Anne Rice - Interjú a vámpírral

„Azt akarod hát mondani, hogy élhetünk állatokon?” — kérdeztem.

„Igen.” Felhörpintette az egészet, majd nemtörődöm módon a kandallóba dobta a poharat. Az üvegszilánkokra néztem. „Remélem, nem sajnálod.” Gúnyos mosollyal mutatott az eltört pohárra. „Őszintén remélem, hogy nem, mert ha sajnálod, akkor sincs mit tenni.”

„Kidobhatlak például apáddal együtt Pointe du Lac-ból” — jelentettem ki. Ez volt, úgy hiszem, ingerültségem első megnyilvánulása.

„Miért tennéd?” — kérdezte tettetett riadalommal. „Hiszen még nem tudsz mindent… igaz?” Nevetett, s lassan járkálni kezdett a szobában. Ujjai végigtapogatták a spinét szaténtakaróját. „Játszol?” — kérdezte.

Valami olyasmit mondtam, hogy „Ne nyúlj hozzá!”, mire ő kinevetett. „Hozzányúlok, ha kedvem tartja” — mondta. „Nem ismered például a módját, ahogyan meghalhatsz. És most olyan kár lenne meghalni, nem igaz?”

„Kell hogy legyen valaki a világon, aki megtanítja nekem mindezeket a dolgokat” — jelentettem ki. „Nyilván nem te vagy az egyetlen vámpír. Apád úgy hetvenesztendős lehet. Nem lehetsz régóta vámpír, így hát valaki nyilván kioktatott…”

„És te azt hiszed, hogy sikerülni fog egyedül vámpírra találnod? Az lehet, barátom, hogy ők látnak téged, te azonban nem látod őket. Nem hiszem, hogy sok választási lehetőséged van e téren. Én vagyok a tanítód, szükséged van rám, és ez ellen nemigen tehetsz semmit. És mindkettőnknek vannak hozzátartozói, akikről gondoskodnunk kell. Apámnak orvosra van szüksége, és akkor még itt van anyád és a nővéred is. Nehogy halandó ember módján közöld velük, hogy vámpír lettél. Mindössze gondoskodj róluk és apámról. Holnap este gyorsan másvilágra küldöd áldozatodat, és azután foglalkozhatsz a birtokod ügyeivel. Most pedig lefeküdni. Mindketten ugyanabban a szobában alszunk, így jóval kisebb a kockázat.”

„Nem, legyen csak tied a szoba” — mondtam. „Nem akarok egy szobában aludni veled.”

Dühbe jött. „Ne csinálj butaságot, Louis! Óva intelek. Semmit sem tudsz tenni saját védelmedért, a világon semmit, ha felkel a nap. A külön szoba külön óvintézkedést követel. A külön óvintézkedés külön lehetőség arra, hogy észrevegyenek.” Ezután temérdek dolgot hozott fel megfélemlítésemre, hogy ezzel engedékenységre bírjon, de mintha a falnak beszélt volna. Áthatóan néztem rá, de szavaira nem figyeltem. Gyengének és ostobának láttam, száraz gallyakból összetákolt, cérnavékony hangon kárpáló lénynek. „Egyedül alszom” — jelentettem ki, és kezemmel óvatosan beárnyékoltam minden egyes gyertyalángot. „Mindjárt itt a reggel” — erősködött.

„Zárkózz hát be!” — mondtam, és átfogva koporsómat, felemeltem és levittem a téglával kirakott lépcsőn. Hallottam, hogy zárak kattannak odafenn az erkélyajtókon, hallottam a függönyök suhogását. Az ég halványult, de tele volt még hintve csillagokkal, egy újabb gyenge esőtől feltámadt a folyó felől érkező enyhe szél, és vízcseppektől lettek foltosak a kockakövek. Kinyitottam fivérem kápolnájának ajtaját, félresöpörtem a rózsákat és töviseket, amelyek csaknem eltorlaszolták a bejáratot, és a kőpadlóra tettem a koporsót, a térdeplő elé. Kis híján látni tudtam a szentek képeit a falakon. „Paul” — szólítottam meg halkan fivéremet — „életemben először semmit nem érzek irántad, sem a halálod iránt, és életemben először mindent érzek irántad, érzem az elvesztésed okozta bánatot, olyannyira érzem, mintha ez idáig egyáltalán nem tudtam volna, mi az érzés…”

A vámpír a fiú felé fordult. — Akkor lettem teljesen, tökéletesen vámpír. Rázártam a zsalukat a rácsos ablakokra, és elreteszeltem az ajtót. Majd bemásztam a koporsóba, amely a sötétben alig-alig fénylő atlaszselyemmel volt bélelve, és bezárkóztam. Így lettem vámpír.

— Ezek szerint olyan vámpírral maradt együtt, akit gyűlölt — szólt a fiú.

— Vele kellett maradnom — felelte a vámpír. — Mint már mondtam, nagyon is kedvezőtlen, hátrányos helyzetben tartott. Célozgatott rá, hogy sok mindent nem tudok, amit tudnom kell, és minderre egyedül csak ő képes kioktatni. De voltaképp jórészt gyakorlati jellegű dolgokra tanított meg, amire magunk is könnyen rájöhetünk. Afféle dolgokra, mint például hogyan kell egy hajóút alkalmával úgy szállítanunk koporsónkat, mintha hozzátartozónk földi maradványait vinnénk eltemetni, hogy senki sem mer kinyitni egy ilyen koporsót, mi pedig éjjel kibújhatunk belőle, hogy megtisztítsuk a patkányoktól a hajót. És hogy ő ismer boltokat és kereskedőket, akik még jóval zárás után is beengednek az üzletükbe, és a legelegánsabb párizsi divat szerint öltöztetnek ki bennünket, ismer ügynököket, akik hajlandók éttermekben és kabarékban pénzügyi akciókat lebonyolítani. Mindezekben a világias dolgokban Lestat megfelelő tanítónak bizonyult. Hogy miféle ember volt életében, nem tudtam, nem is törődtem vele, ám a jelek szerint ugyanabba a társadalmi osztályba tartozott, mint jómagam, ami nem sokat jelentett ugyan számomra, de mindenesetre gördülékenyebbé tette életünket, mint amilyen máskülönben lett volna. Kifogástalan ízléssel rendelkezett, ámbár könyvtáramat „porfészeknek” minősítette, és nemegyszer dühbe gurult, ha olvasás vagy naplóírás közben talált. „Emberi ostobaság”, jegyezte meg, ám ugyanakkor olyan hatalmas összegeket költött a pénzemből Pointe du Lac fényűző berendezésére, hogy még én is, aki mit sem törődöm a pénzzel, felkaptam a fejem. Ha látogatók érkeztek Pointe du Lac-ba — szerencsétlen flótások, akik lóháton vagy kocsin érkezve a folyó menti út felől, ajánló leveleket mutattak fel más ültetvényesektől vagy New Orleans-i tisztviselőktől, és éjszakai szállást kértek tőlünk —, nyájas és udvarias volt hozzájuk, ami lényegesen megkönnyítette a helyzetemet, hisz amúgy reménytelenül össze voltam zárva vele, és újra meg újra felbosszantott a gonoszsága.

— De hát nem bántotta ezeket az embereket? — kérdezte a fiú.

— De igen, gyakran bántotta. Ám hadd áruljak el egy apró titkot, ami nemcsak vámpírokra vonatkozik, hanem tábornokokra, katonákra, még királyokra is. Legtöbben közülünk úgy vannak vele, hogy sokkal inkább látnánk valakit holtan, mint sértett vendégként a házunkban. Különös… persze. De állítom, hogy való igaz. Jól tudtam, hogy Lestat minden éjjel emberekre vadászik. De ha durván, komiszul viselkedett volna családommal, vendégeimmel, rabszolgáimmal, azt nem tudtam volna elviselni. Nem is tette. Ellenkezőleg, különleges örömét lelte a vendégekben. Ha a családunkról van szó, hajtogatta, semmi költséget nem szabad sajnálnunk. Az apjával kapcsolatos fényűzést szinte nevetséges módon túlzásba vitte. A vak öregnek állandóan el kellett mondani, milyen drága, finom az ágykabátja, a köntöse, milyen külföldről érkezett csodálatos függönyt tettek fel az ágyára, milyen francia és spanyol borunk van a pincében, milyen sokat jövedelmez az ültetvény még rossz években is, amikor a partvidékiek az indigócserje termelésének végleges beszüntetését és a cukornádtermelésre való áttérést fontolgatták. Máskor viszont, ahogy már mondtam, durván bánt az öreggel. Olyan éktelen haragra gerjedt, hogy az öregember pityeregni kezdett, akár egy gyerek. „Nem viselem-e a gondodat főúri módon?” — förmedt rá a fia. — „Nem gondoskodom-e minden szükségletedről? Ne nyafogj tovább, hogy templomba akarsz menni, vagy régi barátaidhoz! Micsoda ostobaság! Régi barátaid meghaltak. Miért nem követed te is a példájukat, miért nem hagysz békén engem és a pénzemet?” Az öreg halkan sírdogálva panaszolta, hogy efféle dolgok mit sem számítanak egy öregembernek. Beérte volna azzal, ha a kis farmján maradhat élete végéig. Nemegyszer szerettem volna megkérdezni tőle: Hol volt az a farm? Honnan jöttek Louisianába? — hogy nyomára jussak annak a helynek, ahol Lestat netán egy másik vámpírt ismert. De nem mertem effélével előállni, nehogy az öreg sírni kezdjen, és felingerelje fiát. Ám ezek a dührohamok nem voltak gyakoribbak a szinte túlzásba vitt kedveskedés időszakaszainál, amikor Lestat tálcán vitte oda apjának a vacsorát, és türelmesen megetette, miközben időjárásról, New Orleans-i hírekről, vagy anyám és nővérem foglalatosságairól mesélt neki. Szembetűnően mély szakadék tátongott apa és fiú között műveltség és viselkedés tekintetében egyaránt, de hogy ez miképp alakult ki, arról sejtelmem sem volt. Nagyjából sikerült az egész dologtól mindvégig távol maradnom.