Egervári Gertrúd Mária - A nyaklánc

– Piros ruhában egy piros autóval… kár, hogy nincs egy piros ingem, vagy legalább zoknim.

– Nem kár, ez válóok lenne. Nem autóval megyünk, két megálló a metróval. Addig mesélek neked Renátáról.

Ölelkezve mentek az utcán.

– Renáta fiatalon rákbeteg lett. Kilátástalan volt a helyzete. Kezeléssel adtak neki másfél évet. Kétségbeesésében alternatív megoldásokat keresett. Valahogy rátalált egy látóra és elkezdett vele dolgozni. Bízott benne. Továbbá is kapta a terápiát, megoperálták és meggyógyult. Mindennel foglalkozott, ami akkor a nyitás után bejött Magyarországra. Röviden: úgyszólván elragadta a New Age-hullám. Majd meglátod. Fontos, hogy vedd le a cipődet, ha bemegyünk, és ne lépj a küszöbre.

– Viselkedni fogok.

RENÁTA

Renáta kedvesen fogadta őket. Liliát hosszasan ölelgette, Ernőt pedig összetett kézzel, a buddhisták főhajtásával üdvözölte. Ernő viszonozta. Ami a lakás berendezését illeti, egyedi volt; úgyszólván üres szobák. Fátyolszerű textíliák mindenütt, a falon, a lámpák beburkolva velük, és az ablakon is lógtak. Ülőpárnák feküdtek a földön. Gyertyák, füstölőpálcikák, a házioltáron egy kép a Dalai Lámáról és Helena Blawatzkiról. Mindenütt ásványok, a polcon és nagy üvegtálakban a földön.

A legtágasabb szobájába kalauzolta őket. Mielőtt leültek, eléjük állt egy kis üveg sprayvel és beszórta őket.

– Ne féljetek, nincs szaga, ez aranyspray.

Összevont szemöldökkel, komolyan nézte őket:

– Egy igazi királyi pár!

Ernőt idegenül, mélyen érintették a szavai. Lekuporodtak a parkettán lévő párnákra. Liliának nehéz volt az alul szűkülő ruhájában a földre ülni, ezért combközépig felhúzta.

– Látom, egy smaragdgyűrűt kaptál. A smaragd, a gyémánt és a rubin a drágakövek királyai. A legfelső szinten vannak, de évezredek óta sok vér és kín tapadt hozzájuk. A legmagasabbat csak fájdalommal és minden szinten valamilyen halállal lehet elérni. Látod – fogta meg Lilia kezét –, a smaragd a megújulás és a remény köve. Ahhoz, hogy a változtató újulás bekövetkezzen, a réginek el kell múlni, meghalni. A rubin a láng, a szenvedély és a szerelem vörös fénye. Ezeknek a királyi köveknek hatalmas az angyaluk, több szárnyú.

– Ernőnek volt egy álma a smaragdról és a gyémántról. Meséld el – fordult a férfihoz.

Ernő elmondta az álmait Renátának, aki figyelemmel hallgatta.

– Mit szólsz hozzá, Renáta? – kérdezte Lilia kíváncsi izgalommal.

Renáta először semmit sem szólt, aztán felállt.

– Gyertek, menjünk ki a balkonra, iszunk egy teát, még müzli is van. Ez most nagyon erős volt, ki kell egy kicsit mennem a levegőre. Lilia, ha nem rólad lenne szó, nem érintene ennyire, de már régóta az életemhez tartozol. Ne haragudj, Ernő, hogy elsősorban rá vonatkoztatom, pillanatnyilag ő a főszereplő.

– Hogy haragudnék, Renáta, nekem is ő a főszereplő!

Lilia sírt.

– Sokat sírtál itt nálam, Lilia, és most a boldogságtól sírsz – mondta Renáta könnyes szemmel. – Üljetek ki a balkonra, amíg én főzök egy teát.

Renáta hozta a gőzölgő teát, három tálkát müzlivel, és néhány bio zabkekszet. Rátette az ott álló asztalra.

– Ernő, amíg a teát csináltam, gondolkodtam az álmaidon. Nagy hatással voltak rám. A múlt éltetek emlékeit álmodtad. Már régóta együtt vagytok a Földön. Összetartoztok. Azon, hogy a drágakövek hozták ezt ki belőled, azon nem csodálkozom. A smaragd-beavatási álmod hatalmas. A gyémánt az, ami vérrel, kínnal van alátámasztva. Nem hiszem, hogy ott megmenekültetek.

– Én sem. Vettem az ásványokról néhány könyvet. Elkezdek foglalkozni velük.

– Nagyon jó lesz, de foglalkozz a reinkarnációval is.

– Az már nehezebb.

– Együtt foglalkozunk vele, Ernő. Lassan menjünk, Renátának még fel kell készülnie estére.

– Ernő, megmutatom a hálószobámat.

– Hűha! Ernő, ennek olyan súlya van, mintha az angol királynő koronakincseit mutatnák meg neked! – ölelte át Lilia. Renáta hálószobája kicsi volt. Egy gyékénymatrac a földön, mellette egy másfél méter magas vas gyertyatartó vastag fehér gyertyával, és egy nagy ametiszt. Bámulatosak voltak a falak. A szoba egészen a mennyezetig angyalokkal, szárnyas lényekkel, érdekes, rögtönzött stílusban és színekkel volt kifestve.

– Ez döbbenetes! Tudsz itt aludni?

– Igen, és meditálni, ide nem jön be senki.

RUBIN

A metróban voltak.

– Ernő, ma nem szeretnék házon kívül enni, főzök valamit nálad.

– Nálam?

– Mi van otthon?

– A hűtőben van majonéz, ketchup, kávétejszín, narancslé és ásványvíz.

– Különben?

– Száraz zsemle, kétszersült, só, cukor és chilipaszta.

– Ez minden?

– Nem, még néhány alma.

– Akkor gyere, kiszállunk, itt a közelben lakunk, majd nálam.

– Úgysem voltam még nálad.

Kiszálltak.

– Ezen az utcán kell végigmenni, aztán balra.

Ernő felfedezett egy nagyméretű plakátot útközben.

– Nem igaz! Sylvia Berttoli játszik Budapesten. Megnézem, hogy mikor. Őt hallani kell, egy legenda!

– Kiről van szó?

– Egy világhírű zongoraművésznőről. Ma este lesz. Elmegyünk?

– Gondolod, hogy kapunk még jegyet?

– Meg kell próbálni, olykor nem jönnek az emberek a megrendelt jegyekért és az utolsó pillanatban eladják.

– Menjünk.

Odaértek Liliáék lakóházához és most jutott az eszébe, hogy ma reggel csak elrohant. Minden úgy van, ahogy kikeltek az ágyból. Az első az volt, hogy a fal mellé rúgta Gábor sportcipőjét az ajtónyílásból. A konyhában a reggelizőedény az asztalon. A nappaliban a vasalódeszka felállítva. Ernő körülnézett. Szép, világos lakás volt, skandináv stílusban berendezve.

– Olyan skandináviai a lakásod.

– Persze, majdnem mindent az IKEA-ban vettem.

Egy színes szőnyeg feküdt a nappali padlóján. Fehér bútorok. Gyerekrajzok a falon, és egy nagyméretű, berámázott Chagall-nyomat. Üvegek, játékok a polcon, sok kis szeretettel őrzött tárgy. Egy régimódi babakocsi babákkal, és egy három kerékű bicikli állt célszerű ok nélkül a nappaliban, és a vasalódeszka a szoba közepén. Minden vidám, családra, gyerekekre utaló. A konyhában kékre festett polcos szekrényke. Morzsák az asztalon, cukortartó, és nagy üvegben cornflakes.

– Meg akarod nézni Gábor és Bea szobáját is?

– Igen.

Gábor szobáját egy hatalmas munkaasztal uralta, telis-tele fadarabokkal, ragasztóval, papírral és szerszámokkal, áttekinthetetlen sokszerűségében. Bea szobájában az ágyon hevert az egész ruhatára. A falon egy ember nagyságú poszter Johnny Deppről, mint kalóz. Kis csetreszek, műrózsák és függönyök.

– Most mindent láttál.

– Még nem, vagy te a vasalódeszkán alszol?

– Nincs megágyazva.

– Annál jobb!

– Ernő, főzni akartam.

– Van idő ma estig.

Lilia bevezette a hálószobájába.

– Ez a szerelmem szűzies szobája!

– Azért, mert valaki egyedül alszik, nem biztos, hogy szűzies!

– Az ágy az, mert egyszemélyes.

– Még ez sem garancia rá. Várj, mutatok valamit.

Lilia keresztben hasra feküdt az ágyán és a kis szekrényben, amin az olvasólámpa állt, matatott. Kihalászott egy papírt.

– Nézd – mondta még hasra fordulva. Ernő végig feküdt rajta, úgy nézte, hogy mit tart a kezében. Egy újságból kivágott kép volt. Őt ábrázolta borzasztó minőségben, egy öt évvel azelőtti interjún.