Anne Rice - Interjú a vámpírral

„Nem érdekel, hogy mit mondasz. A folytonos meggondolatlanságod sodort mindkettőnket veszélybe. Én elélhetek egyedül is a kápolnában, miközben a ház romba dől. Mit bánom, felőlem romba dőlhet!” — mondtam neki. Mert ez volt a színtiszta igazság. „De neked minden kell, amiben soha nem volt még részed, ószeresboltot csinálsz a halhatatlanságból, és ebben mindketten groteszk figurákká válunk. Most pedig menj, nézd meg apádat, és közöld velem, mennyi van még hátra neki az életből, mert addig itt maradhatsz, amennyiben a rabszolgák nem lázadnak fel ellenünk.”

Azt felelte, hogy én nézzem meg az apját, mert én vagyok az, aki mindig „néz”, és én meg is tettem. Az öreg tényleg halálán volt. Anyám halálától többé-kevésbé megkímélt a sors, mert ő nagyon hirtelen halt meg egy délután. Kézimunkakosarával találták, nyugodtan ült az udvarban, úgy halt meg, ahogy este aludni tér az ember. Most azonban természetes halálnak voltam a szemtanúja, lassú, túlontúl lassú haláltusának. Mindig is szerettem az öreget: jólelkű volt, becsületes és jámbor, kevéssel is beérte. Nappal a teraszon szundikált a napsütésben, vagy a madarakat hallgatta, este meg elszórakoztatta, ha bármiről fecsegtünk Lestattal. Tudott sakkozni, gondosan kitapogatott minden figurát, és bámulatos pontossággal tartotta észben a sakktáblán kialakult helyzetet. Lestat sosem játszott vele, én viszont gyakran. Most levegő után kapkodva feküdt az ágyán, izzadt, forró homlokkal, párnája verejtékfoltos volt. S miközben nyöszörgött, és a halálért imádkozott, Lestat a másik szobában a spinéten kezdett játszani. Lecsaptam a hangszer fedelét, kis híján ujjait is eltaláltam. „Nem fogsz játszani, mialatt haldoklik!” — mondtam. ,,A pokolba is, dehogynem fogok” — válaszolt. „Még dobolok is, ha kedvem tartja.” És elvett egy nagy ezüsttálat a pohárszékről, átdugta ujját a fogóján, és verni kezdte a tálat fakanállal.

Szóltam, hogy hagyja abba, különben én hagyatom vele abba. Majd mindketten elhallgattunk, mert az öregember hívta, hogy menjen oda. Beszélnie kell Lestattal, mondta, mielőtt meghal. Nógattam, menjen oda hozzá. Borzasztó volt hallani az öreg jajveszékelését. „Miért menjek? Hosszú évek óta gondját viselem. Nem elég ez?” Körömreszelőt húzott ki a zsebéből, leült az öreg ágya elé, és reszelni kezdte hosszú körmeit.

Eközben éreztem, tudtam, hogy rabszolgák csellengenek a ház körül. Figyeltek, hallgatóztak. Őszintén reméltem, hogy az öreg perceken belül meghal. Egyszer-kétszer tapasztaltam már gyanakvást néhány rabszolga részéről, de ekkora számban még sohasem gyűltek össze. Nyomban csengettem Danielnek, annak a rabszolgának, akinek átadtam a felügyelői házat és állást. Mialatt vártam rá, hallottam, hogy az öregember Lestathoz beszél, Lestathoz, aki keresztbe vetett lábakkal ült, és felhúzott szemöldökkel, elmélyült figyelemmel reszelte, egyre csak reszelte csodás körmeit. „Az iskola volt” — mondta az öreg. „Ó, tudom, hogy nem felejtetted el… mit mondhatok neked…” — siránkozott.

„Jobb, ha megmondod, szólt Lestat, mert rögvest meghalsz.” Az öreg dermesztően felkiáltott, és gyanítom, hogy az én torkomból is feltört valamilyen hang. Valósággal irtóztam Lestattól. Kedvem lett volna kikergetni a szobából. „Ezt te is tudod, ugye? Még egy agyalágyultnak is tudnia kell” — mondta Lestat az apjának.

„Sosem fogsz megbocsátani nekem, ugye? Sem most, sem halálom után” — szólt az öregember.

„Nem tudom, miről beszélsz” — mondta Lestat.

Most már végleg kijöttem a béketűrésből, és az öreg is egyre izgatottabb lett. Könyörgött Lestatnak, hogy hallgassa meg jó szívvel. Ettől az egésztől összeborzadtam. Daniel közben megérkezett, és ahogy megláttam, tudtam, hogy Pointe du Lac-on minden elveszett. Ha jobban odafigyelek, láthattam volna már korábban is erre utaló jeleket. Daniel merev pillantással nézett rám. Szörnyetegnek tartott. „Monsieur Lestat édesapja nagyon beteg. Haldoklik” — mondtam, nem véve tudomást arckifejezéséről. „Csendet akarok ma éjjel, a rabszolgák mindannyian maradjanak kunyhóikban. Orvos érkezik.” Meresztette rám a szemét, mintha hazudnék. Majd ridegen elfordította rólam a tekintetét, és kíváncsian nézett az öregember ajtaja felé. Arca úgy elváltozott, hogy nyomban felálltam és benéztem a szobába. Lestat görnyedten ült az ágy lábánál, hátát a tartóoszlopnak támasztotta, körömreszelője bőszen járt ide-oda a kezében, ő maga pedig akkora fintorokat vágott, hogy mindkét hatalmas vámpírfoga szembetűnően látható lett.

A vámpír elhallgatott, hangtalan nevetéstől rázkódtak a vállai. Rápillantott a fiúra. A fiú félénken nézett az asztalra. Előbb már kitartóan és mereven szemlélte a vámpír száját. Látta, ahogy az ajkak másféle szövetből vannak, mint a vámpír bőre — ezüstösek és finom metszésűek, mint amilyen bárkinek az ajka lehet, ámde halálfehérek, és most elővillantak a fehér fogak is. Addig mosolygás közben sem villantotta elő a vámpír teljesen a fogait, és a fiú még csak nem is gondolt mostanáig ilyen fogakra. — Elképzelheti, hogy ez mit jelentett — szólt a vámpír. — Meg kellett ölnöm.

— Hogy mit?

— Meg kellett ölnöm. Futni kezdett. Mindenkit fellármázott volna. Lehet, hogy másként is el lehetett volna intézni, de nem volt időm. Így hát utánamentem, és elfogtam. De amikor olyan foglalatosság közepette találtam magam, amit négy év óta nem űztem, megtorpantam. Hisz ez ember volt. Csontnyelű kést tartott kezében, hogy védje magát. Könnyen elvettem tőle, és a szívébe döftem. Azonmód térdre omlott, ujjai a pengét szorították, és vér csordult ki belőlük. És a vér látványa, illata megőrjített. Úgy hiszem, hangosan felnyögtem. De nem nyúltam utána, nem akartam. Emlékszem, hogy Lestat alakját láttam ekkor előbukkanni a pohárszék fölötti tükörben. „Miért tetted ezt?” — kérdezte. Megfordultam, hogy szembenézzek vele, eltökélten, hogy nem fog ilyen elgyengült állapotban látni. „Az öreg félrebeszél” — folytatta, ő nem érti mit mond. „A rabszolgák tudják… menj a kunyhókhoz, és állj őrt, nyögtem ki. Én majd gondját viselem az öregnek.”

„Öld meg!” — mondta Lestat.

„Megőrültél!” — feleltem. „Hiszen az apád!”

„Tudom, hogy az apám!” — mondta Lestat. „Ezért kell megölnöd. Én nem ölhetem meg! Ha tehetném, már rég megtettem volna, az ördög vigye el! Kezét tördelte. Ki kell jutnunk innen. Nézd csak meg, mit csináltál, amikor ezt itt megölted. Nincs veszíteni való időnk. Perceken belül itt fog jajveszékelni a felesége… vagy valaki nála is rosszabbat küld majd ide.”

A vámpír sóhajtott. — Ez valóban így volt. Lestatnak igaza volt. Hallottam, amint a rabszolgák összegyűlnek Daniel házikója körül, és várnak rá. Daniel volt olyan bátor, hogy egyedül eljöjjön a kísértetjárta házba. Ha nem tér vissza, a rabszolgák elvesztik majd a fejüket, csőcselékké válnak. Kértem Lestatot, csendesítse le őket, használja fel fehér gazda minőségében összes hatalmát felettük, és ne riogassa őket rémségekkel, majd bementem a hálószobába, és becsuktam az ajtót. Ott még egy megrázkódtatás várt rám, a megrázkódtatások éjszakáján. Soha nem láttam még Lestat apját olyannak, amilyen akkor volt.

Ült az ágyban, előrehajolt, beszélt Lestathoz, kérte, hogy válaszoljon neki, és elmondta, hogy jobban megérti keserű haragját, mint a fia maga. Élőhalott volt. Semmi más nem tartotta életben összeesett testét, csak egy szenvedélyes kívánság: szemei a bennük felvillanó fénytől még mélyebben süllyedtek a koponyába, és ajkának remegése még rettentőbbé tette elsárgult száját. Az ágy lábához ültem, és megrendülten, hogy ilyen állapotban látom, megfogtam a kezét. El nem tudom mondani, mennyire megrázott a látvány. Mert amikor én idézek elő halált, az gyors és öntudatlan, az áldozat mintha megigézetten szunnyadna. Ez azonban lassú pusztulás volt, a test megtagadta az engedelmességet az idő vámpírjának, amely évek óta szüntelenül szívta ki erejét. „Lestat” — szólt az öreg, „most az egyszer ne légy kegyetlen hozzám. Most az egyszer legyél az a fiú, aki voltál. A fiam.” Újra meg újra ismételte. „A fiam, a fiam”, aztán mondott még valamit, amit nem hallottam jól, a tisztalelkűségről és a tisztalelkűség elpusztításáról. Azt azonban láttam, hogy nincs önkívületben, ahogy Lestat gondolta, hanem a tisztánlátás valamiféle szörnyű állapotát éli át. A múlt terhe ólomsúllyal nehezedett rá, és a jelen, a halál, amely ellen teljes elszántsággal küzdött, a legkevésbé sem tudta enyhíteni a terhet. De tudtam, hogy minden ügyességemet bevetve, elámíthatom, és odahajolva hozzá, ezt suttogtam: „Apa”. Nem Lestat hangján, a magamén, halkan szólítva. Ő azonban megnyugodott, s azt gondoltam, most már meg tud halni. De a kezembe kapaszkodott, mintha óceán sötét hullámai sodornák a mélybe, és egyedül én tudnám megmenteni. Most valami vidéki tanítóról beszélt, érthetetlenül motyogva nevét, aki ragyogó képességűnek találta Lestatot, és kérte, hogy szerzeteseknél neveltesse fiát. Átkozta magát, amiért hazahozta a gyereket, amiért elégette a könyveit. „Meg kell bocsátanod nekem, Lestat!” — kiáltotta.