Anne Rice - Interjú a vámpírral

Mindez másodpercek alatt játszódott le. A tűz elaludt és én kezemet a téglákon tartva, térdeltem a sötétben. Lestat a lépcső tetején újra megragadta Babette-et, én pedig Lestat után rohantam, megmarkoltam a nyakát, és húzni kezdtem hátrafelé. Dühödten támadt nekem, és belém rúgott, én azonban belecsimpaszkodtam, és magammal húztam lefelé, a lépcső aljához. Babette halálra vált. Láttam sötét körvonalait kirajzolódni az égbolt előterében és a szemében felvillanó fényt. „Gyerünk hát!” — szólt Lestat feltápászkodva. Babette a torkára szorította kezét. Sérült szememet erőltetve próbáltam jobban szemügyre venni. Vérzett a torka. „Ne feledje!” — szóltam hozzá. „Megölhettem volna. Vagy hagyhattam volna, hogy ő ölje meg. Nem tettem. Ördögnek nevezett. Tévedett.”

— Akkor hát az utolsó pillanatban állította meg Lestatot — jegyezte meg a fiú.

— Igen. Lestat a villámcsapás gyorsaságával ölt és ivott vért. De Babette fizikai létét mentettem csak meg. Ez később derült ki számomra.

— Másfél óra múlva már New Orleansban voltunk Lestattal. A kocsi a halálosan kimerült lovakkal egy mellékutcában állt meg, egyetlen háztömbnyire egy új spanyol fogadótól. Lestat egy öregembert csípett el a karjánál fogva, és ötven dollárt adott neki. „Vegyen ki nekünk egy lakosztályt” — utasította — „ és rendeljen pezsgőt! Mondja, hogy két úr részére kell, és fizesse ki előre! Amikor visszajön, újabb ötven dollárt kap. Nyugodt lehet afelől, hogy szemmel tartjuk.” Csillogó szemével megbabonázta az idegent. Tudtam, hogy amint visszatér a szállodai szoba kulcsaival, Lestat megöli. Így is történt. A kocsiban ülve ernyedten néztem, ahogy az ember mindjobban gyengül és végül meghal, s amikor aztán Lestat elengedte, úgy omlott össze, mint egy zsák kavics a kapualjban. „Jó éjt, királyfi” — búcsúztatta Lestat — „ itt az ötven dollárja.” És zsebébe tette, mintha pompás tréfát űzne.

Besurrantunk a szálloda udvari bejáratán, és felmentünk lakosztályunk pompás szalonjába. A pezsgő sziporkázva csillogott egy jéggel telt vödörben. Két pohár állt az ezüsttálcán. Tudtam, hogy Lestat megtölti az egyik poharat, aztán csak ül, és bámulja az ital halványsárga színét. Én pedig, a révületbe esett ember, feküdtem a kanapén, és úgy néztem merev tekintettel rá, mintha semmi sem lenne fontos, amit tesz. El kell hagynom, vagy meghalok, gondoltam. Jó lenne meghalni. Igen, meghalni. Azelőtt is meg akartam halni. Meghalni vágyom most is. Olyan kristálytisztán, olyan halálos nyugalommal éltem át.

„Betegesen érzékeny vagy!” — szólalt meg váratlanul Lestat. „Mindjárt megvirrad.” Elhúzta a csipkefüggönyt, és megpillantottam a sötétkék égbolt alatt kiemelkedő háztetőket, s fenn a magasban az Orion-csillagképet. „Menj ölni!” — szólt Lestat, és felhúzta az ablaküveget. Kilépett az ablakpárkányról, hallottam, amint a szállóval szomszédos háztetőre lép. A koporsókért ment, legalábbis az egyikért. Hirtelen lázas szomjúság töltött el, és utána mentem. Halálvágyam állandósult, mint értelembe ágyazott érzelemtől mentes, tiszta gondolat. De táplálkoznom azért kellett. Említettem már, hogy akkoriban nem öltem embereket. Elindultam a háztetőn patkányt keresni.

— De miért… mondta, hogy Lestatnak nem kellett volna úgy irányítania, hogy maga emberekkel kezdje? Azt akarta… azt akarja mondani, hogy maga számára esztétikai és nem morális választás volt ez?

— Ha akkor kérdez, azt mondom, hogy esztétikai, és hogy fokozatosan akartam megérteni a halált. Hogy egy állat halála mekkora gyönyörűséget és élményt jelent számomra, azt éppen csak kezdtem felfogni, és az emberi halál élményét az alaposabb megértés időszakára akartam tartalékolni. De morális döntés volt, mert minden esztétikai döntés valójában morális döntés.

— Nem értem — mondta a fiú. — Én azt hittem, hogy az esztétikai döntések tökéletesen immorálisak lehetnek. Vegyük a sablonos példát: a művészt, aki elhagyja feleségét, gyerekeit, hogy festeni tudjon. Vagy Nérót, aki hárfázott, miközben Róma égett.

— Mindkettő morális elhatározás volt. A művész felfogása szerint mindkettő magasabb célt szolgált. A konfliktus nem esztétika és erkölcs között általában, hanem a művész és a társadalom erkölcse között rejlik. De ezt gyakran nem értik, és ennek folyománya lesz az elkallódás, a pusztulás, a tragédia. Egy festőművész például, aki festéket lop az áruházból, azt képzeli, hogy elkerülhetetlen, de ugyanakkor erkölcstelen elhatározásra jutott, úgy tekint magára, mint aki elvesztette a kegyelem állapotát, ezt követi a kétségbeesés, hitvány felelőtlenség, mintha az erkölcs üvegből való világ lenne, amelyet egyetlen cselekedettel ízzé-porrá lehet zúzni. De akkoriban nem törődtem ezzel. Nem tudtam efféle dolgokról. Úgy véltem, pusztán esztétikai okokból ölök állatokat, és nem vallottam színt olyan súlyos morális kérdésben, hogy puszta mivoltomnál fogva kárhozott vagyok-e, vagy sem.

Mert Lestat ugyan említést sem tett nekem ördögökről vagy pokolról, én kárhozottnak hittem magam, mikor átálltam hozzá, ahogyan Júdás is annak tekinthette magát, amikor nyaka köré vetette a hurkot. Érti már?

A fiú nem válaszolt. Szólni próbált, de nem tudott. Vörös foltok gyúltak ki arcán. — Az volt? — suttogta.

A vámpír csak ült és mosolygott, halvány mosoly derengett fel időnként ajkán. A fiú úgy meresztette rá a szemét, mintha először látná.

— Talán… — szólt a vámpír, kihúzva magát, és keresztbe vetve a lábát. — …talán vegyük egyenként a dolgokat. Talán folytatnom kellene történetemet.

— Legyen szíves… — mondta a fiú.

— Ahogy már mondtam, izgalom fogott el azon az éjszakán. Mind ez idáig nem vallottam színt a vámpír mivoltommal kapcsolatos kérdésben, most azonban teljes erővel sújtott le rám, megrendített, és e megsemmisült állapotban nem kívántam élni. A halálvágy viszont — így van ez az emberi léleknél is — heves sóvárgást váltott ki bennem az után, ami legalább a fizikai vágyamat kielégíti. Lehet, hogy ürügynek használtam ezt. Elmondtam már, mit jelent az ölés aktusa a vámpírnak, ebből aztán elképzelheti, mekkora a különbség patkány és ember között.

Lementem Lestat után az utcára. Több háztömböt magam mögött hagytam. Az utcák sárosak voltak, a háztömbök szigetként emelkedtek a vízlevezető árkok fölött, és mai szemmel nézve, az egész város rendkívül sötétnek látszott. A fények jelzőtüzeknek tűntek egy sötét tengeren. Még a lassan közeledő pirkadatban is csak a házak tetőablakai, magasban épült erkélyei emelkedtek ki a sötétségből, és a szűk sikátorok, amelyekre bukkantam, szurokfeketének látszhattak földi emberek számára. Kárhozott vagyok? Sátánfajzat? Lényemben ördög vagyok hát? — faggattam magam szüntelen. És ha így van, miért lázongok ellene, miért reszketek, amikor Babette égő lámpát dob rám, miért fordulok iszonyodva el, amikor Lestat gyilkol? Mivé lettem, amikor vámpír lettem? Merre tartok? És ámbár halálvágyam elfeledtette velem szomjamat, szomjúságom mind mohóbb lett, ereim a fájdalomnak valóságos nyilaivá váltak húsomban, halántékom lüktetett, és végül nem bírtam tovább. Egyfelől gyötörve a vágytól, hogy ne cselekedjek — éhezzek, gondolatokba merülve elsenyvedjek —, másfelől űzve-hajtva, hogy öljek, álltam egy néptelen, sivár utcában, és gyereksírás hangja ütötte meg fülemet. Odabenn volt. A falak mellé húzódtam, és szokott közönyösségemben sírásának jellegét próbáltam csak megállapítani. Elcsigázottságot, sajgó fájdalmat, elhagyatottságot fejezett ki. Olyan régóta sírhatott már, hogy hamarosan magától a kimerültségtől kell majd abbahagynia. Kezemet a nehéz ablaktábla fája alá csúsztattam, és megrántottam. A retesz engedett. Ott ült a kislány a sötét szobában egy halott nő mellett, aki már napok óta nem élhetett. A szoba zsúfolva volt bőröndökkel, csomagokkal, mintha jó néhány ember távozni készült volna, de az anya csak félig volt felöltözve, bomlásnak indult már a teste, és a gyereken kívül senki sem volt a szobában. Pillanatok múlva vett csak észre, de akkor azután nekifogott mondókájának, hogy segítenem kell az anyján. Legfeljebb ötéves lehetett, nagyon sovány volt, arca piszoktól és könnyektől mocskos. Könyörögve kért, hogy maradjak. Hajóra kellett volna szállniuk, mondta, még mielőtt a pestis kitört, apjuk várja őket. Rángatni kezdte anyját, szívszaggató, kétségbeesett sírásban tört ki, majd újra rám nézett, és ömlött szeméből a könny.