Anne Rice - Interjú a vámpírral

„Haldokolsz, ennyi az egész. Ne szamárkodj! Nincs több olajlámpád? Ekkora vagyon mellett csak erre az egyetlen lámpára telik? Több bálnaolajra már nem futja? Hozd ide azt a lámpát!”

„Meghalok! — kiáltottam. — Meghalok!”

„Ez mindenkivel megtörténik”, makacskodott, és nem volt hajlandó segíteni rajtam. Ha visszagondolok, még most is megvetem ezért. Nem azért, mert féltem, hanem mert felhívhatta volna a figyelmemet ezekre a változásokra. Megnyugtathatott volna, mondhatta volna, hogy figyeljem halálomat ugyan olyan elbűvölten, ahogyan az éjszakát néztem és érzékeltem. De nem tette. Lestat sohasem volt az a fajta vámpír, amilyen én vagyok. Távolról sem. — Ezt nem kérkedve mondta, inkább úgy, mint aki valóban más.

— Alors — sóhajtott fel —, haldoklásom gyors volt, ami azt jelentette, hogy félelem iránti képességem éppolyan gyors tempóban csökkent. Őszintén sajnálom, hogy nem figyeltem jobban meg a folyamatot. Lestat a teljes elmegyengeség jeleit mutatta. „Az ördögbe is!” — kezdett ordibálni. „Rólad meg nem gondoskodtam. Milyen tökkelütött vagyok!” Szívem szerint helyeseltem volna: Igen, az vagy —, de nem szóltam. „Ma reggel meg kell osztanod velem a fekvőhelyet. Nem gondoskodtam koporsóról a számodra.”

A koporsó akkora rémületet keltett bennem, hogy teljesen felemésztette bennem a rettegés képességének maradék tartalékát is — folytatta nevetve a vámpír. — További, bár enyhébb ijedtséget váltott ki belőlem, hogy egyazon koporsót kell Lestattal megosztanom. Ő eközben apja hálószobájába ment, jó éjt kívánt az öregnek, és ígérte, hogy reggel visszatér. „De hát hová mégy, miért kell így beosztanod az idődet?” — kérdezte az öreg, mire Lestat elvesztette a türelmét. Ez idáig szinte émelyítően kedves volt apjához, most viszont egyszeribe zsarnokoskodni kezdett. „Gondodat viselem, igaz? Különb otthont biztosítok számodra, mint amit te valaha is nyújtottál nekem. Ha naphosszat aludni, éjjel meg inni támad kedvem, akkor, az ördögbe is, megteszem, a fene essék beléd!” Az öregember nyögdécselt. Rendkívüli érzelmi állapotom és szokatlan kimerültségem tartott csak vissza, hogy rosszallásomat kifejezzem. A nyitott ajtón keresztül néztem a jelenetet, az ágytakaró színeitől és az öregember arcának valóságos színorgiájától elbűvölten. Kék erei lüktettek a rózsaszínű és szürkés hús alatt. Még fogainak sárga színét is vonzónak találtam, ajkának remegése csaknem hipnotizált. „Micsoda fiam van, micsoda fiú!” — dünnyögte, nem gyanítva persze, hogy valójában milyen is a fia. „Jó, hát akkor csak menj! Tudom, hogy van valahol egy nőd, akihez reggelenként rögvest odafutsz, amint a férje eltávozik hazulról. Add ide a rózsafüzéremet. Mi van a rózsafüzéremmel?” Lestat káromkodott, és odaadta a rózsafüzérét…

— De… — kezdte a fiú.

— Tessék? — szólt a vámpír. — Félek, hogy nem adok elég alkalmat magának a kérdezésre.

— Azt akartam kérdezni, hogy a rózsafüzéren kereszt van, ugye?

— Ó, a keresztekkel kapcsolatos híresztelés! — nevetett a vámpír. — Arra céloz, hogy mi félünk a keresztektől?

— Azt hittem, nem tud rájuk nézni — vélekedett a fiú.

— Badarság, barátom, merő badarság. Mindenre rá tudok nézni, ami tetszik. A kereszteket pedig igazán kedvelem.

— És a kulcslyukakról terjengő szóbeszéd? Hogy maguk… párává válnak, és áthatolnak a kulcslyukon.

— Bárcsak így volna! — nevetett a vámpír. — Pompás lenne, valóban. De szívesen mennék át minden kulcslyukon, és érezném, ahogy más-más alakjukkal csiklandoznak. De nem így van. — Megrázta a fejét. — Hogy is mondják manapság… hülye duma?

A fiú önkéntelenül felnevetett. Majd elkomolyodott az arca.

— Ne legyen olyan bizalmatlan hozzám — szólt a vámpír. — Mit akar mondani?

— A szíven átszúrt karóról szóló történet — mondta kissé elvörösödve a fiú.

— Hülye duma — felelte a vámpír, gondosan tagolva minden szótagot, úgy, hogy a fiú elmosolyodott. — Semmiféle varázserőről nincs szó. Miért nem gyújt rá? Látom, ott a cigaretta az ingzsebében.

— Köszönöm — szólt a fiú, mint aki hálás a csodálatos ötletért. De amikor szájában volt a cigaretta, úgy remegett a keze, hogy a levélgyufa vékony papírja szétrepedt.

— Engedje meg — mondta a vámpír. Elvette a gyufát, és gyorsan meggyújtva odatartotta a fiú cigarettája elé. A fiú leszívta a füstöt, és közben a vámpír ujjaira szegezte tekintetét. A vámpír az asztal túloldalára húzódott, ruhája halkan megzizzent. — Van egy hamutálca a mosdón — mondta, és a fiú bátortalanul odament érte. Egy pillanatig a csikkeket nézte a hamutartóban, majd megpillantva alul a szemétkosarat, kiürítette, és gyorsan az asztalra helyezte a hamutartót. Amikor letette cigarettáját, látszott rajta ujjainak nedves nyoma. — Ez a maga szobája? — kérdezte.

— Nem — felelte a vámpír. — Ez csak egyszerűen egy szoba.

— Mi történt azután? — érdeklődött a fiú. A vámpír a felső villanykörte körül sűrűsödő füstöt nézte.

— Nos hát… lóhalálában visszamentünk New Orleansba — felelte. — A folyógát mellett, egy nyomorúságos szobában tartotta Lestat a koporsóját.

— És maga belefeküdt a koporsóba?

— Nem volt más választásom. Kértem, hadd maradhassak a szobában, de ő elképedt nevetéssel fogadta kérésemet. „Nem tudod, mi vagy?” — kérdezte.

„De hát varázsereje van? Ilyen alakúnak kell lennie?” — faggattam. Megint nevetett. A koporsó gondolata elviselhetetlennek tűnt számomra, de a vita során rájöttem, hogy voltaképpen nem is félek igazán. Különös érzés volt. Egész életemben rettegtem a bezártságtól. Magas mennyezetű, széles ablakú, franciás házban születtem, ilyenekben nevelkedtem, eleve rettegtem hát attól, hogy bezárnak valahová. Még a templomi gyóntatószékben is kényelmetlenül éreztem magam. Normális félelem volt. Most pedig tiltakozásom közepette ráeszméltem, hogy nem érzek már félelmet. Csak emlékeztem rá. Megszokásból ragaszkodtam hozzá, és hiányzott belőlem az a képesség, hogy értékelni tudjam mostani boldogító szabadságomat. „Nem jól csinálod” — jelentette ki végül Lestat. „És mindjárt itt a hajnal. Hagynom kell, hogy meghalj. Meg fogsz halni, tudod, ugye? A véredet, amit adtam neked, tested minden szövetében, minden erében elpusztítja a nap. De ezt a félelmet egyáltalán nem lenne szabad érezned. Olyan vagy, mint aki elveszíti egyik karját vagy lábát, és továbbra is erősködik, hogy fájdalmat érez ott, ahol a karja vagy a lába volt.” Ez volt bízvást a legbölcsebb dolog, amit Lestat a jelenlétemben valaha is mondott. Nyomban magamhoz is tértem tőle. „Most már befekszem a koporsóba.” — jelentette ki megvető hangon. „Te pedig fölém fekszel, ha felfogtad, mi szolgálja a javadat.” Úgy tettem. Arccal lefelé feküdtem rajta, igencsak zavartan tapasztalva, hogy nem félek, Lestat közelsége pedig — bármilyen jóképű és izgató volt is — utálattal töltött el. Lezárta a fedelet. Kérdeztem, hogy teljesen meghaltam-e már. Egész testem bizsergett és viszketett. „Még nem” — felelte. „Ha meghaltál, látni és hallani fogod a változást, érezni semmit sem fogsz. Ma éjjel meghalsz. Most pedig aludj!”

— Igaza volt? Maga… holtan ébredt fel?

— Igen, vagy inkább megváltozva. Mert hogy életben vagyok, az nyilvánvaló tény. A testem halt meg. Némi idő eltelt ugyan, amíg teljesen megtisztult mindama folyadéktól és egyéb anyagtól, amelyre nem volt többé szüksége, de meghalt. És ennek felismerésével egy másik szakasz kezdődött az emberi érzelmektől való elszakadásomban. Az első dolog, amely már akkor nyilvánvaló lett számomra, amikor Lestattal együtt beraktuk a koporsót egy halottaskocsiba, és másik koporsót loptunk a ravatalozóból, az az volt, hogy egyáltalán nem kedvelem Lestatot. Távolról sem voltam még egyenrangú vele, de sokkal közelebb kerültem hozzá, mint testem halála előtt. Ezt sehogy sem tudom világossá tenni a maga számára, annál a nyilvánvaló oknál fogva, hogy maga az most, ami testem halála előtt én is voltam. Nem értheti meg. Tény, hogy halálom előtt Lestat volt kétségkívül a leglenyűgözőbb élmény, amiben valaha is részem volt. Vigyázzon, a cigarettája már csak egy hosszú hamurúd.