Mór Jókai - Egy magyar nábob

De még másvalakit is elriasztott a háztól Teréz ottléte. És ez Marion kisasszony.

Amely nap Teréz megérkezett, ő szíveskedett kirándulni kőhalmi jószágára, csak néhány hétre, amíg az új vendég ott lesz, s minthogy ez a néhány hét esztendőkig tartott, ő is ott marad végképpen Kőhalmon — vegzálni a kasznárnékat és ispánnékat.

És azután egyik esztendő a másik után jött. Teréz csak mindig ott maradt a háznál, Marion pedig egészen elmúlt onnan, csak néha-néha vetődött be ismét, mikor már nagyon meggyűlt benne a méreg, hogy azt kiönthesse.

Flóra ilyenkor rendesen oly foglalkozásokat talált ki Teréz számára, vagy átküldé Kárpátfalvára, hogy Marionnak sohasem volt alkalma a békességes hölgyet bosszanthatni.

Gyakran bizalmas órákban elbeszélgetett Teréz az ifjú úrnővel Fanny gyermekkoráról; elmondá viszontagságait, a veszélyeket, mikben forgott. Mennyit szenvedett titkos szerelem miatt. Mennyit áldozott fel! Nagyon szeretett egy ifjút, és annak nevét sem mondta soha senkinek, a sírba vitte magával a titkot.

És Flóra meghitt órákban elmondá e szomorú dolgokat Rudolfnak, hogy azon nő gyermekkorától fogva szeretett boldogtalanul, és még tán a túlvilágon is szeret, és kényszeríté férjét igen gyakran elmenni vele a fenyőfák ligetéhez, s meglátogatni azt a sírkövet, melynek mindegyik betűje, mintha egy égő szem volna, mely könnyezve mosolyog!....

Egy szép napfényes délután künn a parkban sétált Flóra, egy kis csevegő hároméves gyermeket vezetve kezén.

A gyermek őt tanulta nevezni anyjának, s fecsegve tett hozzá százféle kérdést, mik közől egyre is dolgot adna megfelelni akárkinek.

A kastélyba ezalatt Marion kisasszony érkezett meg.

Hallva, hogy Flóra a parkban sétál, sietett le hozzá.

— Jó estét, jó estét, kedves grófném! Másodmagával? másodmagával? Alásszolgálója, nagyságos Kárpáthy úr, alásszolgálója. Ha én ezelőtt húsz esztendővel önnek papájára hallgattam volna, most ön már nagy legény lenne.

(Persze a hároméves fiú értette ezt az élcet.)

— Ah, milyen gyöngéd anya ön, Flóra! Milyen szépen tartja ezt a fiút. Milyen kár, hogy önnek magának nincs gyermeke.

(Egyike a legfájóbb gyöngédtelenségeknek egy fiatal nőnek szemére vetni, hogy nem anya.)

— No de az illúzió megvan. Mégis van gyermeke. Mégpedig szép gyermek. Látszik, hogy szüléi nagyon szerették egymást. S hogy a csalódás annál nagyobb legyen önre nézve a szemei a megszólalásig hasonlítanak Rudolf szemeihez.

— Valóban — szólt Flóra elevenen —, sőt még szája mozdulása is úgy hasonlít hozzá — s azzal ölibe kapta a gyermeket, s összecsókolá szemeit és száját.

(Ez a nő hígvelejű! — gondolá magában Marion kisasszony bosszúsan feszítve ki napernyőjét — pedig árnyékban voltak — még csak féltékennyé sem lehet tenni.) Azt hitte, majd akkor meg fogja utálni a gyermeket, ha gyanút gerjeszthet ellene szívében. Nem ismerte Flóra szívét.

Tiszta, ártatlan volt az, mint egy gyermek szíve, s még a fogalom is hiányzott belőle azon eszmék számára, miket Marion meg akart benne honosítni.

E naptól fogva még jobban szerette a gyermeket.

Nehány év múlva ha találkozandunk vele, mint boldog édesanyát látandjuk, angyalszép és angyaljó gyermekektől körülrajongva, kiknek mindegyike azt hiszi Zoltánról, hogy az nekik testvérük, és Terézről, hogy az nekik nagynénjük. Flóra mindegyiket egyiránt kényezteti, s Rudolf mindegyikhez egyiránt szigorú.

Mégis midőn egyszer Flóra azzal lepi meg a székvárosból hazatérő férjét, hogy a kis Zoltánnal eléje lovagol — a hölgy szelíd fehér paripáján, a gyermek egy kis eleven tatár lovon — Rudolf nem állhatja meg, hogy meg ne csókolja a fiút.

Még alig volt hatéves a gyermek, midőn egyszer Flóra felvitte a gyűlésterembe, ahol Rudolf éppen egy ragyogó, elmés beszédet tartott; a gyermek komolyan hallgatta végig, s midőn hazavitték, összegyűjté Rudolf apró gyermekeit s több kis pajtását a gyermekszobába, s ott megyegyűlést játszva velük, oly komoly orcával mondta el előttük az egyszer hallott beszédet és oly gyermeteg lelkesüléssel, hogy a ráleső Flóra el volt ragadtatva.

Mi lesz e fiúból, hogyha felnő!...

Azon két ifjú nemes neve, kiket István és Miklós név alatt ismerénk meg, azóta két óriássá nőtt fel nemzetünk történetében. Ha Isten erőt ad lelkemnek, egykor megkísérlendem őket nagyságuk tetőpontján bemutathatni.

Többi ismerőseinkről kevés mondanivalónk van még.

Abellino mind e mai napig él.

Egy igaz folt nincsen rajta többé. Álhajjal, álfogakkal, hamis termettel csalja a világot és magát. Szakállát, bajuszát festi, képét hercegnővízzel mossa; egyik fülére még ama jeles párbaj óta nagyothall, s abba kis hallócsiga van téve ezüstből, azonban operákat csak hallótülkön keresztül képes élvezni.

Így jár-kel a világban. Toldott-foldott kísértet a múlt szép időkből, egyik kezében a mankósbot, mellyel köszvényes lábain segít, másikban a hallótülök. Hanem ő azért mindig azt hiszi, hogy most is azon szeretetre méltó alak, melynek a nők ellene nem állhatnak, s most is életre-halálra udvarol minden szép nőnek, minden fiatal leánynak, s azt hiszi, hogy azok őrjöngnek utána, s ha kinevetik, azt hiszi, örömükben nevetnek, hogy őt láthatják.

Minden napra kijár az egy arany, mely miatt Pestről nem mozdulhat ki, csupáncsak János nap után, amikor egyszerre száz aranyat kap, és elutazik, s addig vissza nem jön, amíg bennetart; de azért ő most is úgy beszél, mint mikor még milliomokat prédált el. Úgy magasztal mindent, ami külföldi, s ócsárolja az itt levőt. Elfogadja, ami megvan, faute de mieux — jobb hiányában — de szíve, ha ugyan van nála ilyesmi, örök honvágyban szenved — Párizs felé.

Minden ember igen komikus alaknak tartja, s a főbb körökben csak azért is szívesen látják, mert sokat lehet rajta nevetni.

Szegény ember!

Más ember, ha megvénül, azt tisztelni szokták, az ő vénsége pedig arra való, hogy azon köröknek, mikben ő boldogabb időkben tónadó, első szerepvivő volt, mulattatására legyen.

Más embert vigasztal az nagy szerencsétlenségek után, hogy azokat érezni tudja; hogy komoly, hogy szomorú tud lenni, hogy megveti az életet, hogy meg tud halni; neki büntetése az, hogy nem érez, nem gondolkozik, és mégis óhajt élni.

Magyarországon egész e század közepéig a nemesség képviselte a vagyont, értelmiséget és nemzeterőt. Ez az egyik tény.

És a magyar nemzet ez időben oly szegény, oly míveltség nélküli és oly erőfogyott volt, miként alig más nép Európában. Ez a másik tény.

A következtetést — ha szíveskedett a türelmes olvasó e regényt végiglapozni — meglelé.

Nagy hiba volna magamforma apró emberektől, ha azt hitetnék el magokkal, hogy valami nagy bajon segíteni tudnak, vagy ha az jobbra fordul, magoknak érdemeket tulajdonítanának benne; de még nagyobb hiba lenne, ha erejök csekélységének érzetében ezt a csekélységet nem iparkodnának arra fordítani, hogy nagyobbak és erősebbek társaságában csak egy lépésnyi haladásra is vihessenek egy elnyugodni készülő ügyet.

Nálunk a vagyonos osztály hivatása naponta emelkedik. Az ősi hazaszeretet, a nemzeti míveltség és az okszerű gazdálkodás példáit tőlük várja a nemzet.

Az idők elmúltak, amidőn a gazdag magyar nem tartá magát a magyar nemzet tagjának. Nagy és nemes elődök példája megmutatta, hogy boldogítni a legnagyobb boldogság.