Anne Rice - Interjú a vámpírral

A vámpír nevének hallatára a fiú halk és váratlan hanggal reagált, amit a vámpír gyors megerősítéssel nyugtázott. — Igen, ez a nevem. — És folytatta történetét.

— Ott feküdtem hát, megint csak tehetetlenül saját gyávaságommal és ostobaságommal szemben — mondta. — E közvetlen szembenézés a tényekkel idővel talán meghozta volna a bátorságot, hogy végezzek magammal, és ne másoknak nyafogjak, kunyeráljak, hogy öljenek meg. Láttam, amint magam felé fordítok egy kést, amint elsorvadok a nap nap utáni szenvedéstől, amit oly szükségesnek tartottam, mint gyóntatószékből kirótt penitenciát, szüntelenül reménykedve, hogy hirtelen utolér a halál, és méltóvá tesz az örök kegyelemre. És mintha ábrándkép lett volna, megpillantottam magam, ahogy a lépcső tetején állok, pontosan ott, ahol a fivérem is állt, és levetem magam a téglákra.

De nem jutott idő a bátorságra. Vagy mondjam azt, hogy Lestat programjában csak az ő tervére jutott idő, másra nem. „Figyelj rám, Louis”, mondta, és mellém heveredett a lépcsőn, olyan kecses és bizalmas mozdulattal, ami nyomban egy szerelmest juttatott eszembe. Visszahőköltem. De ő körülfogott jobb karjával, és a mellkasához húzott. Soha nem voltam még ilyen közel hozzá, és a tompa fényben jól láthattam szemének tündöklő ragyogását, természetellenes maszknak tetsző bőrét. Amint moccanni próbáltam, jobb keze ujjait ajkamra szorította, és így szólt: „Maradj nyugton. Ki fogom szívni a véredet, míg csak a halál küszöbéig nem érsz. Maradj csendben, olyan csendben, hogy szinte halljad véred áramlását az erekben, olyan csendben, hogy halljad ugyanennek a vérnek a beáramlását az én ereimbe. Tudatodnak, akaratodnak kell életben tartani téged.” Erőnek erejével próbáltam kiszabadulni, de ujjai erős szorításával féken tartotta hasra fordult testemet, és amint felhagytam sikertelen ellenszegülésemmel, nyakamba mélyesztette fogait.

A vámpír szavai hallatán a fiúnak óriásira nőtt a szeme, egyre hátrább húzódott székében, arca görcsösen megfeszült, szemei összeszűkültek, mintha ökölcsapás elviselésére készülne.

— Vesztett-e valaha nagy mennyiségű vért? — kérdezte a vámpír. — Ismeri ezt az érzést?

A fiú ajkai nem-re formálódtak, de szájából nem jött hang. Torkát köszörülte. — Nem — mondta ki végül.

— Gyertyák égtek az emeleti szalonban, ahol elterveztük a felügyelő meggyilkolását, a teraszon olajlámpás himbálódzott a szélben. Mindezek a fények egybeolvadtak, vibrálni kezdtek, mintha aranyból való lény lebegne fölöttem, a lépcsőházban függve, belegabalyodva kissé a rácsozatba, kígyózva, összecsavarodva, akár a füst. „Figyelj rám, tartsd nyitva a szemed” — suttogta Lestat, ajkát a nyakamon mozgatva. Ajkának mozgásától égnek meredt egész testemen a szőr, és olyan áramütésszerű érzés futott végig bennem, ami hasonlatos volt a szerelmi gyönyörhöz…

Elmélázott, jobb keze ujjai valamelyest egymásba fonódtak az álla alatt, amit mutatóujjával könnyedén ütögetett. — Az eredmény az volt, hogy perceken belül a bénaságig elgyengültem. Rémülten tapasztaltam, hogy már kényszeríteni sem tudom magamat a beszédre. Lestat még mindig átölelve tartott, karja ólomsúllyal nehezedett rám. Olyan erővel emelte ki fogait, hogy a két szúrt sebet hatalmasnak, fájdalommal telítettnek éreztem. És most a mozdulatlanul fekvő fejem fölé hajolt, jobb kezét levette rólam, és kiharapta saját csuklóját. Vér folyt le ingemen, kabátomon, és ő összeszűkült, csillogó szemmel nézte. Úgy rémlett, az idők kezdete óta figyeli, és az a pislákoló fény most a feje mögött függött, mint egy látomás háttérfüggönye. Úgy hiszem, tudtam, mire készül, mielőtt még megtette volna, és tehetetlenül vártam, mint aki évek óta vár. Vérző csuklóját a számhoz szorította és határozottan, kissé türelmetlenül szólt: „Igyál, Louis!” És én ittam. „Kitartóan, Louis!”, és „Siess!”, suttogta jó néhányszor. Ittam, szívtam a vért a nyílásból, csecsemőkorom óta először érzékelve a táplálék szopásának sajátos gyönyörét, a test és a szellem éltető forrásra való összpontosulását. Aztán történt valami. — A vámpír hátradőlt, és összehúzta kissé a szemöldökét.

— Milyen fellengzős dolog szavakba foglalni a szavakba nem foglalhatót — mondta majdnem suttogva. A fiú dermedten ült.

— Vérszívás közben csak azt a fényt láttam. És akkor következett valami, következett valami… a hang. Először tompa dübörgés, azután dobolásra emlékeztető, monoton zaj, ami egyre hangosabb lett, mintha valamilyen óriási teremtmény jönne lassan egy sötét és ismeretlen erdőn keresztül, és közben hatalmas dobot verne. Ezután felhangzott egy másik dob hangja, mintha egy másik óriás jönne néhány méterrel utána, és mindegyik a saját dobjára figyel, ügyet sem vetve a másik ütemére. Mind erősebb lett a hang, míg végül nemcsak a hallásomat, hanem — úgy rémlett — minden érzékemet eltöltötte, ajkamon és ujjaimon, halántékomban és ereimben dobog. Mindenekfelett az ereimben, egyik dob, azután a másik dob, s ekkor Lestat hirtelen elhúzta a csuklóját, én kinyitottam a szememet, és e pillanatban már vissza kellett tartanom magam, nehogy a csuklója után nyúljak, megragadjam, és erőszakkal visszahúzzam a számhoz. Visszatartottam magam, mert rájöttem, hogy a dob az én szívem volt, a másik meg az övé. — A vámpír sóhajtott. — Meg tudja ezt érteni?

A fiú mondott valamit, majd megrázta a fejét. — Nem… úgy értem, igen — szólt. — Azt akarom mondani, azt…

— Hát persze — mondta a vámpír, elfordítva tekintetét.

— Várjon, várjon — kiáltott heves izgalommal a fiú. — Majdnem lement már a szalag. Meg kell fordítanom.

A vámpír türelmesen várt.

— Mi történt azután? — kérdezte a fiú. Nyirkos arcát sebtében megtörölte zsebkendőjével.

— Vámpírként kezdtem látni — mondta a vámpír. Hangja veszített közönyéből, majdhogynem zaklatottá vált. Kihúzta magát, és így folytatta. — Lestat ismét a lépcső alján állt, és olyannak láttam, amilyennek nem láthattam azelőtt. Azelőtt fehérnek tűnt, teljesen fehérnek, szinte világított éjjel, most viszont saját életével, saját vérével volt tele: nem világított, hanem sugárzott. Azután láttam, hogy nemcsak Lestat változott meg — minden megváltozott.

Úgy éreztem, most látok először színeket, formákat. Lestat kabátgombjai úgy elbűvöltek, hogy sokáig semmi másra nem néztem. Lestat nevetni kezdett, és a nevetés hangja sohasem hallott élménynek tűnt. Még fülemben volt szívének dobverésre emlékeztető hangja, és most felhangzott ez az ércesen csengő nevetés. Zavarba ejtő volt, minden hang beleütközött a következő hangba, mint a harangok egybefolyó csengése, míg meg nem tanultam elkülöníteni a hangokat, és ekkor összeölelkeztek, mindegyik halk volt, de megkülönböztethető, fokozódó, de tartózkodó — zengő nevetés. — A vámpír boldogan mosolygott. — Zengő harangszó, harangjáték.

„Ne bámuld már a gombjaimat! — szólt Lestat. -Menj ki a fák közé! Szabadulj meg a testedben levő összes emberi hulladéktól, és ne szeress bele olyan őrülten az éjszakába, hogy azután eltévedj!”

Ez persze bölcs utasítás volt. Amikor a kockaköveken megpillantottam a holdfényt, olyan szerelemre gerjedtem iránta, hogy egy álló órát töltöttem el ott. Fivérem kápolnája mellett mentem el, de nem gondoltam rá. A nyárfák és a tölgyek között hallottam az éjszaka hangját, suttogó nők kórusához volt hasonló, akik mindannyian keblükre akartak vonni. A testem még nem alakult teljesen át, és rögtön fájni kezdett, ahogy lassacskán kezdtem hozzászokni a hangokhoz és a látnivalókhoz. Minden cseppfolyós emberi anyag kipréselődött belőlem. Emberi mivoltomban haldokoltam, de vámpírként éltem-virultam, és életre kelt érzékeimmel bizonyos kényelmetlenséggel s végül félelemmel kellett testem halálánál elnökölnöm. Visszafutottam a lépcsőn, fel a szalonig, ahol Lestat már előszedte a birtok hivatalos iratanyagát, és átvizsgálta az előző év kiadásait és bevételeit. „Gazdag vagy”, mondta, amikor bementem. „Valami történik velem!” — kiáltottam fel.