Anne Rice - Interjú a vámpírral

Zavarral vegyes elképedés tette feszültté a fiú tekintetét. — Úgy határozott tehát, hogy vámpír lesz? — kérdezte. A vámpír egy pillanatig hallgatott.

— Határoztam? Nem ez a helyes kifejezés. Nem állíthatom ugyan, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor a szobába lépett, elkerülhetetlen volt ez. Nem, valójában nem volt elkerülhetetlen. De azért mégsem mondhatom, hogy én határoztam úgy. Hadd tegyem hozzá, hogy amikor befejezte mondanivalóját, másfajta döntés nem maradt számomra, és én mentem a kijelölt úton anélkül, hogy hátrapillantottam volna. Egy esetet kivéve.

— Egy esetet? Mit?

— Utolsó napkeltémet — szólt a vámpír. — Azon a reggelen még nem voltam vámpír. És láttam az utolsó napkeltémet. Tökéletesen fel tudom idézni, jóllehet annak előtte egyetlen napkeltére sem emlékezem. Először az erkélyajtók tetején tűnt fel a fény, halvány szín a csipkefüggöny mögött, majd felvillanó fényfoltok csillogtak mind erősebben a falevelek között. Végül a nap besütött az ablakon, és csipkeárnyékok lepték el a kőpadlót, a még most is szunnyadó nővéremet, a vállát és fejét borító kendőt is csipkeárnyak folyták körül. Melege lett, ledobta magáról a kendőt anélkül, hogy felébredt volna, majd szemébe sütött a nap, és ő még szorosabban hunyta le szemhéját. Ezután az asztal fénylett fel, ahol két karjára fektetve fejét, aludt, majd a korsó vize csillant meg a napfényben. Napmeleget éreztem én is a paplanon fekvő kezemen és az arcomon. Feküdtem az ágyban, a vámpír szavaira gondoltam, búcsút mondtam a napkeltének, és elmentem, hogy vámpírrá változzak. Ez volt… az utolsó napkelte.

A vámpír újból kinézett az ablakon. És amikor elhallgatott, a fiú szinte hallotta a hirtelen beállt csendet. Majd utcai zaj ütötte meg fülét. Egy teherautó fülsiketítő zajt csapott, a villanyzsinór is megmozdult a rázkódástól.

— Hiányzik magának? — kérdezte halkan a fiú, amikor elült a zaj.

— Voltaképpen nem — mondta a vámpír. — Annyi minden más van. De hol tartottunk? Tudni akarja, hogyan történt, hogyan lettem vámpír?

— Igen — mondta a fiú. — Hogy ment pontosan végbe a változás?

— Nem tudom pontosan megmondani — szólt a vámpír. — Beszélhetek róla, feltálalhatom olyan szöveg kíséretében, ami nyilvánvalóvá teszi maga számára, mi mindent jelentett ez nekem. De pontosan nem tudom elmondani, ahogyan a szexuális élményről sem lehet pontosan számot adni olyasvalakinek, akinek soha nem volt része benne.

A fiatalemberben — úgy rémlett — másik kérdés is felvetődött, de mielőtt szólni tudott volna, a vámpír folytatta.

— Mint már mondtam, ez a Lestat nevű vámpír az ültetvényt akarta. Nagyon is evilági indok egy örökké tartó életért cserébe, de hát az ő ítélőképessége hagyott némi kívánnivalót. A világ csekély számú vámpírjainak körét nem tekintette exkluzív klubnak. Emberi problémái voltak — vak édesapa, aki nem tudta, nem volt szabad tudnia, hogy vámpír a fia. Az apjával való törődés és egyéb szükségletek nehézzé tették az életét New Orleansban, ennélfogva Pointe du Lac-ra akarta rátenni a kezét.

Másnap este kimentünk az ültetvényre, a legszebbik szobába költöztettük a világtalan apát, és én nekikezdtem az átváltozás folyamatának. Nem mondhatom, hogy ez különféle lépésekből állt — ámbár volt egy, amely után nem létezett többé visszaút. De az átváltozás több aktust foglalt magában, s az első a felügyelő halála volt. Lestat álmában kapta el őt. Átváltozási folyamatom részeként nekem végig kellett néznem, helyeselnem, egyszóval szemtanúként részt vennem egy emberélet kioltásában, hogy ezzel elkötelezettségemet bizonyítsam. Kétségkívül ez volt a legnehezebb feladat számomra. Említettem már, hogy nincs bennem halálfélelem, csupán a fínyásság tartott vissza attól, hogy magam vessek véget életemnek. Mások életét viszont mélységesen tiszteltem, és azután, hogy elvesztettem fivéremet, valósággal irtóztam a haláltól. Végig kellett néznem, amint a felügyelő riadtan ébred álmából, két kézzel próbálja ledobni magáról a vámpírt sikertelenül, majd Lestat markának szorításában vergődik, s végül vérétől megfosztva elernyed. És meghal. Nem halt meg rögtön. Majd egy egész órát töltöttünk szűk hálószobájában, és néztük a haldoklását. Mint már mondtam, átváltozásom része volt ez. Lestat különben nem maradt volna ott. Azután meg kellett szabadulnunk a felügyelő holttestétől. Majdnem belebetegedtem ebbe. Amúgy is legyengültem, lázas voltam, kevés erőtartalékkal rendelkeztem, és a hullával való foglalatoskodás — méghozzá ilyen szándékkal — undorral töltött el. Lestat nevetett, és érzéketlenül világosított fel, hogy ha egyszer vámpír leszek, annyira megváltoznak érzéseim, hogy én is nevetni fogok. Nem volt igaza. Soha nem nevetek a halálon, bármilyen gyakran és rendszeresen idézem elő magam is.

De vegyük sorjában a dolgokat. Fel kellett hajtanunk a folyó menti útra, amíg szabad mezőkre nem értünk, ahol otthagyhattuk a felügyelőt. Feltéptük a kabátját, elloptuk a pénzét, és nem feledtük el szeszes itallal bemocskolni a száját. Ismertem a feleségét, New Orleansban lakott, és előre tudtam, mennyire kétségbe esik, amikor megtalálják a holttestet. De még a szánalomnál is jobban fájlaltam, hogy soha nem fogja megtudni, mi történt, hogy férjét nem rablók találták részegen az úton. Amint ütöttük-vertük a hullát, sebeket ejtettünk az arcán és a vállán, egyre inkább feltámadt bennem az izgalom. Tudnia kell, hogy Lestat vámpír különleges volt, rendkívüli az egész idő alatt. Nem volt emberibb számomra, mint egy bibliabeli angyal. Ám e feszült helyzet próbára tette iránta érzett elragadtatásomat. Vámpírrá válásomat kettős megvilágításban láttam. Az egyik teljes mértékben a bűvölet volt — Lestat lenyűgözött a halottas ágyamon. A másik önpusztítás utáni vágyam. A teljes elkárhozás óhaja. Ez volt a nyitott ajtó, amelyen Lestat első és második alkalommal is bejött. Most viszont nem magamat, hanem mást, másokat pusztítottam el. A felügyelőt, a feleségét, a családját. Visszarettentem, és alapjaiban megrendült józanságom maradványaival elmenekülhettem volna Lestattól, ha az ő csalhatatlan ösztöne nem érzékeli, mi jár a fejemben. Csalhatatlan ösztön… — A vámpír elmerengett. — Hadd mondjam meg, milyen erős ösztöne van a vámpírnak: az emberi arckifejezés legcsekélyebb változása éppoly nyilvánvaló számára, akár egy kézmozdulat. Lestat természetfeletti időzítő képességgel rendelkezett. A kocsiba rántott, és hazafelé hajszolta a lovakat. „Meg akarok halni, mormogtam. Ez elviselhetetlen. Meg akarok halni. Neked hatalmadban áll megölni engem. Hagyj meghalni.” Nem akartam ránézni, nehogy megigézzen varázslatos szépsége. Halkan, nevetve mondta ki a nevemet. Mondtam már, hogy eltökélt szándéka volt megszerezni az ültetvényt.

— De vajon elengedte volna magát? — kérdezte a fiú. — Bármilyen körülmények között?

— Nem tudom. Most már, hogy jól ismerem őt, azt mondanám: inkább megölt volna, mint hogy elengedjen. Én pedig éppen ezt akartam. Mindegy, mit akartam. Vagy inkább: amiről azt hittem, hogy akarom. Ahogy a házhoz értünk, kiugrottam a kocsiból, és — ó, én tökfej! — a kőlépcsőhöz mentem, ahol fivérem lezuhant. A ház hónapok óta lakatlan volt, a felügyelő saját házában élt, és a louisianai hőség és nyirkosság kezdte már szétrepeszteni a lépcsőket. Minden hasadékból fű hajtott ki, még apró vadvirágok is előbukkantak. Amint az alsó lépcsőkre telepedtek, fejemet a téglára fektettem, és kezemmel megérintettem a kis viaszszárú vadvirágokat, emlékeimben újból éreztem az éjszakai nedvesség hűsét. Nyalábnyi vadvirágot húztam ki fél kézzel a laza porrétegből. „Meg akarok halni. Öljön meg!” — szóltam a vámpírhoz. „Most már gyilkosságban is vétkes vagyok. Nem tudok élni!” Türelmetlenül vigyorgott, mint mindazok, akik nyilvánvaló hazugságokat kénytelenek végighallgatni. Majd egy szempillantás alatt rám vetette magát, pontosan úgy, ahogy emberemmel tette. Vadul nekivetettem magam. Cipőmet a mellébe mélyesztettem, és olyan erővel rugdostam, ahogy csak tudtam, fogai a torkomba fúródtak, halántékom lázasan lüktetett. Majd egész teste lendületével, amely nagyon is gyors volt ahhoz, hogy lássam, egyszeriben a lépcső alján termett, és lenézően szólt: „Azt hittem, meg akar halni, Louis.”