Anne Rice - Interjú a vámpírral

— Úgy érti, hogy a vértől lett meleg? — mondta a fiú.

— Igen — hagyta helyben a vámpír. — Miután a vámpír ölt, olyan meleg lesz a bőre, amilyen a magáé.

— Tovább folytatva elbeszélését, a fiúra pillantott, és elmosolyodott. — Ahogy említettem… Lestat most kezében tartotta a nő kezét, és azt mondta, hogy a másik nő hevítette fel. Arca természetesen kipirult és nagymértékben megváltozott. Magához húzta a nőt, az pedig megcsókolta, és nevetve jegyezte meg, hogy a férfi lángoló szenvedélye olyan, akár egy tüzes kemence.

„Ó, igen, de azért nagy árat kell fizetni” — szólt amaz, színlelt bánattal. „Bájos barátnőjét… „ — vállat vont — „kimeríthettem.” Hátralépett, mintegy invitálva a nőt, hogy menjen oda az asztalhoz. Az szót fogadott, és fölényes arckifejezéssel lehajolt, hogy szemügyre vegye barátnőjét, de aztán nem érdekelte tovább — míg csak észre nem vett valamit. Egy szalvétát. A torkon ejtett seb utolsó vércseppjeivel. Felemelte, és próbálta szemügyre venni a sötétben. „Engedje le a haját” — szólt halkan Lestat. A nő közönyösen leengedte, az utolsó fürtöket is lebontotta, szőkén, hullámosan omlott le haja a hátán. „Selymes, dicsérte Lestat, bársonyosan puha. Így képzelem el magát, ahogy egy selyemágyon hever.”

„Miket mond!” — szólt enyhe gúnnyal a lány, és tréfásan hátat fordított neki.

„Tudja-e, miféle ágyon?” — kérdezte Lestat. Ő pedig nevetett, mondván, hogy nagyon is jól el tudja képzelni: Lestat ágyáról van szó. Visszanézett a feléje közeledő férfira, aki anélkül, hogy egyszer is levette volna róla a pillantását, óvatosan meglegyintette a másik nőt, aki hátrabukva leesett a székről, és meredt szemmel terült el a padlón. Barátnőjének elakadt a lélegzete. Bukdácsolva próbált menekülni a holttesttől, kis híján feldöntve egy szélső kis asztalt. A gyertya felborult és kialudt. „Oltsa el a lámpát… oltsa el” — szólt halkan Lestat. S mint verdeső lepkét vette karjaiba a nőt, és belemélyesztette fogait.

— Maga mit gondolt, mialatt ezt nézte? — kérdezte a fiú. — Nem akarta megakadályozni, mint annak idején, amikor Freniere-t készült megölni?

— Nem — felelte a vámpír. — Nem tudtam volna megakadályozni. És értse meg: tudtam, hogy ő minden éjjel öl embereket. Állatok a legkisebb mértékben sem elégítették ki. Állatokra csak akkor fanyalodott, amikor minden más lehetőség meghiúsult, önként soha nem választotta őket. Ha éreztem is némi részvétet a két nő iránt, mélyen maga alá temette a bennem dúló izgalom. Még mindig mellkasomban éreztem az éhező gyerek szívének kalapácsütését. Még mindig égettek a magam megosztott énjének problémái. Dühös voltam, amiért Lestat ilyen bemutatót rendezett a számomra, várva a nők megölésével addig, amíg felébredek. Újra eltűnődtem, meg tudok-e valamiképp szabadulni tőle, és az iránta érzett gyűlölet meg a saját gyengeségem tudata jobban eltöltött, mint valaha.

Eközben megtámasztotta szépséges testüket az asztalnál, és ide-oda járkálva a szobában, meggyújtotta az összes gyertyát, míg úgy nem fénylett a szoba, ahogy lakodalomkor szokott. „Gyere be, Louis” — szólt. „Szereztem volna egy ilyen bájos hölgyet neked is, de tudomásom szerint te olyan ember vagy, aki azt maga választja meg. Kár, hogy Freniere kisasszony szeret égő lámpákkal dobálózni. Az ilyesmi kissé idétlenné tenne egy baráti összejövetelt, nem gondolod? Különösen szállodában.” Úgy ültette le a szőke lányt, hogy a szék damaszt-támlájának egyik oldalán nyugodott a feje, a sötétebb hajú nő pedig mellére horgasztott állal feküdt, arca már elfehéredett, vonásai megmerevedtek, olyan volt most, mint azok a nők, akiket személyiségük izzása tesz széppé. A másik viszont, úgy tűnt, alszik csupán, és nem lehetett biztosan tudni, tényleg meghalt-e. Lestat most két sebet ejtett rajta, egyiket a torkán, másikat a bal melle fölött, és mindkettőből bőségesen folyt még a vér. Felemelte a lány csuklóját, kézzel felhasította, megtöltött két borospoharat, és szólt, hogy üljek le. „Megválok tőled” — jelentettem ki tüstént. „Szeretném ezt most a tudtodra adni.”

„Számítottam rá, hogy ez bekövetkezik, felelte, hátradőlve székén, és arra is számítottam, hogy szóvirágokkal ékes stílusban fogod bejelenteni. Mondd el, mekkora szörnyeteg vagyok, milyen ördögien gonosz alak.”

„Nem mondok véleményt rólad. Nem érdekelsz engem. Saját mivoltom az, ami érdekel, és rá kellett jönnöm, nem bízhatom benne, hogy erről az igazságnak megfelelően felvilágosítsz. A tudást személyes hatalom céljára használod” — mondtam neki. Számos emberhez hasonlóan, akik efféle kijelentést tesznek, nem vártam őszinte választ tőle. Semmit sem vártam tőle. Inkább saját szavaimra figyeltem. Most azonban láttam, hogy arca ugyanolyan kifejezést ölt, mint amikor kijelentette, hogy beszélni fogunk egymással. Hallgatott engem. Egyszeriben zavarba jöttem. Épp oly fájón éreztem a köztünk tátongó szakadékot, mint valaha.

„Miért lettél vámpír?” — böktem ki. „És miért lettél ilyen vámpír? Bosszúálló, emberek öldöklésében örömét lelő, akkor is, amikor nincs rá szükség. Ezt a lányt… miért ölted meg, amikor egy is elég lett volna? És miért rémítetted úgy meg, mielőtt végeztél vele? És miért támasztottad meg ilyen groteszk módon, mintha rá akarnád venni az isteneket, hogy sújtsanak le rád gyalázkodásodért?”

Szó nélkül hallgatott végig, és a beálló csendben megint csak elbizonytalanodtam. Lestat szeme nagy volt, tekintete elgondolkodó. Láttam már ilyennek, de nem tudom mikor; minden bizonnyal nem olyankor, amikor velem beszélt.

„Mit gondolsz, mi a vámpír?” — kérdezte komolyan.

„Nem állítom, hogy tudom. De te igen. Mondd meg hát, micsoda?” — kérdeztem. Nem válaszolt. Mintha érezte volna a benne rejlő tettetést, kicsinyes bosszút. Csak ült, és változatlanul nyugodt arckifejezéssel nézett rám. Én folytattam. „Meg fogom majd tudni, ha itt hagylak. Az egész világot bejárom, ha kell, hogy más vámpírokat találjak. Tudom, hogy léteznek, semmi okát nem látom, miért ne léteznének nagy számban. S bízom benne, hogy olyan vámpírokra lelek, akiknek több közös vonásuk van velem, mint amennyi neked. Vámpírok, akik úgy értelmezik a tudást, mint én, és olyan titkok megismerésére használják magasabb rendű vámpír mivoltukat, amiről te még csak nem is álmodsz. Ha nem mondtál mindent el nekem, megtudom majd magam, vagy tőlük, amikor rájuk találok.”

Megrázta a fejét. „Louis” — szólt — „te még mindig szerelemmel csüngsz saját halandó éneden! Korábbi lényed ábrándképeit kergeted. Freniere meg a nővére… ők a képmásai számodra annak, ami voltál és ami még mindig szeretnél lenni. És a halandó élettel folytatott idilledben érzéketlen vagy vámpír mivoltod iránt!”

Rögvest tiltakoztam ez ellen. „Vámpír mivoltom életem legnagyobb élménye, mindaz, ami előtte történt, kusza, zavaros emlék csupán. Vakként mentem végig a halandó életen, egyik szilárd tárgytól a másikig tapogatózva. Csak amikor vámpír lettem, méltányoltam első ízben az életet a maga egészében. Míg vámpír nem lettem, sosem láttam élő, lüktető emberi lényt; nem tudtam, mi az élet, amíg vörös sugárban nem ömlött ajkamon, kezemen végig!” Azon kaptam magam, hogy a két nőre bámulok, a sötétebbik félelmetesen kék árnyalatot öltött, a szőke lélegzett. „Nem halt meg!” — kiáltottam fel hirtelen.