealázása a poézisnek! Philax úr azért folytatá műutazását, s nehány hét előtt Párizsba térve, itt is elkezdett furorét csinálni. Eleinte ugyan féltek az igazgatók felléptetni, mert a színészek azzal fenyegetőztek, hogy rögtön otthagyják a színpadot, ahol a művész egy kutyával állíttatik egy kategóriába, s hol eddig a helyes deklamáció, művészi arcjáték, kitűnő hang és ragyogó érzelem jutalmául osztogatott taps és koszorú egy oktalan barom csaholására és ugrándozásira pazaroltatik.

— Ez nem rosszul beszél — súgá István Rudolf fülébe.

— Ne búsulj, majd mindjárt elrontja.

— Azonban mégis akadt egy igazgató, a Luxembourg színházé, akit nem zseníroztak színészei, s ez bátorságot vett magának a kutyát elfogadni vendégszerepekre, a sikertől föltételezvén, ha vajon rendes tagnak szerződtesse-e vagy sem. A siker várakozáson felyül volt. A luxembourg-i nyomorult pajta, melybe azelőtt senki sem járt más, mint matrózok, diákok és débardeurök, s még jóravaló lorette sem mutatta benne magát, ez estve Párizs legelegánsabb népével tölt meg; a fokhagyma- és pálinkaillatú páholyokból a legismertebb divathölgyek tekintgettek elő, s ezen estve a művészkutya a szó teljes értelmében virágesővel temettetett el. E naptól fogva egyik színház a másik kezéből ragadta ki az elhirhedt négylábú művészt; egy nap a Gaieté hallotta őt csaholni, másnap a Théâtre des Vaudevilles, azután a Varietés, végre minden párizsi színpadot körüljárt, s a két rátartó színház, a Théâtre Français és az Académie Royale de Musique közönség nélkül maradt; az elegáns világ törte magát Philax úr után, felvitték őt páholyaikba, caressírozták, hízelgésekkel halmozták, s természetesen ahova a dámák mennek, oda sietnek a férfiak is, egyszóval: a két pedáns színház játszhatott üres padok előtt, adhatták ott Cidet, Hermione-t, Tartuffe-öt; amott Cenerentolát, Gazza ladrát, Alcidort, vagy Nurmahalt, a színház üres volt, s az igazgatók dühösködtek a közönségre, mely egészen szerelmes volt a kutyába.

— Monsieur! Mind szükség minekünk ezt megtudnunk? — kiálta fel egy türelmetlen hang.

— Uraim, én diszkréciót kérek — szólt méltatlankodva Abellino —, különben egy szót sem fogok szólni.

Megszavaztatott a diszkréció.

— Ekkor én meglátogatom monsieur Deboureux-t, s tudva azt, mennyire fel van ingerelve a kutya ellen, úgyhogy ha ő játszaná Aubryban a gyilkos szerepét, bizonyosan ő harapná meg a kutyát, nem az őt; tehát azon ajánlatot tevém neki, hogy ha én rögtön végit szakasztom ennek a kutyaszezonnak, s a közönséget kigyógyítom caniculai szenvedélyéből, minő hálával fog nekem tartozni. — “Mindennel, amit ön kíván” — felele a derék ember. Jó, én tehát két dolgot kívánok; Zelmira szerepét Catalaninak adni, ez az első. Megígérte.

A fiatal óriások szerteszéjjel szedték e szóra Abellinót.

— A másik pedig az, hogy Zelmira adatása utáni napon adassa “Italiana in Algeri-t”, ezt a kopott és divatból kiment operát, s abban léptesse föl Mainvielle-nét.

— Brávó, brávó! — kiáltának többen. — Ez gyönyörű, soha ügyesebben fel nem lehetne emelni egy művésznőt és a másikat megbuktatni mellette.

— Várjatok, még ez nem minden. Mainvielle-né bizonyosan megérezte a bajt, mert még azon órában odaizent az igazgatóhoz, hogy őt bocsássa szabadságidejére, mert férje beteg, s fürdőkre kell vele menni. No már ki ne látná itt megint a világos malíciát? Hát az-e a világ rende, hogy a színésznők férjeikkel együtt utazzanak? Enfin, az igazgató kötelezve volt, Mainvielle-nét három nap múlva útra kelle bocsátania, s Zelmirának még csak a két első felvonása van betanulva, s így csak az ő eltávozta után fog színre kerülni, s az a színe lesz a dolognak, mintha Catalani csak szükségben kapta volna meg a szerepet. — Ki tud itt segíteni?

Itt körülnézett a fiatal óriásokon, s miután azok hallgattak, büszke öntudattal ütött homlokára, mintha mondaná: “Az én fejem!”

— Annál jobb, mondám, tehát adatni fogjuk ugyanazon este Zelmira két első felvonását és utána azt a kiállhatatlan két utolsó felvonást “Italiana in Algeri”-ból, mely elől rendesen meg szokott szökni a közönség. Hát nem jól van így?

— Dicső, felséges! — kiáltának mindnyájan — leleményesen van kigondolva, az arrangement tökéletes. Ugyanazon este a diadal és a bukás, egyfelől a taps, másfelől a chut (pisszegés).

— De halljuk tovább. A feltétel ezért az volt, hogy a kutyaszezonnak vége szakadjon. — Itt felugrott Abellino székéről, egyet csettentve ujjaival. Eh voilà: már vége van!

— Hogyan, hogyan? — kérdék mind elcsodálkozva.

— Én rögtön lóra ültem, beszéltem bankárommal (ennél a szónál megigazította kravátliját, hogy hallgatói azalatt gondolkodhassanak azon, miszerint neki ismét bankárja van); onnan egyenesen vágtattam Pelerinhez, kié az a művészkutya. Kihívattam magamhoz kutyástul, s le sem szállva lovamról azt kérdezém tőle: “Hogy adod azt az ebet?” A pimasz elébb gorombául felelt azt mondva, hogy nincs annyi pénzem, amennyiért azt megvehessem. Par Dieu! Lehet-e magyar nemesnek ennél nagyobb gorombaságot mondani? Hát úgy nézek én ki, uraim, mint akinek azt lehet mondani, hogy nincsen pénze? — Hah! — dühösen kiálték a fickóra — Monsieur, mint nevez ön pénznek? Hiszi, hogy én nem tudom megadni kutyájának az árát? Mit kér ön érte? — Az ember azt felelé, hogy nem adná ötvenezer frankon alól. — Fripon! s azt nevezi ő pénznek! Itt van ötvenezer frankod! — kiálték hirtelen kirántva tárcámból ötven bankbilétet, s odavetém neki. A fickó elbámult; a kutya ugyan művészete keresményével őt évrül évre táplálta, de a kutya meghalhat, ötvenezer frank pedig nem hal meg, s azon ő magának fűszerszámos boltot nyithat, s élhet belőle holtig; egy kicsinyt gondolkozni látszott, azután eltette a bankbiléteket, s a pudlit örvénél fogva odavezette hozzám, s vigyorogva mondá: “Ezzel ugyan jó vásárt csinált az úr!” A gazember valami vándorszínház igazgatónak nézett, s azt hitte, hogy már most majd én fogok városrul városra járni a kutyával, s mutogatom, hogy micsoda mesterségeket tud. No semmirevaló, hogy lássad, miszerint egy magyar nemes embernek ötvenezer forintot kidobni micsoda tréfa, s máskor respektusod legyen előtte, hát íme, nézz ide! Azzal kivontam nyeregkápámból egy tercerolt, s puff! ott hevert a kutya agyonlőve —, s azzal vége az ebszezonnak.