Anne Rice - Interjú a vámpírral

— Ó! — A fiú sietve belenyomta cigarettáját az üveg hamutartóba. -Úgy érti, hogy amikor a szakadék maguk mögött bezárult, ő elvesztette… varázsát? — kérdezte, rászegezve tekintetét a vámpírra, s közben újabb cigarettát szedett elő és gyújtott meg, sokkal könnyebben, mint előbb.

— Igen, pontosan erről van szó — mondta látható örömmel a vámpír. — A visszaút Pointe du Lac-ba nagy hatással volt rám; Lestat szüntelen karattyolása viszont végtelenül untatott, és kedvemet szegte. Természetesen, mint már mondtam, távolról sem voltam egyenrangú vele. Az ő kifejezésével élve, megvoltak a magam elhalt testrészei, amelyekkel meg kellett küzdenem. Erre azon az éjszakán jöttem rá, amikor első ízben kényszerültem ölni.

A vámpír most kinyújtotta kezét az asztal fölött, és óvatosan lesöpört egy kis hamut a fiú kabáthajtókájáról. A fiú riadtan nézte a visszahúzódó kezet.

— Bocsásson meg, nem akartam megijeszteni — szólt a vámpír.

— Én kérek bocsánatot — mondta a fiú. — De hirtelen az a benyomásom támadt, hogy a karja… abnormálisan hosszú. Egészen idáig kinyújtotta, és a teste még csak meg sem mozdult!

— Téved — felelte a vámpír, keresztbe vetett térdén tartva ismét a kezét. — Túl gyorsan mozdultam előre, nem láthatta. Káprázat volt csupán.

— Hogy elmozdult volna? Hiszen nem mozdult. Pontosan úgy ült, mint most, a széknek támaszkodva. — Márpedig előrehajoltam — ismételte meg határozottan a vámpír. — Tessék, újra megcsinálom. Megismételte, és a fiú ugyanazzal a zavarodott félelemmel nézte. — Még mindig nem látta? — kérdezte a vámpír. — De ha most nézi meg a kinyújtott karomat, egyáltalán nem fogja feltűnően hosszúnak találni. — Felemelte karját, mutatóujja az ég felé meredt, akár egy isten igéjét átadni készülő angyalé. — Alapvető különbséget tapasztalhatott most kettőnk látásmódja között. Számomra e mozdulat lassúnak és kissé erőtlennek tűnt. És ahogy lesöpörtem a kabátját, a hang számomra tökéletesen hallható volt. Higgye el, nem volt szándékomban megijeszteni. De mindebből megértheti talán, hogy visszatérésem Pointe du Lac-ba új élmények ünnepe volt, egy faág puszta himbálózása a szélben is gyönyörűséggel töltött el.

— Igen — mondta a fiú, még mindig látható megrendültséggel. A vámpír egy pillanatig nézte, majd így szólt: — Beszélni akartam magának arról…

— Amikor első ízben ölt — mondta a fiú.

— Igen. De először azt mondanám el, hogy teljes fejetlenség uralkodott az ültetvényen. A felügyelő holttestét megtalálták, a vak öregembert az urasági hálószobában úgyszintén, és senki sem tudta indokolni ottlétét. Engem pedig hasztalan kerestek New Orleansban. Nővérem értesítette a rendőrséget, és jó néhány rendőr már Pointe du Lac-ban tartózkodott, amikor megérkeztem. Ekkor már teljesen besötétedett, és Lestat sietett közölni velem, hogy a rendőröknek a legcsekélyebb fényben sem szabad látniuk engem, különösen jelenlegi sajátos fizikai állapotomban nem, így a ház előtti tölgyfasorban beszéltem velük, figyelmen kívül hagyva kérésüket, hogy menjünk be a házba. Közöltem velük, hogy az előző éjjelt Pointe du Lac-ban töltöttem, a vak öregember pedig a vendégem. Ami a felügyelőt illeti, ő nem lehetett itt, mert üzleti ügyben New Orleansba ment.

Miután ez szerencsésen elintéződött — amiben nem kevés része volt újdonsült szenvtelenségemnek — szembe kellett néznem az ültetvényen felmerülő problémákkal. Rabszolgáim körében teljes zavar uralkodott, egész álló napon át egyikük sem dolgozott. Nagy kékfestő üzemünk volt akkoriban, a felügyelői irányítás nélkülözhetetlennek látszott. Akadt azonban néhány rendkívül értelmes rabszolgám, akik már korábban is hiánytalanul ellátták volna a felügyelő munkáját, ha idejében felismerem képességüket, és nem félek afrikai küllemüktől és magatartásuktól. Alaposan szemügyre vettem most őket, és megbíztam néhányukat az irányítással. A legjobbnak, bizalmam jeleként, odaadtam a felügyelő házát, két fiatal mezei munkásnőt meg betelepítettem a házba, Lestat apjának gondozására, és közöltem velük, hogy a lehető legteljesebb egyedüllétet igénylem, és szolgálatukon kívül azt is díjazom, ha tökéletesen békén hagynak engem, és békén hagyják Lestatot, a barátomat. Akkoriban nem jöttem még rá, hogy ezek a rabszolgák lesznek az elsők, alkalmasint az egyetlenek, akik gyanítani fogják, hogy mi ketten Lestattal nem vagyunk közönséges halandók. Nem tudtam, hogy természetfölötti dolgokban sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkeznek, mint a fehér emberek. Tájékozatlanságomban gyermeteg vadaknak tekintettem még mindig őket, akiket a rabszolgaság állapota is alig-alig volt képes megszelídíteni, civilizálni. Súlyos hiba volt. De hadd folytassam történetemet. Arról akartam beszámolni, amikor először öltem. Lestat, a józan észnek őt jellemző hiányával, alaposan eltolta a dolgot.

— Eltolta? — kérdezte a fiú.

— Nem kellett volna emberekkel kezdenem. De erre magamnak kellett rájönnöm. Lestat meggondolatlanul a mocsárba vette az irányt, közvetlenül azután, hogy a rendőrökkel és a rabszolgákkal elintéződtek az ügyek. Nagyon későre járt, a rabszolgakunyhók koromsötétek voltak. Csakhamar Pointe du Lac fényei is eltűntek, és én módfelett izgatott lettem. Megint csak a régi nóta: nem feledett félelmek, megdöbbenés, zűrzavar. Ha lett volna Lestatban valami kis veleszületett értelem, elmagyarázta volna türelmesen, nyájasan, hogy nem kell félnem a mocsaraktól, hogy kígyókkal, rovarokkal szemben sérthetetlen vagyok, és hogy arra az újdonsült képességemre kell koncentrálnom, hogy látni tudok a sötétben. Ehelyett halálra gyötört állandó rosszallásával. Mással sem törődött, csak az áldozatainkkal, és hogy végére érjen beavatásomnak, méghozzá minél előbb.

Mikor végül az áldozatainkra bukkantunk, valósággal belehajszolt az aktív ténykedésbe. Szökött rabszolgák kis táborára leltünk. Lestat már azelőtt is felkereste őket, és körülbelül egynegyed részüket el is kapta: a sötétből figyelte, mikor hagyja el valamelyikük a tüzet, vagy álmukban kerítette hatalmába áldozatait. Azok meg a legkevésbé sem sejtették Lestat jelenlétét. Több mint egy órát kellett most várnunk, míg az egyik férfi — mindannyian férfiak voltak — elindult a tisztásról, és néhány lépés után a fák közé ért. Kinyitotta nadrágját, hogy elvégezze szükségét. Amikor megfordult, hogy visszainduljon, Lestat megrázott, és így szólt: „Kapd el!” — A vámpír mosolygott a fiú tágra nyílt szeme láttán. — Azt hiszem, én is olyan dermedt voltam a rémülettől, amilyen maga lenne — mondta. — De akkor még nem tudtam, hogy emberek helyett állatokat is ölhetek. Sietve feleltem, hogy nem tudom megtenni. A rabszolga meghallotta. Megfordult, és háttal a távoli tűznek, a sötétséget kémlelte. Azután sebtében, némán, hosszú kést húzott ki az övéből. Nadrágján és övén kívül semmi mást nem viselt, magas, izmos karú, jó erőben lévő fiatalember volt. Francia zsargonban mondott valamit, majd előrelépett. Ráeszméltem, hogy én tisztán látom őt a sötétben, de ő nem láthat bennünket. Lestat hihetetlen gyorsan a háta mögött termett, átfogta a nyakát, és leszorította bal karját. A rabszolga felkiáltott, és megpróbálta lelökni magáról. Lestat ekkor belémélyesztette fogait, és a rabszolga megmerevedett, mint akit kígyó mart meg. Térdre esett, Lestat gyorsan szívta a vérét, mivel a többi rabszolga rohanvást közeledett. „Torkig vagyok veled!”, mondta, amikor visszajött. Mintha a sötétben tökéletesen álcázott fekete rovarok lennénk, úgy figyeltük a rabszolgák mozgolódását, akik észre sem véve bennünket, felfedezték a sebesültet. Hátrafelé vonszolták, lefektették a lombok között, majd a támadó után kutattak. „Rajta hát, még egyet el kell kapnunk, mielőtt visszatérnek a táborba” — mondta Lestat. És azon nyomban egy másik után indultunk, aki levált a többiektől. Még mindig szörnyen izgatott voltam, szentül hittem, hogy nem tudom rávenni magam a támadásra, és nem is éreztem szükségét. Mint mondtam, Lestat sok mindent elmondhatott és tehetett volna. Számtalan módon, számtalan eszközzel gazdagíthatta volna az élményt. De nem tette.