Anne Rice - Interjú a vámpírral

A fiú azon kapta magát, hogy a vámpír szemeit bámulja, a szempilláit, amelyek a szemhéj lágy bőrébe ágyazott finom fekete drótszálaknak látszottak.

— Kérdezzen — sürgette a fiút.

— Babette, ahogyan róla beszél… — kezdte a fiú. — Mintha sajátságos érzelmei lennének iránta.

— Olyan benyomást keltettem magában, hogy nem tudok érezni? — tudakolta a vámpír.

— Nem, egyáltalán nem. Nyilvánvaló részvétet érzett az öregember iránt. Ott maradt, hogy erőt öntsön belé, amikor saját maga is veszélyben volt. És mennyire együtt érzett az ifjú Freniere-rel, amikor Lestat meg akarta ölni… mindezt elmagyarázta. De azt szeretném tudni… volt-e valamilyen különleges érzelme Babette iránt? Ez az érzelem volt-e az oka Freniere védelmezésének?

— Maga szerelemre gondol — szólt a vámpír. — Miért habozik nevén nevezni?

— Mert maga kívülállásról, közönyről beszélt — mondta a fiú.

— Maga szerint az angyalok közönyösek? — kérdezte a vámpír.

A fiú egy pillanatig gondolkodott. — Igen — mondta.

— Az angyalok nem képesek hát szerelmet érezni? — érdeklődött a vámpír. — Nem tekintenek-e Isten arcára mélységes szerelemmel?

— Szerelemmel vagy rajongással — szólt a fiú pillanatnyi gondolkodás után.

— Mi a különbség? — kérdezte tűnődve a vámpír. — Mi hát a különbség? — A talányos kérdés nyilván nem a fiúnak szólt. Önmagától kérdezte. — Angyalok szerelmet éreznek és büszkeséget… a bűnbeesés büszkeségét… és gyűlöletet. A kívülállók erős, ellenállhatatlan érzelmeit, akikben érzés és akarat egyazon dolog — mondta végül. Merő tekintettel nézte az asztalt, mintha átgondolná a mondottakat, és nem lenne teljesen megelégedve velük. — Erős érzelem… fűzött Babette-hez. Nem a legerősebb, amit valaha is éreztem emberi lény iránt. — A fiúra nézett. — De nagyon erős volt. Babette a maga módján tökéletes emberi lény volt számomra…

Elmozdult székében, körgalléra halk zizzenéssel követte mozdulatát, majd az ablak felé fordította arcát. A fiú előrehajolt, ellenőrizte a magnószalagot. Majd egy másik szalagot vett ki aktatáskájából, elnézést kért a vámpírtól, és betette a gépbe. — Attól tartok, tapintatlanul bizalmas dolgot kérdeztem. Nem akartam… — mondta némi aggodalommal.

— Semmi effélét nem kérdezett — felelt a vámpír, hirtelen rápillantva a fiúra. — A kérdés pontosan a lényegre vonatkozik. Ismerem a szerelem érzését, és bizonyos mértékig szerelmes voltam Babette-be, bár nem ez volt a legnagyobb szerelem, amit valaha is éreztem. Inkább előképe volt annak.

Visszatérve történetemhez, Babette jótékonysági estélye jól sikerült, biztosította visszatérését a társadalmi életbe. Vagyona hathatósan elnémított minden kételyt, amely kérőinek családjában felmerülhetett, és Babette férjhez ment. Nyári estéken ellátogattam hozzá, állandóan ügyelve rá, hogy ne lásson, ne tudja, hogy ott vagyok. Csupán meg akartam győződni, boldog-e, és hogy boldognak láttam, engem is átjárt a boldogság.

Most pedig Lestattal jöttem Babette-hez. Ő már régen megölte volna Freniere-éket, ha meg nem akadályozom, és most azt gondolta, hogy én is ezt szándékozom tenni. „Miféle békességhez vezetne ez?” — kérdeztem. „Te hülyének tartasz engem, holott te voltál mindig az. Azt hiszed, nem tudom, miért tettél vámpírrá? Nem tudtál egyedül élni, a legegyszerűbb dolgokat sem tudtad elintézni. Évek óta én látok el mindent, te pedig csak ülsz, és megjátszod a magasabb rendűt. Nincs már mit mondanod nekem az életről. Nincs szükségem rád, ki nem állhatlak. Te vagy az, akinek szüksége van rám, és ha csak egyetlen Freniere rabszolgához is hozzányúlsz, lerázlak a nyakamról. Meg fogunk ütközni egymással, és úgy hiszem, nem kell hangsúlyoznom, hogy nekem a kisujjamban is több a sütnivaló, mint neked a fejedben. Tedd amit mondok.”

Nem mondtam ezzel semmi újdonságot neki, mégis meghökkent és tiltakozni kezdett, hogy sok mondanivalója van számomra különféle dolgokról — hirtelen halált okozó emberekről, akiket megölhetnék, helyekről szerte a világban, ahová sohasem szabad elmennem, és így tovább, és így tovább, badarságok halmaza, amit alig tudtam elviselni. Nem is volt időm rá. Freniere munkafelügyelőjénél égtek a lámpák, így próbálta a szökött rabszolgák és saját izgalmát csillapítani. És a Pointe du Lac-beli tűzvész még mindig látható volt az égbolton. Babette fel volt öltözve, és intézkedett — kocsikat és rabszolgákat már korábban küldött Pointe du Lac-ba, hogy segítsenek az oltásban. Tudta, hogy valami szörnyűséges dolog történt, de nem természetfölötti eseményre, hanem gyilkosságra gyanakodott. Dolgozószobájában ült, és feljegyzést írt az ültetvény naplójába a tűzről, amikor rátaláltam. Közel volt már a reggel, csak néhány perc állt rendelkezésemre, hogy rábírjam: segítenie kell. Nem engedve, hogy felém forduljon, beszélni kezdtem hozzá, és ő nyugodtan meghallgatott. Közöltem, szükségem lenne egy szobára, ahol ma éjjel pihenhetek. „Sohasem ártottam magának. Most egy kulcsot kérek csupán, és ígéretét, hogy ma estig senki sem próbál belépni abba a szobába. Azután majd mindent elmondok.” — Kétségbeesés környékezett. Az ég pirkadt. Lestat a koporsókkal néhány méternyire volt, a gyümölcsösben. „De miért jött ma éjjel hozzám?” — kérdezte. „Miért ne magához jönnék?” — feleltem. Nem segítettem-e magának akkor, amikor legnagyobb szüksége volt irányításra, amikor egyedül maga állt szilárdan a másoktól függő, gyenge emberek között? Nem szolgáltam-e kétszer is jó tanáccsal? És nem őrködöm-e azóta is boldogsága fölött?” Lestat alakját pillantottam meg az ablaknál. Arca rémültnek látszott. „Adja ide az egyik szoba kulcsát. Ne engedjen senkit a közelbe estig. Esküszöm, sohasem hozok magára bajt.” „És ha én nem… ha azt hiszem, hogy maga az ördög küldötte!” — szólt most, és hátra akarta fordítani a fejét. A gyertya után nyúltam és eloltottam. Meglátott, amint ott álltam háttal a világosodó ablakoknak. „Ha nem teszi meg, és ha ördögnek hisz, én meghalok, szóltam. Adja ide a kulcsot, ha kedvem tartaná, megölhetném most magát, érti?” Most egészen közel léptem hozzá, és jobban megmutattam magam, úgyhogy tátva maradt a szája, és a szék karfájába kapaszkodva visszahúzódott. „De nem fogom. Inkább meghalnék, mintsem megöljem magát. Meghalok, ha nem adja ide a kulcsot, amire szükségem van.”

Kívánságom teljesült. Hogy mit gondolt, nem tudom. De ideadta nekem az egyik földszinti raktárhelyiség kulcsát, ahol bort érleltek, és biztosra veszem, hogy látta, amikor Lestattal együtt bevittük a koporsókat. Az ajtót nemcsak kulcsra zártam, de el is torlaszoltam. Amikor este felébredtem, Lestat fent volt.

— Így hát Babette megtartotta a szavát.

— Igen, de egy tépéssel tovább ment. Nemcsak tiszteletben tartotta bezárt ajtónkat, hanem kívülről be is csukta.

— És a rabszolgák históriái… hallotta őket?

— Igen, hallotta. Lestat fedezte fel először, hogy be vagyunk zárva. Dühbe jött. Úgy tervezte, hogy amilyen gyorsan lehet, New Orleansba megy. Most már teljes mértékben rám gyanakodott. „Addig volt szükségem rád, amíg apám élt” — jelentette ki, kétségbeesetten kutatva valamilyen nyílás után.

Börtönben voltunk.

„Figyelmeztetlek hogy nem fogok semmit sem eltűrni tőled.” Még csak hátat sem óhajtott fordítani nekem. Feszülten füleltem, hogy hangokat halljak a fenti szobából, hőn óhajtva, hogy hallgasson már el, és a legkevésbé sem szándékozva elárulni Babette-tel kapcsolatos érzéseimet vagy reményeimet.