Anne Rice - Interjú a vámpírral

Meg kell mondanom, hogy addigra már csaknem elepedtem a szomjúságtól. Nem bírtam volna ki még egy napot vérszívás nélkül. Többféle lehetőség is akadt: patkányok hemzsegtek az utcákon, közvetlen közelben valahol kétségbeesetten vonított egy kutya. Elszökhettem volna, ha kedvem tartja, jóllakottan, könnyedén visszajöhettem volna. De a kérdés egyre csak ott lüktetett bennem. Kárhozott vagyok? Ha igen, miért érzek ekkora szánalmat a gyerek iránt, sovány kis arca iránt? Miért kívánom megérinteni csöppnyi puha karját, ölemben tartani, érezni ahogy feje hozzám simul, míg én selymes haját simogatom lágyan? Miért teszem ezt? Ha elkárhoztam, akkor meg kéne ölnöm, tápláléknak használni csupán egy átkos lét fenntartására, mert ha kárhozott vagyok, gyűlölnöm kell őt.

S mikor erre gondoltam, Babette gyűlölettől dúlt arca jelent meg előttem, amikor kezében tartotta a lámpát, hogy meggyújtsa, és Lestatot láttam gondolatban, gyűlöltem őt, és éreztem, igen, éreztem, hogy kárhozott vagyok, ez itt a pokol, és ekkor lehajoltam, puha kis nyakába mélyesztettem a fogamat, és halk kiáltást hallatva, a forró vért ajkamon érezve, így suttogtam: „Egy perc az egész, és a fájdalomnak vége.” De ő szorosan hozzám simult, úgy, hogy kisvártatva semmit sem tudtam mondani. Négy éve nem ízleltem embert, négy éve nem tudtam, voltaképp mi ez, most viszont hallottam szívének félelmetes ritmusát, nem ember, nem állat szívét, hanem a gyerek gyors, kitartó szívverését, amint egyre erősebben dobog, nem hajlandó meghalni, ver, mint ököl az ajtón, és kiált: Nem fogok meghalni, nem akarok meghalni, nem tudok meghalni, nem halhatok meg!… Azt hiszem, amikor felálltam és átölelve tartottam, szíve még erősebben, a megállás minden reménye nélkül döngette enyémet, a pompás ifjonti vér túl gyorsan tódult ki számomra, forgott körülöttem a szoba, és a gyerek lehajtott feje, nyitott szája fölött akaratom ellenére az anya arcára néztem a homályban, akinek félig nyitott szemhéja mögül úgy pillantott rám a szeme, akár egy élő emberé. Ledobtam a gyereket. Úgy feküdt ott, mint egy rongybaba. És amikor dermedt iszonyattal fordultam el az anyától, hogy meneküljek, ismerős figura jelent meg az ablak mögött. Lestat volt, aki nevetve lépett hátra, és meghajlott testtel ugrándozott-táncolt a sáros utcán. „Louis, Louis” — szólt csúfondárosan, s felém bökött cérnavékonyságú ujjával, mintegy jelezve, hogy most aztán tetten ért. S átugorva az ablakpárkányon, félresöpört engem, felkapta a halott bűzlő testét az ágyról, és táncra perdült vele.

— Jóságos isten! — suttogta a fiú.

— Igen, ugyanezt mondhattam volna én is — helyeselt a vámpír. — Bele-belebotlott a gyerekbe, ahogy mind nagyobb körben táncolva-énekelve rángatta magával az anyát, akinek a feje előrebukott, csapzott haja arcába hullott, és fekete váladék folyt ki a száján. Ekkor ledobta. Én már kívül voltam az ablakon, s futni kezdtem az utcán, ő meg utánam. „Félsz tőlem, Louis?” — kiáltotta. „Megijedtél? A gyerek él, Louis, lélegzett, amikor otthagytad. Menjek vissza, és csináljak vámpírt belőle? Jól jönne nekünk, Louis, és gondold el, milyen szép ruhákban járathatnánk. Várj meg, Louis! Visszamegyek érte, ha akarod!” Futva jött utánam a szálloda felé vezető úton, végig a háztetőkön át, ahol reméltem, hogy magam mögött hagyom, míg csak be nem ugrottam a szalon ablakán, dühösen megfordultam, és bevágtam az ablakot. Kinyújtott karral verte, mint a madár, amelyik át akar repülni az üvegen, és rázni kezdte az ablakkeretet. Teljesen magamon kívül voltam. Ide-oda járkáltam a szobában, azon tűnődve, hogyan ölhetném meg. Elképzeltem, hogy teste salakká ég az alattam fekvő szomszédos háztetőn. Józan eszemet teljesen elveszítve, féktelen düh fogott el, és amikor a törött ablaküvegen át belépett, olyan verekedésbe kezdtünk, mint még soha. A pokol állított meg, a pokol gondolata, hogy mi ketten gyűlölettől dulakodó pokolbeli lények vagyunk. Elvesztettem önbizalmamat, célomat, erőmet. Lent voltam a földön, ő meg hideg pillantással, de még hullámzó kebellel állt fölöttem. „Bolond vagy, Louis” — mondta. Hangja nyugodt volt. Olyan nyugodt, hogy magamhoz tértem tőle. „Felkelőben van a nap” — folytatta, kissé lihegve még a verekedéstől, és összeszűkült szemmel nézte az ablakot. Sohasem láttam még ilyennek. A verekedés felszínre hozott valami benne rejlő pozitívumot, de az is lehet, hogy nem a verekedés tette. „Hozd be a koporsódat, szólt hozzám, a harag legcsekélyebb nyoma nélkül. De holnap este…beszélni fogunk.”

Most aztán igazán elképedtem. Lestat és a beszélgetés! El sem tudtam képzelni. Lestat és én valójában sohasem beszéltünk. Úgy hiszem, elég alaposan beszámoltam magának harcainkról, dühös összecsapásainkról.

— Elkeseredetten áhítozott a maga pénze, a maga házai után — jegyezte meg a fiú. — Vagy talán félt az egyedülléttől, éppúgy, mint maga?

— Ezek a kérdések nekem is eszembejutottak. Még arra is gondoltam, hogy Lestat meg akar ölni, valamilyen számomra ismeretlen módon. Nem voltam például biztos benne, hogy miért ébredek fel minden este akkor, amikor felébredek, automatikusan ér-e véget halálszerű álmom, és miért következik ez be néha korábban, mint máskor. Egyike volt ez azoknak a dolgoknak, amiket Lestat nem akart megmagyarázni. Ő gyakran már előttem fent volt. Mint említettem, minden gyakorlati jellegű dologban előttem járt. Némi kétségbeeséssel zártam magamra aznap reggel a koporsót.

El kell magyaráznom, hogy a koporsó lezárása mindig nyugtalanító dolog. Olyan, mint a műtét előtti altatás manapság. Véletlen hiba is halált okozhat.

— De hogyan ölhette volna meg magát? Nem tehette ki a napvilág hatásának, hiszen azt ő maga sem tudta volna elviselni.

— Ez igaz, de felkel előttem, és leszögezheti a lezárt koporsómat. Vagy felgyújtja. Főképp arról van szó, hogy nem tudtam, mit csinálhat, mit tudhat, amit én még nem tudok.

De hát ezzel kapcsolatban akkor úgysem tehettem semmit, és minthogy még mindig a halott asszonyra és a kisgyerekre gondoltam, meg aztán a nap is felkelőben volt, nem maradt erőm, hogy vitatkozzak vele, inkább álomra — szörnyűséges álomra — hajtottam fejem.

— Maga álmodik!? — kiáltott fel a fiú.

— Gyakran — mondta a vámpír. — Néha azt kívánom, bárcsak ne álmodnék. Mivel ilyen álmaim, ilyen hosszan tartó, eleven álmaim halandó életemben nem voltak, és ilyen gyötrelmes lidércnyomásaim sem soha. Kezdetben annyira belemerültem ezekbe az álmokba, hogy nemegyszer úgy éreztem, küzdök a felébredés ellen. Fektemben néha órákon át ezekre az álmokra gondoltam, míg csak félig el nem múlt az éjszaka, és álmaimtól elkábulva gyakran ide-oda kóboroltam, és próbáltam megfejteni jelentésüket. Sok tekintetben olyan megfoghatatlanok voltak, mint a halandók álmai. Álmodtam például a fivéremről, hogy valamilyen élet és halál közti állapotban a közelemben van, és segítséget kér tőlem. Nemegyszer álmodtam Babette-ről, és gyakran — szinte mindig — sivár, kietlen háttere volt álmaimnak, az a sivár, kietlen éjjel, amikor Babette megátkozott. Olyan volt, mintha minden szereplő kárhozott lelkem nyomorúságos otthonában járkálna és beszélne. Nem emlékszem, mit álmodtam aznap, talán meg nagyon is jól emlékezem, mit vitattunk meg Lestattal másnap este. Úgy látom, maga is szeretné tudni.

Nos, amint mondtam, elképesztett Lestatnak ez az újdonsült nyugalma, előzékenysége. De aznap esti ébredésemkor nem találtam ilyennek, legalábbis eleinte nem. Nők voltak a szalonban. Néhány gyertya borította fénybe a kis asztalokat és a hidegtálakat, Lestat pedig átölelte és csókolta az egyik nőt. A nő nagyon részeg és nagyon szép volt, nagy termetű babaszépség, gondosan elrendezett főkötője szép lassan lehullott meztelen vállára és félig szabadon hagyott mellére. A másik nő a vacsora romjai fölött ült az asztalnál, és egy pohár bort ivott. Láttam, hogy mindhárman megvacsoráztak (Lestat csak úgy tett, mintha vacsorázna… meglepődne, mennyire nem veszik észre az emberek, hogy a vámpír csak színleli az evést), és az asztalnál ülő nő unatkozik. Az egész látvány rettentő nyugtalansággal töltött el. Nem tudtam, mit forgat Lestat a fejében. Ha bemennék a szobába, a nő figyelme rám terelődne. Hogy mi fog történni, azt el sem tudtam képzelni, annyi azonban világos volt, hogy Lestat szándéka szerint mindkettőt el kell tennünk láb alól. A nő, aki mellette ült a kanapén, máris ugratta csókjai miatt, hidegsége miatt és hogy híján van a szerelmi vágynak. A másik nő az asztal mellől látható elégedettséggel figyelt mandulavágású fekete szemével, és amikor Lestat felkelt, odajött hozzá, és csupasz fehér karjaira tette mindkét kezét, a vendég arca felragyogott. Lestat pedig, ahogy lehajolt, hogy megcsókolja a nőt, az ajtó hasadékán keresztül megpillantott. Egy pillanatig rám bámult, azután tovább beszélgetett a hölgyekkel. Lehajolt, és elfújta a gyertyákat az asztalon. „Nagyon sötét van itt!” — mondta a kanapén heverő nő. „Hagyj minket békén!” — szólt a másik. Lestat leült, és intett, hogy üljön az ölébe. A nő szót fogadott, bal karját Lestat nyaka köré fonta, jobb kezével hátrasimította a férfi szőke haját. „Jéghideg a bőre” — jegyezte meg, kissé visszahőkölve. „Nem mindig” — felelte Lestat, és a nő nyakába temette arcát. Elbűvölten figyeltem. Lestat mesterien ügyes és mélységesen elvetemült volt. Páratlan ügyességéről akkor győződhettem meg, amikor fogait a nő nyakába mélyesztette, hüvelykujjával leszorította áldozata torkát, másik karjával szorosan magához ölelte, úgyhogy alaposan teleszívta magát, mielőtt a másik nő bármit is észlelt volna. „A barátnője nem bírja a bort” — jegyezte meg, észrevétlenül felszökve a székről, és odaültetve az eszméletlen nőt, akinek két karja összefonódott asztalra bukó arca alatt. „Ostoba teremtés” — szólt a másik nő az ablak mellől, ahonnan a kinti fényeket nézte. New Orleansban — mint ahogy bizonyára tudja — akkortájt sok volt még az alacsony épület. És az ilyen tiszta éjszakákon a lámpafényes utcák szépek, látványosak voltak az új spanyol szálloda magasan fekvő ablakaiból nézve, a csillagok — mintha tenger fölött ragyognának — alacsonyaknak, közelieknek tűntek a lámpák tompa fényében. „Én jobban fel tudom hevíteni a maga hideg bőrét, mint ő” — mondta a nő Lestat felé fordulva, én pedig — bevallom, némi megkönnyebbüléssel — arra gondoltam, hogy Lestat őt is gondjaiba veszi. Ám ő nem ilyen egyszerű tervet szőtt. „Azt hiszi?” — kérdezte. Megfogta a nő kezét, mire az így szólt: „De hiszen meleg!”