Anne Rice - Interjú a vámpírral

— Hogy érti ezt? Mit tehetett volna? — kérdezte a fiú.

— Embert ölni nem közönséges cselekvés — mondta a vámpír. — Nem pusztán abból áll, hogy teleszívjuk magunkat vérrel. — Megrázta a fejét. — Ez egyben egy másik élet bizonyosságként való átélése, és gyakran a másik élet vérveszteség okozta lassú pusztulásának átélése is. Ilyenkor újra és újra átélem saját életem elvesztését, mint akkor, amikor Lestat csuklójából vért szívtam, és éreztem, amint szíve együtt dobog az enyémmel. Gyakorta ünneplése is ennek az élménynek, mivel a vámpírok számára ez a legeslegnagyobb élmény. — Mindezt a legkomolyabban mondta, mintha más álláspontot képviselő egyénnel vitázna. — Nem hiszem, hogy Lestat valaha is felfogta ezt, de hogy miképp kerülhette meg, nem tudom. Valamit felfogott, de úgy hiszem, nagyon keveset abból, amit tudni kell. Ahhoz semmi esetre sem vette a fáradságot, hogy eszembe juttassa most, mit éreztem akkor, amikor puszta életösztönből görcsösen kapaszkodtam a csuklójába, és nem engedtem el, valamint arra sem gondolt, hogy körültekintően kiválasszon egy helyet, ahol kellő nyugalommal és méltósággal élhetem át első áldozatejtésemet. Hanyatt-homlok rohant át ezen az aktuson, mint olyasvalamin, amit minél gyorsabban magunk után akarunk tudni, akárcsak a megteendő kilométereket. Megmarkolta a rabszolgát, betömte a száját, lefogta a testét, és szabadabbá tette a nyakát. „Végezd el” — mondta. „Most már nem fordulhatsz vissza.” Ellenérzéssel eltelve, csalódottságtól elerőtlenedve, engedelmeskedtem. Letérdeltem a meggörbült, kapálózó ember mellé, és vállához szorítva mindkét kezemet, nyakának támadtam. Még alig kezdtek megváltozni a fogaim, hát szúrás helyett fel kellett hasítanom a nyakát, ahogy sebet ejtettem, folyni kezdett a vér. S amint megtörtént, amint összeforrtam vele és ittam… semmi más nem létezett többé.

Lestat, a mocsár, a távoli tábor zaja mit sem jelentett számomra. Akár rovar is lehetett volna, zúgó, lehulló, eltűnő, semmibe vesző rovar. A megbabonázott, az ember erőteljes viaskodása kezem feszítésétől lecsendesedett, s ezután hallható ismét a dobszó, szívének dobverése — ám ezúttal tökéletesen egy ritmusban az én szívverésemmel. Ez visszhangzott lényem minden rostjában, míg lassabb nem lett a dobogás, s mindkettő halk zajjá vált, azzal fenyegetve, hogy a végtelenségig folytatódik; Elkábultan a súlytalanság állapotában ültem. Ám ekkor Lestat visszarántott. „Már nem él, te idióta!„ — mondta a maga gyöngéd, tapintatos módján. „Ha meghaltak, ne igyál tovább! Ezt jegyezd meg!” Pillanatnyi őrjöngés fogott el, magamon kívül voltam, erősködtem, hogy az ember szíve még ver, és kétségbeesetten újra rá akartam vetni magam. Két kezemet végighúztam a mellkasán, megragadtam a csuklóját. Fel is hasítottam volna, ha Lestat talpra nem ránt és arcul nem üt. Ez a pofon elképesztő volt. Nem a szokványos módon fájt. Másfajta érzetet váltott ki: korbácsütésként érte érzékeimet, úgyhogy zavartan perdültem körbe, és tehetetlenül, merev tartással, egy ciprusfának támaszkodva tértem magamhoz, s a rovarokkal teli éjszaka lüktetett füleimben. „Ha ezt műveled, meghalsz” — mondta Lestat. „Ha rátapadsz, magával ránt a halálba. Különben is, túl sokat ittál már, beteg leszel tőle.” Fülemet sértette a hangja. Heves vágy fogott el, hogy rávessem magam, érezni kezdtem azt, amit megjósolt. Kínzó fájdalom támadt a gyomromban, mintha valami örvény nyelné magába beleimet. Valójában túl gyorsan hatolt a vér a vérembe, de ezt nem tudtam.

Lestat úgy járt-kelt az éjszakában, mint a macska, én meg követtem, halántékom lüktetett, gyomrom is éppúgy fájt még, amikor Pointe du Lac-ba értünk.

Amikor az asztal mellé ültünk a szalonban, és Lestat pasziánszozni kezdett a politúros asztalon, megvetéssel néztem rá. Ostobaságokat dünnyögött. Hozzá fogok szokni ahhoz, hogy öljek, nem jelent majd semmit a számomra. Nem szabad hagynom, hogy megrázkódtasson. Túl erősen reagálok még, mintha nem vetettem volna le a „porhüvelyt”. Nagyon gyorsan megszokom majd mindezt. „Azt hiszed?” — kérdeztem végül, holott egyáltalán nem érdekelt, mit válaszol. Most már értettem a köztünk lévő különbséget. Az ölés élménye számomra döntő változást jelentett. Éppúgy, mint Lestat csuklójából vért szívni. Ezek az élmények annyira lenyűgöztek, és annyira megváltoztatták szemléletmódomat mindenről, ami körülöttem volt, fivérem szalonban függő képétől az erkélyajtó legfelső üvegén beragyogó magányos csillag látványáig, hogy el sem tudtam képzelni olyan vámpírt, aki nem tartja ezt magától értetődőnek. Tudtam, hogy véglegesen megváltoztam. Minden iránt, még az asztalra rakott pasziánszkártyák fénylő sorai iránt is, mélységes tiszteletet éreztem. Lestat másképpen érzett. Vagy semmit sem érzett. Kutya, amiből nem lesz szalonna. Unalmas, akár egy földi halandó, közönséges és boldogtalan, akár egy földi halandó. Végigfecsegte a játszmát, becsmérelte élményeimet, ám ugyanakkor tökéletesen alkalmatlan volt rá, hogy hasonló élményeket éljen át. Reggelre rájöttem, hogy a legteljesebb mértékben fölötte állok, és csúful rászedettnek éreztem magam, amiért ő a tanítóm. Irányítania kell engem a szükséges tanulnivalókban, ha van még egyáltalán tanulnivaló, nekem pedig el kell viselnem egy olyan érzésvilágot, amely magát az életet is gyalázza. Hidegen éreztem iránta. Fensőbbségemben nem volt lenézés. Csupán vágyakozás új élmény után, olyasmi után, ami szép és pusztító, mint első emberölésem. És láttam, hogy ha maximálisan ki akarok használni minden rendelkezésemre álló tapasztalatot, hogy tanuljak belőle, akkor kizárólag a saját képességeimre támaszkodhatok. Lestat hasznavehetetlen volt.

Jócskán elmúlt éjfél, amikor végre felálltam székemről, és kimentem a teraszra. A hatalmas hold gömbölydeden fénylett a ciprusfák fölött, a nyitott ajtókon gyertyafény áradt ki. A ház zömök oszlopait és vastag falait frissen meszelték, frissen söpörték végig a padlódeszkákat is, és nyári esőtől tiszta, vízcseppektől fényes volt az éjszaka. A terasz szélső oszlopához támaszkodtam, fejem egy jázmin lágy indájához ért, mely örökös harcban élt egy lilaakáccal, és arra gondoltam, mi áll előttem térben és időben, és eltökéltem, hogy tapintatosan és tisztelettudóan közelítem meg, mindenből azt sajátítva el, ami a legjobban vezet át a másikhoz. Hogy ez mit jelent, abban magam sem voltam biztos. Érti-e, ha azt mondom, hogy nem kívántam fejest ugrani a megismerésbe, hogy amit vámpírként éreztem, oly lenyűgöző volt, hogy egy cseppjét sem kívántam eltékozolni?

— Igen — vágta rá buzgón a fiú. — Úgy hangzik ez, mintha a szerelemhez hasonlítana.

A vámpír szeme felcsillant. — Úgy van. Olyan, mint a szerelem. Most pedig elmondom magának, milyen kedélyállapotban voltam azon az éjszakán, hogy megtudja: mélyreható különbségek vannak a vámpírok között, és hogy miképp alakult ki Lestat szemléletétől eltérő felfogás bennem. Értse meg: nem azért utasítottam el, mert semmire sem becsülte tapasztalatát. Egyszerűen nem értettem, hogyan lehet hagyni, hogy ilyen érzések kárba vesszenek. Lestat azonban olyasvalamit tett ezután, ami megmutatta nekem, mi módon lássak hozzá az ismeretek elsajátításához.

Pointe du Lac bőségét, gazdagságát módfelett élvezte. Nagyon tetszett neki a szép porcelánkészlet, amelyben apja vacsoráját feltálalták. Szerette megérinteni a bársonyfüggönyöket, lábujjával kirajzolni a szőnyegmintákat. Most pedig kivett egy kristálypoharat az egyik vitrinből, és így szólt: „Szükségem van poharakra.” Csakhogy ezt olyan kaján gyönyörűséggel mondta, hogy ridegen fürkésző pillantással voltam kénytelen reagálni rá. Fölöttébb ellenszenvesnek találtam. „Egy apró trükköt akarok bemutatni neked.” — folytatta. „Már amennyiben szeretsz pohárból inni.” Letette poharát a kártyaasztalra, kijött hozzám a teraszra, lesből vadászó állat módján kezdett újra viselkedni, pillantása elhatolt a ház fényein túl terjengő sötétségbe, bekandikálva a tölgyfák ív alakú ágai alá. Egy pillanat alatt átugrott a terasz rácsán, és hangtalanul ért földet odalenn a salakon, majd előrelendült, és két kézzel megfogott valamit. Amikor odahozta hozzám, elképedve láttam, hogy egy patkányt tart kezében. „Ne légy már olyan átkozottul hülye!” — kiáltott rám. „Nem láttál még patkányt?” Óriási, hosszú farkú, ficánkoló mezei patkány volt. Nyakánál fogta, hogy ne tudjon harapni. „A patkány kimondottan finom tud lenni” — jelentette ki. Majd a borospohárhoz vitte az állatot, elvágta a torkát, és sebtében megtöltötte a poharat vérrel. A patkányt átrepítette a rács fölött, és diadalmasan tartotta oda a borospoharat a gyertya mellé. „Időnként egészen jól el lehet élni patkányokon, mondta. Ne vágj hát ilyen pofát! Patkány, csirke, szarvasmarha. Hajóúton, az ördögbe is, jobb, ha patkányon élsz, hacsak nem akarsz akkora riadalmat okozni, hogy kikutassák a koporsódat. Átkozottul jobb, ha megtisztítod a hajót a patkányoktól.” S olyan élvezettel kortyintott a vérből, mintha burgundit inna. Kissé elfintorodott az arca. „Nagyon gyorsan kihűl.”