Anne Rice - Interjú a vámpírral

Az élet, mint mondtam, elviselhető volt. Lestat gúnyos mosolya mögött ott bujkált az ígéret, hogy nagyszerű vagy szörnyűséges dolgokról tud, hogy a sötétség olyan rétegeivel áll kapcsolatban, amit én nem is gyaníthatók. Szüntelenül ócsárolt és támadott, amiért becsülöm az értelmet, húzódozom mások megölésétől, szinte ájultan esek össze, ha ölnöm kell. Harsány nevetésben tört ki, amikor felfedeztem, hogy látni tudom magam a tükörben, hogy a kereszt nincs hatással rám, és összeszorított ajkán csúfondáros mosolyával nézett rám, amikor istenről vagy ördögről kérdeztem. „Szeretnék egy éjjel találkozni az ördöggel” — mondta egy alkalommal, gyűlölködőn vigyorogva. „A Csendes-óceán kietlen tájékáig űzném el innen. Én vagyok az ördög.” Megdöbbenésem láttán hahotázni kezdett. Ám valójában a helyzet az volt, hogy iránta érzett ellenszenvemben semmibe se vettem, gyanakodtam rá, és ugyanakkor a kívülálló elbűvöltségével figyeltem. Néha azon kaptam magam, hogy a csuklóját nézem, amelyből vámpíréletemet szívtam, és olyan nyugalom szállt rám, hogy éreztem, amint lelkem elszáll a testemből, vagy inkább testem válik lelkemmé, és ekkor meglátott, rám bámult, a legkevésbé sem sejtve, mit érzek, minek a megismerésére vágyom, és utánam nyúlva, durván kirángatott mindebből. Halandó életemben nem tapasztalt nyílt kívülállással viseltem ezt el, ráébredve, hogy ez a vámpírtermészet része: hogy ülhetek Pointe du Lac-ban, az otthonomban, és órákon át fivérem földi életére gondolhatok, rövidnek és kerek egésznek látva a kifürkészhetetlen sötétségben, megértve most már a hiábavaló, értelmetlen, pusztító szenvedélyt, amellyel elvesztését gyászoltam, és dühödt állatként támadtam másokra. Mindez a zűrzavar olyan volt, mint táncosok féktelen tombolása a ködben, és most, ebben az idegenszerű vámpír mivoltomban mély szomorúság töltött el. De nem rágódtam rajta. Nehogy ezt higgye rólam, hiszen a bánat, a tépelődés borzalmas időfecsérlés lett volna. Inkább körülnéztem az összes ember között, akit ismertem, és az egész életet önmagában becsesnek láttam, elítéltem minden áldatlan bűnt és szenvedélyt, amitől az élet úgy folyna át ujjaim között, akár a homok. Csak most, vámpírként, sikerült megismernem nővéremet. Nem hagytam, hogy az ültetvényen éljen, azt akartam, hogy a városba menjen, amire olyan nagy szüksége volt, hogy élvezze élete fénykorát, saját szépségét, és menjen férjhez, ahelyett, hogy elvesztett fivérünk vagy az én távozásom miatt gyötrődjék, vagy anyánk gondozónője legyen. Gondoskodtam számukra mindenről, amire szükségük lehetett, vagy amit akartak, a legjelentéktelenebb kérést is azonnali figyelemre méltattam. Nővérem nevetve fogadta a bennem végbement változást, amikor esténként találkoztunk és elvittem otthonról, ki a faburkolatú utcákra, végigsétáltunk a fákkal szegélyezett, holdfényes folyóparton, élveztük a narancsvirág illatát és a simogató meleget. Órákon át beszélgettünk legtitkosabb gondolatairól és álmairól, azokról a csapongó kis képzelgésekről, melyeket senkinek sem mert elmondani, még nekem is csak suttogva, amikor kettesben ültünk a gyengén megvilágított szalonban. Bájosan, tapinthatóan állt előttem, vibráló, aranyos kis teremtésnek láttam, aki hamarosan megöregszik, hamarosan meghal, hamarosan elveszíti ezeket a pillanatokat, amelyek megfoghatatlanságukban tévesen… tévesen halhatatlanságot ígértek nekünk. Mintha születési jogunk lenne, amelynek nem tudjuk felfogni a jelentőségét egészen mostanáig, mikor is mi, középkorúak, eljutottunk életünk addigi szakaszáig, amikor annyi évre tekinthetünk előre, amennyit magunk mögött hagytunk. Amikor minden pillanatot — mindegyiket — először ismernünk kell és azután megízlelnünk.

A kívülállás tette ezt lehetővé, az a nagyszerű magányosság, amellyel Lestat és én jártunk-keltünk a halandó emberek világában. És minden anyagi jellegű probléma megszűnt számunkra. Elmondom magának, hogy ez hogyan volt lehetséges.

Lestat mindig tudta, miképp lopja meg azokat az áldozatait, akiket gazdag ruházatuk vagy a pazarlás egyéb biztató jelei alapján szemelt ki magának. De a rejtőzködés és a titoktartás súlyos problémája szörnyű erőfeszítést kívánt tőle. Gyanítottam, hogy az úriemberi küllem mögött a legegyszerűbb pénzügyek terén mélységes tudatlanság rejlik. Én azonban értettem a pénzügyekhez. Ennélfogva bármely pillanatban készpénzhez juthatott, én pedig tudtam, mibe kell befektetni a pénzt. Ha épp nem egy hulla zsebéből lopott valamelyik sikátorban, akkor a város leggazdagabb szalonjainak kártyaasztalánál ült, és vámpírszimatát arra használta, hogy aranyat, dollárt és vagyonátruházó okiratokat szippantson ki ültetvényesek fiaitól — ifjaktól, akiket barátként becsapott, ám modorával elbűvölt. Ez azonban nem nyújtotta neki azt az életet, amire vágyott, megnyitotta hát előttem a természetfölötti világot, hogy szert tehessen egy befektetőre és ügyintézőre, akinek halandó életbeli szakértelme jól jön majd neki ebben a halál utáni életben.

De hadd fessem le New Orleanst, amilyen akkoriban volt, és amilyen később lett, hogy megérthesse, milyen egyszerű volt ott az életünk. Nem találhatott volna még egy New Orleanshoz hasonló várost Amerikában. Nemcsak a különféle társadalmi osztályokhoz tartozó franciákkal és spanyolokkal volt tele, akik a város különleges arisztokráciájának is részét alkották, hanem később mindenféle — főként ír és német — bevándorlókkal is. A nem homogenizálódott és fantasztikus törzsi öltözéket viselő, törzsi életmódot folytató rabszolgák mellett fellelhető volt a színes bőrű szabad emberek egyre fejlődő, növekvő rétege, a mi és a szigetbeliek vérkeveredéséből származó eme csodálatos emberek, akik kézművesek, művészek, költők és szépségükről híres nők pompás és egyedülálló kasztját alkották. Azután meg indiánok, akik gyógyfüveket és fametszeteket kínálgatva lepték el nyári napokon a töltést. És mindezek között, nyelvek és színek e kavalkádja közepette, ott kószáltak a kikötőbeliek — hajósok, akik tömegesen jöttek, hogy elköltsék pénzüket a mulatókban, sötét vagy fehér bőrű szép nőket vásároljanak meg éjszakára, megízleljék a spanyol és francia konyhaművészet remekeit, igyanak a világ különféle boraiból. Adjuk még ezekhez hozzá az amerikaiakat, akik az átalakulásom utáni években, a régi Francia Negyedtől kezdve — ott, ahol a folyam eléri New Orleanst — beépítették a várost a holdfényben templomként ragyogó, pompázatos görög házaikkal. És persze a telepesek, amint fényes hintókban jöttek családjukkal a városba, hogy estélyi ruhát, ezüstöt, ékkövet vásároljanak, elárasztották a régi francia operaház, a Théátre d’Orléans és a Szent Lajos katedrális felé vezető szűk utcákat. A székesegyház nyitott kapuiból a nagymise dallamai kiáradtak a Place d’Armes-on összegyűlt vasárnapi tömeg fölé, a francia piac zajos pörlekedése fölé, a némán, kísértetiesen tovasikló hajók fölé a Mississippi megemelt vizén, amely New Orleans szintjénél magasabban folyt a gátak között, azt a látványt keltve, hogy az ég felé lebegnek a hajók.

Ez volt New Orleans — varázslatos, pompás lakhely. Esténként, az egymást sorban követő gázlámpák fényfoltjaiban egy könnyed méltósággal végighaladó, elegánsan öltözött vámpír sem hívta fel magára jobban a figyelmet, mint más egzotikus lények százai — ha ugyan egyáltalán felhívta, ha volt, aki megállt, és legyezője mögül suttogta: „Milyen sápadt… az a férfi, hogy fénylik… hogy mozog! Nem természetesen.” Ebben a városban eltűnhetett egy vámpír, mielőtt megformálódtak volna a szavak az ajkakon, rábukkanhatott sikátorokra, melyekben látni tudott, akár a macska, sötétbe borult ivókra, ahol asztalra bukó fejjel matrózok aludtak, magas mennyezetű, tágas hotelszobákra, melyekben magányos női alak ült talán, lábfejét hímzett párnán nyugtatta, bokától felfelé csipkés takarókba burkolózott, magányos gyertya homályos világánál hajtotta le fejét, és így nem látta, amint a hatalmas árnyék végigsiklik a mennyezet gipszvirágain, nem látta, amint a hosszú, fehér ujjak előrenyúlnak, ahogy elnyomják a gyenge lángot. Már csak azért is figyelemre méltó hely volt, mert mindenki, aki bármilyen okból hosszabb időt töltött itt, hagyott valamilyen emléket, márványból, kőből vagy téglából készült építményt maga után, és az még most is áll. Állt akkor is, amikor a gázlámpák kimentek a használatból, repülőgépek jöttek divatba, és irodaházak tömegei épültek a Canal úti telkeken. Valamilyen megmagyarázhatatlan szépség és romantika megmaradt, talán nem minden utcában, de elegendő helyen ahhoz, hogy számomra a város ma is és mindörökké akkori látványát nyújtsa, és ha végigmegyek most a Quarter vagy a Garden District csillagfényes utcáin, a múltban érzem magam. Azt hiszem, ez a hátrahagyott emlékektől van így. Legyen az egyszerű házikó vagy korinthoszi oszlopokkal, kovácsoltvas csipkézettel ékes palota. Az épület nem árulja el, hogy ez vagy az az ember ott járt. Azt sem, hogy amit ott és akkor érzékelt, megmarad. A hold, amely New Orleans felett akkor felkelt, most is felkel. Amíg azok a kőből való emlékek állnak, ő is felkel. A hangulat, az érzés, legalábbis itt… ott… ugyanaz marad.