Anne Rice - Interjú a vámpírral

„Tudom. Hagyd békén!” — szólt Lestat. Felemelte a lány csuklóját, újabb vágást csinált a másik seb mellett, és megtöltötte poharát. „Értelmes dolgokat mondsz” — jelentette ki, miután kortyolt egyet. Művelt vagy, intelligens. Én sosem voltam az. Amit tudok, nem könyvekből tanultam, hanem figyeltem az emberek beszélgetését. Nem jártam elég ideig iskolába. De ostoba azért nem vagyok, és neked hallgatnod kell rám, mert veszélyben vagy. Nem ismered vámpír mivoltodat. Olyan vagy, mint a felnőtt, aki visszatekintve gyerekkorára rájön, hogy nem értékelte azt kellőképpen. Az emberek nem mehetnek vissza a gyerekszobába, nem játszhatnak játékszereikkel, és nem kérhetik, hogy árasszák el őket szeretettel, gondoskodással, pusztán azért, mert most már felismerik annak értékét. Így van ez veled is és halandó éneddel. Lemondtál róla. Szépsége megvilágosodott előtted, de új szemeddel nem térhetsz vissza az emberi melegség világába.”

„Ezzel én is kellőképp tisztában vagyok.” — feleltem. „De miben áll a mi jellegünk, a mi természetünk? Ha én állatok vérén is tudok élni, miért nem élek inkább azon, mintsem emberi lényeknek szenvedést és halált okozva járjam a világot?”

„És ez boldoggá tesz téged?” — kérdezte. „Kóborolsz az éjszakában, koldusmódra patkánnyal táplálkozol, lődörögsz Babette ablakánál, gondterhesen, ám tehetetlenül, akár az istennő, aki eljött éjjel, hogy őrizze Endümión álmát, de meg nem kaphatta őt. S tegyük fel, hogy karjaidba veheted imádottadat, irtózás, utálat nélkül néz rád, és azután mi lesz? Néhány rövid esztendő, hogy lásd amint elszenvedi a halandóság minden gyötrelmét, és végül a szemed előtt hal meg. Boldogságot ad ez? Ostobaság ez, Louis. Csalóka ábránd. És ami ténylegesen előtted áll, az a vámpírtermészet, vagyis az ölés. Mert én biztosítalak, hogy ha ma éjjel az utcákat járod, és leütsz egy nőt, aki olyan gazdag és szép, mint Babette, és szívod a vérét, míg a lábadhoz nem zuhan, nem vágyakozol többé Babette profilja után a gyertyafényben, nem kívánsz többé az ablaknál fülelni, hogy halljad a hangját. Tele leszel, Louis — miként ez számodra eleve elrendeltetett — az összes élettel, amit hatalmadban tartasz, s mikor újra megszomjazol, ugyanarra és ugyanarra és megint csak ugyanarra fogsz vágyódni. A vörös ebben a pohárban éppilyen vörös lesz, a tapétán a rózsák éppoly finoman rajzoltak. Ugyanúgy látod majd a holdat, ugyanolyan reszkető fényét a gyertyának. Ugyanazzal az általad oly becsben tartott érzékenységgel fogod látni teljes szépségében a halált, az életet meg olyannak, amilyennek a halál küszöbén állók ismerik. Nem érted ezt, Louis? Minden teremtmény közül egyedül te láthatod büntetlenül a halált. Te… egyedül… a kelő hold fényében… sújthatsz le, akár Isten keze!”

Hátradőlt, kiürítette poharát, tekintetét az eszméletlen nő felé fordította, akinek keble felemelkedett, szemöldöke összehúzódott, mintha magához akarna térni, és nyöszörgött. Lestat soha nem beszélt még így velem, nem is hittem képesnek rá. „A vámpírok gyilkosok.” — jelentette ki. „Ragadozók. Mindent látó szemük biztosítja kívülállásukat. A képességet, hogy az emberi életet a maga teljességében lássák, nem valamiféle érzelgős sajnálkozással, hanem örömteljes elégedettséggel, hogy végére jutottak ennek az életnek, hogy részük van az istenség tervében.”

„Így látod te!” — tiltakoztam. A lány újra felnyögött, arca falfehér volt, feje a széktámlára csúszott.

„Ez az igazság.” — felelte. „Te arról beszélsz, hogy más vámpírokat keresel. A vámpírok gyilkosok! Nincs szükségük rád meg az érzékenykedésedre! Látni fognak téged jóval azelőtt, hogy te felfedezed őket, látni fogják gyengeségedet, gyanakszanak rád, az életedre törnek. Még akkor is meg akarnának ölni, ha olyan lennél, mint én. Mivelhogy magányos ragadozók, és úgy kell nekik a társaság, mint macskának a dzsungelben. Féltékenyen őrzik titkukat és saját területüket, és ha mégis találnál egyet vagy többet mások társaságában, azt csak biztonsági okok indokolnák, és egyik rabszolgája lenne a másiknak, ugyanúgy, ahogy te nekem.”

„Nem vagyok a rabszolgád” — vetettem közbe. De már amikor szavait hallottam, rádöbbentem, hogy egész idő alatt a rabszolgája voltam.

„Így erősödnek a vámpírok… rabszolgaság által. Hogy is lehetne másképp?” — kérdezte. Újra megfogta a lány csuklóját, aki felkiáltott, amikor a kés beleszaladt. Lassan felnyitotta szemét, miközben Lestat a pohár fölé emelte csuklóját. A lány hunyorgott, és próbálta nyitva tartani szemét, de mintha fátyol fedte volna. „Fáradt, ugye?” — kérdezte tőle Lestat. A lány rábámult, mint aki nem látja jól. „Fáradt!” — ismételte meg, közel hajolva a lányhoz és szemébe nézve, „Aludni akar.” „Igen” — nyögte halkan a lány. Lestat felemelte, és a hálószobába vitte. Két koporsónk a fal mellett állt a szőnyegen, és egy bársonyfüggönyű ágy is volt a szobában. Lestat nem az ágyra tette a lányt, hanem lassan leeresztette a maga koporsójába. „Mit csinálsz?” — kérdeztem, a küszöbhöz lépve. A nő egy rémült gyerek tekintetével nézett körül. „Ne…” — mondta nyöszörögve. És amikor Lestat lecsukta a fedelet, felsikoltott. A koporsóban tovább sikoltozott.

„Miért teszed ezt, Lestat?” — kérdeztem.

„Mert kedvem telik benne.” — válaszolta. „Élvezem.” Rám pillantott. „Nem mondom azt, hogy neked is élvezned kell. Tartalékold esztétikai ízlésedet tisztább dolgokra. Ölj gyorsan, ha kedved tartja, de ölj! Tanuld meg végre, hogy gyilkos vagy.” Viszolyogva emelte fel két kezét. A lány abbahagyta a visítást. Lestat egy hajlított lábú széket húzott a koporsó mellé, és lábát keresztbe vetve, a koporsófedélre nézett. Politúros fekete koporsója volt, nem teljesen négyszögletes, mint manapság, hanem mindkét végén elkeskenyedett, és ott volt a legszélesebb, ahol a halott keze a mellén nyugszik. Az emberi test formáját követte. A koporsó kinyílt, és a lány döbbenten, eszelős tekintettel, elkékült, reszkető ajakkal ült fel. „Feküdjön le, drágám.” — mondta Lestat, és visszanyomta a lányt, aki már-már hisztérikusan meresztette fel rá a szemét. „Maga meghalt, drágám” — szólt Lestat, az pedig sikoltozott és kétségbeesetten hánykolódott-csapkodott a koporsóban, akár egy hal, mintha ki tudna menekülni a koporsó valamelyik oldalán vagy az alján. „Ez koporsó, koporsó!” — kiáltotta. „Engedjen ki!”

„De hát végül mindannyiunknak koporsóba kell feküdnünk.” — mondta a lánynak. „Feküdjön nyugodtan, drágám. Ez a maga koporsója. Legtöbbünk sose tudja meg, hogy valójában milyen is. Maga tudja” — beszélt tovább. Nem tudtam, figyel-e rá őrjöngése közben a lány, vagy sem. De ekkor meglátott engem az ajtóban, lecsendesedett, Lestatra nézett, majd rám. „Segítsen rajtam!” — szólt hozzám.

Lestat rám pillantott. „Arra számítottam, hogy ösztönösen érzed majd ezeket a dolgokat, ahogy én éreztem” — mondta. „Amikor először részesítettelek a gyilkolás élményében, azt hittem, hogy olthatatlan vágyat fogsz érezni a következőre, azután ismét a következőre, hogy úgy tekintesz majd minden emberi életre, mint egy teli pohárra, miként én teszem. De te nem így tettél. És én közben óvakodtam attól, hogy mindenre megtanítsalak, mert jobb volt, hogy te vagy a gyengébb. Figyeltem, amint árnyékként lapulsz az éjszakában, nézed a lehulló esőt. Könnyen kézben tartható, hiszékeny alak, gondoltam. De te gyenge vagy, Louis. Célpontként szolgálsz. Vámpírok-emberek számára egyaránt. Ez a Babette-ügy mindkettőnket leleplezett. Mintha mindkettőnk elpusztítására törnél.”