Mór Jókai - Egy magyar nábob

Az elitje a társaságnak, a crème du crème legkedvencebb helye az erkélyszoba. Pompás márvány domborművekkel ékített terem, művészi festményű plafonnal, melyen Lebrun ecsetje remekelt.

Az erkélyen öt vagy hat ifjú látszik egy csoportban, kik onnan Párizs előkelő és nem előkelő világát látva pompás anyagot találnak azon igen kedves mulatságra, melynek médisance a neve, nálunk emberszólásnak hívják.

Köztük látjuk a híres marquis Debryt, Párizs legelső bonhomme-ját, a legszeretetreméltóbb rágalmazót, kinek minden apró kalandot, a budoárok legkisebb titkait, a kulisszák regényes intrikáit meg kell tudni, azokból mindenféle változatokkal meséket, anekdotákat csinálni; ha valakire ránézett, már az bizonyos lehet felőle, hogy tud róla valamit, hanem azért a márki a legkedvesebb ember, mert senkit szemben meg nem sért, ezért pedig, amit az embernek háta mögött mondanak, civilizált világban nem szokás megharagudni.

A körüle álló ifjak kacagása tanúsítja, hogy most éppen valami kedves kalandot mesél, néha a beszéd a suttogásig alászáll, a hallgatók összedugják fejeiket, egyszerre kitör ismét a kacaj, s dűlnek jobbra-balra.

A márki egy elhízott kövér ember, kiről senki sem tenne fel annyi mozgékonyságot, annyi könnyűséget; úgy tudja kezeivel, arcával gonoszul illusztrálni elmondott szavait, hogy gyakran maga a történet alig volna érdekes, ha ő nem mondaná el, s akik utána akarják mások előtt ismételni, rendesen kudarcot vallanak vele.

Azon percben érkezeink oda Rudolf gróffal és társaival, midőn a történet már javában foly; Rudolf, ki ismerős a társasággal, röviden bemutatja társait, s az illő üdvözlet után tovább foly a monda.

— Mindannyi meghiúsult törekvés és fiaskó után sem engedé magát a mi Saint-Michelünk visszarettenteni — folytatá a kedves ember —, miután szegény még csak annyira sem ment, hogy a kis Petit-pas-nak szemébe tudjon ötleni, mert szegény fiú velem együtt nemigen számíthatja magát az Adoniszok közé (milyen alkalmas emberszólási forma ez a “velem együtt”), jövendőbeli örökségét pedig eddigelé még őelőtte is ismeretlen emberek bírják, s az a havi fizetés nem elég Petit-pas-nak egy melaleuca-bokrétára, azonfelül arra sincs születve, hogy valaha esze által tegye magát szerencsétlenné; tehát mit gondoljon ki mégis a szegény Saint-Michel, hogy a kedves kis őzlábú táncosnő közelébe juthasson, vele mindennap beszélhessen, hogy úgyszólván éjjel és nappal otthon legyen nála?

— Ohó, ez kissé sok lesz! — kiálta fel e szóra Iván herceg, egy magas, katonás alak, kiben azon északi herceget van szerencsénk tisztelni, kiről már egyszer volt szó.

— No, adok száz aranyat annak, ki kitalálja.

— Add magadnak azt a száz aranyat, és találd ki! — szólt rá lord Burlington, egy furcsa angol fiú, ki háttal ülve a társaságnak lovagolt egy széken annyira elnyújtva a lábait, hogy szinte hihetetlen volt, hogy ez mind hozzá tartozzék.

— A nemes lord jobb élceket mond, mint magam — nevetett a márki —, jól tudja, hogy száz arany nem szokott a zsebemben heverni. Tehát a jámbor fiú — beszegődött a kis táncosnéhoz —inasnak.

— Ah, ah! — kiáltának fel valamennyien.

— Úgy dupla célt ért el — szólt hátulról a lord —, mert egyúttal szobaleányoknak is udvarolhat.

— Fi donc! — hangzék egy vékony, cérnaszálvékony hang; ez gróf Vezekéri, magyar elegant ifjú hangja volt, egy nyúlánk, tejképű ifjúé, ki kényes lustasággal veté hátát az erkély rácsozatának, két karját túllógatva rajta. — Fi donc! Ne mondja ön tovább, ez engem alterál, ily skandál a mi köreinkben!

— Nincs valamelyiteknél szagos üveg? A gróf úr elájul! — kiálta tréfásan Debry.

— Halljuk a történetet tovább! — sürgeték mások.

— Tehát a fiú inas lett a kis Petit-pas-nál — nevetett Iván —, tán éppen az volt, ki a múltkor kocsim ajtaját kinyitotta, s és egy rubelt adtam neki.

— És aki az én redingote-omat teával végigöntötte — szólt a lord —, és én egy pofont adtam neki érte.

— Ah, ah! — iparkodék szólni selyemszál szavával a fiatal szenzitív magyar gróf — és akire én rábíztam, hogy szerelmes leveleimet adja át kisasszonyának.

— No, azokat bizonyosan mind a tűzbe dobta! — nevetett Debry. — De hagyjátok hát elmondanom, mi történt tovább —, mert ez a java.

— Halljuk!

— Egy napon a kis Petit-pas-nak légyottja volt a boulogne-i erdőcskében, hol neki csinos kis villája van isten kegyelméből.

— És az én erszényemből — dörmögé Iván.

— Herceg, amit a jobb kéz ad, ne tudja a bal — szólt feddőleg a márki. — Tehát a kis táncosnőre valami pásztoróra várakozék odakünn, mire nézve idegen kocsit bérelt, s inasát természetesen magával vivé.

— Kit? Saint-Michelt?

— Éppen őt; ott valami derék tábornokkal kellett találkoznia, ki iránt a kedves hölgy úgy hiszem, személyes vonzalmat érez.

— Debry! Ne rágalmazz! — kiálta tréfás feddőzéssel Rudolf, ki szinte a hallgatók közé vegyült.

— Ah, elfeledtem, hogy méltóságod jelen van, különben jobban vigyáznék kifejezéseimre. Annyi kétségtelen, hogy a derék tábornok igen szerencsés az asszonyok körül, engem magamat már több helyről kiszúrt.

— Ne beszélj magadról, rólad majd beszélünk mi, ha elmégy.

— Tehát maradjunk a tárgynál. A tábornok megjelen, a kis Petit-pas két terítékre asztalt hozat a rózsalugas alá, éppen ahogy Ovidius Naso idejében szokták a pásztorok, illatos rózsalugas, csergedező patak s aztán két szerető szív, csakhogy azok a hajdani pásztorok nem ittak champagne-it, s nem tartottak magok körül szerencsétlen inasokat, akik azalatt a dugókat húzogassák a palackokból, míg ők azoknak tartalmát ürítik. Tehát amint Damon és Phyllis az asztalhoz ülnek, a szerencsétlen inasnak oda kellett állani kisasszonya széke mögé tányérral hóna alatt; és miután a tábornok szemközt ült vele, tehát azzal farkasszemet kellett nézni. Hát amint rátekint, majd a föld alá süllyed a szerencsétlen Saint-Michel, hisz az tulajdon — nagybátyja!

— Ah, már így még jobb.

— Még talán, ha lélekjelenléttel bír, kikerülte volna, hogy nagybátyja ráismerjen, mert cselédeket nemigen szokás figyelmesen nézegetni, értve tudniillik a velünk hasonló nemen levőket; azonban a jó fiú oly zavarodott lett, hogy mindent összevissza cselekedett, kést adott, ha kanalat kértek, villát dugott a fagylaltba, s majd kilőtte a tábornok szemét egy pezsgődugóval. Erre már mégiscsak ránézett, s amint nézi, lassankint ráismer. “Que diable, hisz ez Saint-Michel, az én unokaöcsém!” — kiált fel végre. A boldogtalan egyszerre elejtett fél tucat kínai porcelánt a földre ijedtében. A kis Petit-pas pedig elkezde kacagni úgy, hogy kapcsai felpattogtak, s székestül hanyatt dűlt.

— Ah, ez érdekes.

— Nem történt semmi skandalum, felemelték; a tábornok jókedvű ember, Saint-Michelt odaültették az asztalhoz, terítéket adtak neki, s késő estig vigadtak együtt a viszonttalálkozás örömére.

— És azután? — kérdé a lord.

— No ez derék. A nemes lord azt akarja, hogy az ember úgy végezzen egy anecdotont, mint Scott a regényeit: ki meddig élt, és hogyan halt meg.

— Mi történt azután Saint-Michellel?

— Abban az órában semmi. Vannak nagybátyák, akik szeretetreméltóbbak unokaöccseiknél. Hanem meglehet, hogy ez anecdot után divatlion válhatik belőle.

— Ah, minő fád mesék — sóhajta a szenzitív szittya gróf, óráját kivonva zsebéből s oly közel tartva szeméhez, hogy szinte kiszúrhatná a mutatójával, ha üveg nem volna rajta. — Már öt perc egyre, és én elkésem — azzal felkeresé kalapját, összehúzott érzékeny szemekkel megnézve kívül-belől, ha vajon csakugyan az ő kalapja-e; s azután felpróbálva fejére, ha vajon csakugyan az ő feje-e az, amire ráteszi.