Anne Rice - Interjú a vámpírral

A vámpír bánatosnak látszott. Felsóhajtott, mintha kételkedne most elhangzott szavaiban. — Miről is volt szó? — kérdezte hirtelen, mint aki kissé elfáradt. — Igen, a pénzről. Lestatnak és nekem sok pénzt kellett szereznünk. Említettem már, hogy ő értett a lopáshoz. De ezután a befektetés volt fontos. Amit halomra gyűjtöttünk, fel kellett használnunk. Ezzel viszont elébe vágok a dolgoknak. Állatokat öltem. Erre mindjárt visszatérek. Lestat kizárólag embereket ölt, néha kettőt-hármat vagy még többet egy éjszakán. Annyit szívott csak egyikből, hogy pillanatnyi szomját csillapítsa, és akkor a másikkal folytatta. Minél különb zsákmányra lel, annál jobban ízlik neki, mondta a maga otromba módján. Hamvas fiatal lány volt kedvenc csemegéje az este kezdetén, de a teljes győzelmet az jelentette számára, ha fiatal férfit ölhetett. Egy olyan korú fiatalember, mint maga, különösen vonzotta volna.

— Mint én? — kérdezte halkan a fiú. Előrekönyökölve fürkészte eddig a vámpír szemeit, de most hirtelen kiegyenesedett.

— Igen — folytatta a vámpír, mintha nem vette volna észre a fiú megváltozott arckifejezését. — Az ő elveszejtésüket tartotta Lestat a legnagyobb fogásnak, mert ők az élet maximális lehetőségének a küszöbén álltak. Lestat persze nem fogta ezt fel. Én értettem. Lestat semmit sem értett.

Pontosan elmondom magának, mire törekedett Lestat. A folyó fentebbi szakaszánál feküdt a Freniere-birtok, elsőrangú ültetvény, amely röviddel a cukorfinomítás feltalálása után nagy vagyon reményével kecsegtetett. Úgy vélem, tudja, hogy a cukrot Louisianában finomították. Van valami nagyszerű és ironikus abban, hogy ez a nekem oly kedves vidék finomított cukrot állított elő. És ezt szomorúbban állapítom meg, mint ahogy maga nyilván gondolja. A finomított cukor méreg. Tömény kivonata volt New Orleans életének — olyan édes, ami már végzetes, olyan csábító és ínycsiklandó, hogy minden más érték feledésbe megy… De ahogy mondtam, feljebb tőlünk, a folyó mellett éltek Freniere-ék, egy nagy francia család, amelynek akkori nemzedéke öt fiatal nőből és egy fiatal férfiból állt. Hárman nem szándékoztak férjhez menni, két lány viszont még elég fiatal volt, és mindannyian a fiatalembert tekintették támaszuknak. Neki kellett irányítani az ültetvényt, miként nekem is anyám és nővérem érdekében. Neki kellett foglalkozni a házassági ügyekkel, gondoskodni hozományról, amikor a birtok egész vagyonát — nem csekély kockázattal — a jövő évi cukorhozam biztosítására fektette be. Neki kellett üzleteket kötni, neki kellett harcolni és az anyagi gondokat távol tartani Freniere-ék világától. Lestat eltökélte, hogy ez az ember kell neki. És amikor maga a sors már-már meghiúsította szándékát, Lestat megdühödött. Az életét tette kockára, hogy megkaparintsa az ifjú Freniere-t, aki lovagias ügybe keveredett. Egy spanyol telepes leszármazottját megsértette egy táncmulatságon. Az egész ügy valójában szót sem érdemelt, de a legtöbb louisianai ifjú spanyolhoz hasonlóan, ő is kész volt ok nélkül feláldozni életét. Mindketten készek voltak rá. A Freniere-házban óriási izgalom uralkodott. Lestat tökéletesen tisztában volt ezzel. Mindketten vadásztunk már a Freniere-birtokon, Lestat rabszolgákra és csirketolvajokra, én meg állatokra.

— Maga csak állatokat ölt?

— Igen. Ahogy mondtam, erre később visszatérek.

Mindketten ismertük az ültetvényt, és én rákaptam, hogy a vámpírok egyik legnagyobb élvezetének hódoljak: tudtuk nélkül figyeljem az embereket. Úgy ismertem a Freniere nővéreket, mint a fivérem kápolnáját övező pompás rózsafákat. Páratlanok voltak a maguk nemében. Mindegyik olyan eleven eszű volt, mint a fivérük, de egyikük — nevezzük őt Babette-nek — nemcsak olyan eszes volt, mint a bátyja, hanem sokkal megfontoltabb is. Ám egyiküket sem nevelték az ültetvény gondozására, egyikük sem értett a birtok pénzügyi helyzetének legegyszerűbb kérdéseihez sem. A családfenntartó szerepét egyedül és kizárólagosan az ifjú Freniere töltötte be, és ezzel mindannyian tisztában voltak. Iránta való szeretetükkel, rendíthetetlen meggyőződésükkel, hogy ő találta fel a spanyolviaszt, és hogy bármilyen hitvesi szeretet csupán halvány visszfénye lehet iránta érzett szeretetüknek, egyfajta kétségbeesés párosult. erős, akár az életben maradás vágya. Ha Freniere életét veszti a párbajban, az ültetvénynek vége. Az anyagilag labilis gazdaság vezetése, évenként jelzálogkölcsön felvétele a következő évi termésre, s ennek segítségével a fényűző életmód további biztosítása, mind-mind az ő feladata volt. Elképzelhető tehát, mekkora pánik, mekkora fájdalom lett úrrá a Freniere-házon azon az éjjelen, amikor a fiú a városba ment a megbeszélt párbajra. És képzelje el Lestatot, amint fogát csikorgatja, akár egy vígoperabeli ördög, amiért nem ő öli meg az ifjú Freniere-t.

— Azt akarja ezzel mondani… hogy maga a Freniere nővérekkel érzett együtt?

— Teljes mértékben együtt éreztem velük — mondta a vámpír. — Aggasztó helyzetbe kerültek. Részvéttel voltam a fiú iránt is. Azon az éjjelen bezárkózott apja dolgozószobájába, és végrendeletet csinált. Nagyon jól tudta, hogy ha másnap reggel négykor megöli egy tőrdöfés, családja vele együtt pusztul. Sajnálkozott sorsa felett, de tenni nem tudott ellene. Megfutni a párbaj elől nemcsak társadalmi megsemmisülést jelentett volna számára, de alkalmasint nem is nyílt volna rá lehetőség. A másik fiatalember addig üldözte volna, amíg harcra nem kényszeríti. Amikor éjfélkor elindult az ültetvényről, olyan emberként nézett a halál képébe, aki — mivelhogy egyetlen utat követhet csupán — eltökélte, hogy teljes bátorsággal követi. Vagy megöli a spanyol fiút, vagy meghal: gyakorlottsága, ügyessége ellenére a kimenetelt nem lehetett megjósolni. Olyan mélységes érzelem és olyan nagyfokú bölcsesség tükröződött arcán, amihez foghatót soha nem láttam Lestat viaskodó áldozatain. Első csatámat ott a helyszínen vívtam meg Lestattal. Hónapok óta akadályoztam, hogy megölje a fiút, most viszont végezni akart vele, mielőtt a spanyol fiúnak módja nyílik rá.

Lóháton iramodtunk New Orleans felé, az ifjú Freniere után. Lestat mindenáron utol akarta érni, én meg Lestatot. Mint már mondtam, a párbaj hajnali négyre volt kitűzve. A mocsár szélén, közvetlenül a város északi kapuján túl. Mivel röviddel négy előtt értünk oda, túl kevés időnk maradt, hogy visszatérjünk Pointe du Lac-ba, ami azt jelentette, hogy saját életünk is veszélybe kerül. Olyan dühös voltam Lestatra, mint még soha, ő pedig szentül elhatározta, hogy elkapja a fiút. „Adj neki lehetőséget!” — hajtogattam szüntelen, megragadva őt, mielőtt a fiú közelébe érhetett. Tél derekán jártunk, párás, metsző hideg volt az ingoványban, egyik jeges zápor a másik után söpört végig a tisztáson, a párbaj leendő színhelyén. Én persze nem féltem a természeti elemektől, amiktől maguk esetleg félnek, nem gémberedtem meg tőlük, nem fenyegettek halálos hidegleléssel vagy betegséggel. Ámde a vámpírok éppoly erősen érzik a hideget, mint a halandók, és az áldozat vére gyakran hatásos és gyönyörteljes csillapítása a fázásnak. Ezen a reggelen azonban nem a saját szenvedésem nyugtalanított, hanem a sötétségnek az a kiváló fedezéke, amit a természeti elemek nyújtanak, és ami Freniere-t szerfölött sebezhetővé teszi Lestat támadásával szemben. Nem kell több, mint hogy barátai mellől arrébb lépjen az ingovány felé, és Lestat máris elfoghatja. Így hát a szó szoros értelmében dulakodtam Lestattal, és nem engedtem el.