Anne Rice - Interjú a vámpírral

Valami másra is gondoltam. Maga érzésről és kívülállásról kérdez engem. Egyik megjelenési formája — érzéssel vegyes kívülállás — azt jelenti, hogy az ember egyszerre két dologra tud gondolni. Gondolhatunk arra, hogy nem vagyunk biztonságban és meghalhatunk, és gondolhatunk valami nagyon elvont és távoli dologra is. Pontosan ez történt velem. Szótlanul és mélyrehatóan gondoltam arra, hogy milyen fennkölt barátság fűzhetett volna engem Lestathoz, milyen kevés akadálya lett volna ennek, és milyen sok megosztanivaló kettőnk között. Talán Babette közelsége váltotta ki bennem ezt az érzést, mert hogyan tudhatnám valaha is igazán megismerni Babette-et, hacsak nem a végső módszer segítségével: elvenni életét, halálos ölelésben eggyé forrni vele, amikor lelkem egyesül a szívemmel, és tőle nyeri táplálékát. De a lelkem anélkül akarta megismerni Babette-et, hogy ölnöm kelljen, anélkül, hogy elraboljam tőle az éltető leheletet, megfosszam vérének minden cseppjétől. Lestattal pedig milyen bizalmasan ismerhettük volna egymást, ha jellemszilárd vagy legalább valamicskét gondolkodó lény lett volna! Az öreg szavai jutottak eszembe. Lestat, a ragyogó tanítvány, a könyvbarát, akinek elégették a könyveit. Én csak azt tudtam, hogy gúnyosan fitymálta a könyvtáramat, porfészeknek nevezte, könyörtelenül csúfot űzött olvasni vágyásomból, elmélkedéseimből.

Ekkor észrevettem, hogy fejünk fölött elcsendesül a ház. Időnként lépések hallatszottak, deszkák reccsentek, és a hasadékaikból átszűrődő fény halovány, egyenetlen világossággal szolgált. Láttam, hogy Lestat végigtapogatja a téglafalakat, és hétpróbát kiálló rideg vámpírarca az emberi csalódottság eltorzult maszkját ölti. Tudtam, hogy útjainknak most rögtön szét kell válniuk, és ha a szükség úgy hozza, egy óceánt emelek kettőnk közé. És rájöttem, hogy azért viseltem el őt ilyen sokáig, mert nem volt bennem önbizalom. Önmagamat csaptam be, amikor el akartam hitetni magammal, hogy az öregember, a nővérem és annak férje miatt maradok vele. Azért maradtam Lestattal, mert tartottam tőle, hogy mint vámpír, olyan jelentős dolgokat tud, amelyeket egyedül nem lennék képes felfedezni, és ami még fontosabb, ő volt az egyetlen fajtámból való, akit ismertem. Soha nem mondta el nekem, hogyan lett vámpír, vagy hogy hol bukkanhatok rá másik fajtánkbelire. Ez kezdetben is és a további négy éven keresztül is módfelett zavart. Gyűlöltem őt és el akartam hagyni, de vajon elhagyhattam?

Mialatt e gondolatok jártak a fejemben, Lestat folytatta heves kirohanását: nincs szüksége rám, nem fog eltűrni semmit, főként bárminemű fenyegetést Freniere-ék részéről. „Készen kell állnunk, amikor az ajtó kinyílik. Ne feledd” — mondta végül — „gyorsaság és erő, ebben nem tudnak vetekedni velünk. És félelem. Emlékezz mindig rá: félelmet kelteni. Ne légy most érzelgős. Nagy árat fizetnénk érte.”

„Egyedül akarsz élni ezután?” — kérdeztem. Azt akartam, hogy ő mondja ki. Nekem nem volt bátorságom. Vagy inkább, nem voltam tudatában saját érzéseimnek.

„New Orleansba akarok menni” — mondta. „Érthetően figyelmeztettelek, hogy nincs szükségem rád. De hogy innen kijussunk, ahhoz szükségünk van egymásra. Még nem jöttél rá, hogyan használd képességeidet. Nem érzékeled ösztönösen, mi vagy. Használd rábeszélő képességedet, ha jön ez az asszony. De ha másokkal jön, akkor légy felkészülve, hogy aszerint cselekedj, ami vagy.”

„És az mit jelent?” — kérdeztem, mert ez még sohasem tűnt akkora rejtélynek számomra, mint ekkor. „Mi vagyok?”

Lestat nyíltan kimutatta felháborodását. Égnek emelte két kezét.

„Légy felkészülve” — szólt, vicsorgatva pompázatos fogait. Gyorsan a deszkafedélre pillantott. „Lefeküsznek odafenn, hallod őket?” Hosszú idő után, miközben Lestat fel-alá lépkedett, én meg tűnődve ültem helyemen, azon elmélkedve, mit tehetek, vagy mit mondhatok Babette-nek, és, még mélyebbre hatolva, választ próbáltam találni egy nehezebb kérdésre — mit érzek Babette iránt? —, hosszú idő múltán fény villant az ajtó alatt. Lestat készült, hogy ráugorjon, bárki nyitná is ki. Babette volt. Egyedül jött, lámpával kezében, és nem látta meg Lestatot, aki mögötte állt, hanem egyenesen rám nézett.

Sohasem láttam még így. A haját leengedte éjszakára, sötét hajtömeg hullámzott fehér köntöse fölött, arca feszült volt és lázasan fénylett az aggodalomtól, félelemtől, nagy barna szempárja még óriásabbnak látszott. Mint már mondtam, szerettem őt erejéért, becsületességéért, lelki nagyságáért. Szenvedélyes szerelmet — emberi értelemben véve — nem éreztem iránta. De csábítóbbnak találtam, mint bármelyik nőt, akit halandó életemben ismertem. Karja és melle még a puritán köntösben is gömbölydeden teltnek látszott, mintha cselszövő lélek öltözött volna pompásan gazdag, rejtelmes testbe. Én, aki kemény vagyok, szikár, és egyetlen célnak szentelem magam, éreztem, ellenállhatatlanul vonzódom hozzá, és tudván, hogy ez csak halállal tetőződhet be, elfordítottam a fejemet tőle, és azon tűnődtem, vajon ha a szemembe nézne, élettelennek, lélektelenek találná-e.

„Maga az, aki már korábban is járt nálam” — mondta, mintha nem tudná biztosan. „És maga Pointe du Lac birtokosa. Igen, maga!” Mialatt beszélt, tudtam, hogy a leghátborzongatóbb történeteket hallotta nyilván az előző éjszakáról, és nem lehet elhitetni vele semmiféle hazugságot. Két alkalommal folyamodtam természetellenes megjelenési formámhoz, hogy eljussak hozzá, beszéljek vele, amit sem eltitkolni, sem bagatellizálni nem lehetett most.

„Nem akarom bántani, kezdtem. Kocsira, lovakra van mindössze szükségem… a lovakra, melyeket a legelőn hagytam az éjjel.” Úgy rémlett, nem hallja szavaimat, közelebb húzódott azzal a határozott szándékkal, hogy a lámpa fénykörébe von.

És ekkor megláttam Lestatot mögötte, árnyéka a téglafalon egybeolvadt Babette árnyékával. Ideges volt és veszedelmes. „Ideadja a kocsit?” — ismételtem meg kérésemet. Magasra emelte a lámpát, rám nézett, és épp amikor el akartam fordítani tekintetemet, láttam, hogy arca elváltozik. Mozdulatlan, kifejezéstelen lett, mintha lelke veszítené el eszméletét. Lehunyta szemét, és tagadóan rázta meg fejét. Arra gondoltam, hogy akaratlanul bár, de én idéztem elő e révületet nála. „Mi maga!” — suttogta. — „Az ördög küldötte. Az ördög küldte, amikor eljött hozzám!”

„Ördög!” — kiáltottam fel. Ez mélyen elcsüggesztett. Ha ezt hiszi, akkor rossznak fogja tartani a tanácsomat — kételkedni fog önmagában. Élete gazdag volt, jótettekkel teli, tudtam, hogy nem szabad kételkednie magában. Mint minden erős ember, ő is magányérzettől szenvedett állandóan, valamelyest kívülálló volt, egyfajta titkos lázadó. És az egyensúly, életének alapja, felborulhat, ha kételkedni kezd saját jóságában. Leplezetlen irtózással bámult rám. Úgy tűnt, mintha irtózatában megfeledkezne a maga gyenge, védtelen, támadásnak kitett helyzetéről. Lestat pedig, akit úgy vonzott a gyengeség, mint szomjúságtól tikkadt embert a víz, megragadta Babette csuklóját, aki felsikoltott, és elejtette a lámpát. A lángok felszökkentek a szétfröccsent olajban, és Lestat hátrafelé, a nyitott ajtó felé rángatta az asszonyt. „Adjon kocsit!” — mondta neki. Adjon azonnal, és lovakat is! Halálos veszélyben van! Ne beszéljen ördögökről.”

Eltapostam a lángokat, és nekitámadtam Lestatnak, rákiáltva, hogy engedje őt el. Mindkét csuklóját lefogta, és Babette dühbe jött. „Ha nem hallgatsz el, felvered a házat!” — szólt hozzám Lestat. „Őt pedig megölöm! Szerezzen kocsit… vigyen bennünket oda! Szóljon a lovásznak!”