Mór Jókai - Egy magyar nábob

— Ismeretlen nevek — szólt Rudolf kezét feje alá téve s egy leszakított fűszálat forgatva szájában.

— Nem fognak azok maradni. Egyébiránt szolgálhatok ismerősebbekkel, nehogy azt hidd, miszerint az irodalommal foglalkozók a nemzet páriáinak tartatnak; az idei Hébé című almanachban találkozhatol nevekkel, mint Dessewffy, Teleky Ferenc, Ráday Gedeon, Majláth, akik már nostrasok és nem ismeretlen nevek.

Itt újra látszott az a futó szarkasztikus mosoly a beszélő arcán.

— Holttestek galvanizmusa az egész — felelt rá hidegen Rudolf szemeit hanyagul lehunyva.

— Te azt hiszed, hogy meg vagyunk halva? — kérdé István.

— Azt.

— De már azt tagadom! — kiálta egyszerre mind a két ifjú hevesen.

Rudolf elveszíthetlen nyugalommal felelt:

— Ha az erős hang jó cáfolat a meghalás ellen, akkor helyesen teszitek, hogy úgy kiáltoztok rám; ti tagadjátok a gondolatot, mert nektek még fáj; de én látom, tudom, érzem, bennem öntudattá van fagyva, hogy fajunk lejátszta szerepét, s oda fog térni, hová elődei: a hunok, avarok és pecsenégek. Városait, nagyobb kereskedelmi helyeit most is kevés magyar lakja. A faj optimatesei csak a térképről tudják, merre van az ország, s legkisebb maguk erőtetése nélkül átszegődhetnek akármely más nemzethez; az eredeti faj apródonként kiszorul pusztáira, karámjaiba; lassankint onnan is kikoptatják nálánál életrevalóbb gazdák, elpusztul, eladósodik, a nemesség eltemeti magát obsolet institúciói alá, amint a civilizációval első összeütközésbe jön. Nem a barbárok fogják a magyar népet ezután elfogyasztani, hanem a civilizáció, s mije van népünknek, mely jövendőt ígérjen neki?

— Vannak fiai! — szólt Miklós mély, erős hangon.

— Ez helyesen volt mondva Miklós — szólt István társa kezét megszorítva —, egyébiránt én azt mondom, hogy mindene van, ami kell arra, hogy éljen.

— Bora, búzája, ugyebár?

— Az is egy. Van neki miből élni, ami nagy prezervatíva az elernyedés ellen. Igaz ugyan, hogy éppen amiatt, minthogy van neki miből élni, nincs arra szorulva, hogy szellemét tökéletesítse; pedig a magyar ezermester. Ha kényszerítve leend, hogy fáradsággal jusson kenyeréhez, csodáit fogja adni mindenoldalú tehetségeinek. Elfogadandja a polgárisulás minden jelszavait, lépést fog haladni az idővel, versenyezni fog minden téren a világ első nemzeteivel; lesz új élet, új mozgás, új vérkeringés az egész fajban, leteszi a kardot, mellyel egykor egész Európát védte, s megmutatja, hogy minden eszközt bír forgatni, mellyel hírt, hasznot, becsületet lehet szerezni, legyen az szobrászvésű vagy bányakalapács, festőecsetet vagy építészzsinór, s kik buzdítsák, lelkesítsék, lesznek magas lelkű emberei, s úgy hiszem, hogy azoknak a születése után már nem kell várakoznunk.

— És a legfőbb, amit elfeledtél — szólt közbe Miklós —, előtte a diplomáciai tér, s azt meg kell engedned, hogy a legutolsó magyar táblabírónak a kisujjában több státusférfiúi bölcsesség van, mint a legelső...

(Maga is átlátta, hogy nagyon sokat akart mondani.) Rudolf mosolygott az utóbbi állításra, s fél könyökre dűlve István felé fordult:

— Ennek itt nem felelek — szólt Miklósra mutatva —, mert képes lenne ebbe a mocsárba belevetni; hanem az, amit te mondtál, csak fordított része az én állításomnak; ha fajunk levetkőzi ősi sajátságait, beletörődik azon formákba, miket elé az újabb fogalmak szabnak, megszűnik lenni az, ami; új életet kezd, de a réginek meghal; lehet boldog nép, de nem lesz magyar, mentül inkább megközelít más világnemzetet, annál messzebb távozik önmagától; poéták és népzenészek fenn nem tartják a nemzetéletet. — A státusférfiakról nem merek szólani, mert azok Miklós fedezete alatt vannak.

— Éspedig, lásd, ez egész aggodalomnak egy szó, egy eszme végit veti. E szó akarni és nem akarni . Ha mi azt mondjuk, hogy akarunk élni, akarjuk ősi nemzeti sajátságainkból mindazt megtartva, örökítve megőrzeni, ami azokban nemes, életrevaló és szép; akarunk ki-ki saját tehetségei szerint a választott pályán becsületesen megállani, akarjuk szeretni magunkat, megbecsülni azt, ami a mienk, akarjuk mindazon előnyt felkeresni, kimívelni, ami fajunkat emeli; és viszont nem akarunk hiú majmolói lenni annak, ami idegen, hanem ha átvettünk valamit tőle, az, mint a tüdő leheletétől a fehér chylus, piros vérré válik bennünk; ha eljárunk a külföldre azért, hogy hazánknak bölcsességünkkel, nem pedig, hogy a külföldnek ostobaságainkkal legyünk hasznára, akkor nincs oly természeti vagy morális erő, mely bennünket elolvasszon. Elolvad a jég, de a kristály azt mondja: “Én nem olvadok!” és szikrátvet a napban. A népek át fogják látni, hogy életrevalók vagyunk, és tisztelni fogják törekvéseinket; mezőinken új élet fog virulni, szárazi és vízi utainkon megélénkül a kereskedés, a magyar nyelv felhat szalonjainkba és divattá válik, nagyobb városainkban megszületik a nemzeti szellem, az ország fővárosában, Pesten összpontosulni fog a nemzet fénye, ereje, szelleme; lesz akadémiánk, írói egyleteink, nemzeti színházunk. És mindezt csak akarnunk kell.

— Szép. És ki fogja e szent akarást megkezdeni? Mert valakinek csak kell példával elöl járulni, a lélek nem szállhat meg egyszerre egynéhány millió embert.

— A capite foetet piscis; azok, kiknek legtöbb érdemeik vannak a múltban, legtöbb bűneik a jelenben s legtöbb tartozásuk a jövendő iránt: a magyar főurak.

— Sajnálom, hogy nem szoktam fennhangon nevetni — szólt Rudolf —, most jó alkalmam volna rá. Hol vannak azok a magyar főurak?

— Nagy része külföldön; de azt talán nem akarod elvitázni, hogy ha a hazából elhozott port leverték is saruikról, szíveiket nem adták zálogba.

Rudolf csendesen mosolygott.

— Te misszionárius vagy, ki meg akarod téríteni eretnek hazádfiait, s bejárod a világot, hogy őket hazahívogasd?

— Én nem tartom azt lehetetlennek.

— Boldog fiatalember, hány éves vagy most?

— Elmúltam húsz.

— Holnap tíz évvel öregebb leszesz. Holnap jöjjetek el velem az ifjú óriások klubjába. Ez egy nemes társaság, melybe csak oly tagoknak van beléphetése, kik vagy előkelő születés, vagy gazdagság, vagy valami nevezetes bohó életmód által kitüntették magukat. A magyar előkelő világ itt lakó ifjait mind ott találandjátok együtt. Akkor azután majd megkérdem tőled: “Akarod-e és hiszed-e őket magaddal vihetni?”

— Ej, oktalan törekvés! Az országgyűlési regálisok minden fáradság nélkül hazagyűjtendik őket.

Ez utolsó szavakkal Miklós biztatta társait, ki az egész vita alatt azzal fáradozott, hogy egy, a templom előtt heverő kettétört kőoszlopot állíta fel, melyre ez embléma volt írva: “Ki állíthatja ezt fel újra?” Miklós megfordítá a követ, tört felét a földbe nyomta, s felyülkerült talapjára a tört darabot koronájával állítá megcáfolva a bölcs kérdést.

— Tehát holnap együtt megyünk az ifjú óriások klubjába.

A Boulevard Montmartre északi oldalán áll egy háromemeletes ház, jelenleg a Jockey Club szállása, mely akkor is (1822) kedvenc gyűlhelye volt az elegáns fiatalságnak. (E mondat pleonazmusnak látszik, miután elegáns ember örökké igényt képezhet arra, hogy fiatalnak tartassék.)

Itt történtek mindazon események, melyek a magasabb köröket foglalkodtatni szokták; steeplechase-ek és lóversenyek rendezései, bankettek híres művészek tiszteletére; innen indult ki a színházakat lesújtó és felemelő közvélemény, fütty és taps; itt határoztatott el, hogy jövő farsangon minő virág fog divatban lenni; tavaly egy ideig a hortenzia volt, de vége felé a narancsvirág és a heliotropium kiszorította, most már a narancs- és a napraforgóvirág a cselédszobákba száműzetett, jelenleg a geránium és melaleuca között oszlanak meg a vélemények, s nem lehet előre megjósolni, melyik leend a győztes. Nagyobb kérdés még ennél is az, ha vajon az Académie Royale de Musique (ilyen cifra neve volt akkor az operaszínháznak) igazgatója fog-e bírni elég bátorsággal Zelmirában, mely Rossini legújabb zeneműve, a címszerepet Catalaninak adni, kit a fiatal óriások pártolni kívántak, mivel most jött és még fiatal, s mellőzendi-e madame Mainvielle-t, ki már régen itt van, s ami több: férjhez ment, s ami még több: egy színészhez, és ami legtöbb: jól él a férjével. Minden szobában, a pikétasztaloknál úgy, mint a biliárdok körül csoportok alakulnak, kik mind heves vitában látszanak lenni; mindenkit ez egy kérdés foglalkoztat, alig bírja a közérdeket egy percre magára vonni egy-egy művészi karambol vagy egy diadalmas sextet.