Anne Rice - Interjú a vámpírral

Megszorítottam a kezét, abban a reményben, hogy ez válaszként szolgál, de ő folytatta. „Mindent elértél az életben, de éppoly rideg és könyörtelen vagy, mint amilyen én voltam akkor, az állandó robot, hideg és éhezés közepette! Emlékezz, Lestat! Te voltál a legszelídebb, a legjóságosabb mindenki közül. Ha te megbocsátasz, Isten is megbocsát nekem.”

E pillanatban az igazi Ézsau lépett be a szobába. Intettem, hogy maradjon csendben, de nem akarta tudomásul venni. Gyorsan fel kellett hát kelnem, hogy az apa ne hallja messziről jövő hangját. A rabszolgák elfutottak előle. „De odakinn vannak, összegyűltek a sötétben. Hallom őket” — mondta Lestat. Majd haragos pillantást vetett az öregre. „Louis, öld meg!” — szólt, első ízben fordulva szelíd, kérő hangon hozzám. Majd dühösen rám förmedt:

„Tedd meg!”

„Hajolj a párnája fölé, és mondd neki, hogy mindent megbocsátasz, megbocsátod, hogy kivett gyerekkorodban az iskolából. Mondd meg most neki!”

„Minek?” — fintorgott Lestat, amitől koponyaszerűvé vált az arca. „Kivett az iskolából! Menjen a pokolba! Öld meg!”

„Nem!” — mondtam. „Meg fogsz bocsátani neki, vagy öld meg magad. Rajta! Öld meg apádat!”

Az öreg könyörgött, hogy mondjuk meg, miről beszélünk. „Fiam, fiam” — hívta, és Lestat ide-oda ugrált, mint a feldühödött mesebeli törpe. A csipkefüggönyökhöz léptem. Láttam, hallottam, hogy a rabszolgák — árnyékban szövődött, egyre közeledő alakok — körülfogják Pointe du Lac kastélyát. „József voltál a testvéreid között” — mondta az öreg. „A legkülönb közülük, de hogyan is tudhattam volna? Csak akkor tudtam, amikor elmentél, amikor teltek-múltak az évek, és nem hoztak számomra megnyugvást, vigaszt. Azután visszajöttél hozzám, és magaddal vittél a farmról, de az már nem te voltál. Nem ugyanaz a fiú volt.”

Ekkor nekimentem Lestatnak, és a szó szoros értelmében odavonszoltam az ágyhoz. Soha nem láttam még ennyire gyengének és ugyanakkor ennyire felbőszültnek. Lerázott magáról, a párna mellé térdelt, és fenyegető tekintettel meredt rám. Eltökélten álltam, és suttogtam: „Bocsáss meg!”

„Rendben van, apa. Nyugodj meg, Nincs bennem semmi harag irántad” — mondta, kényszeredett, halk hanggal leplezve dühét.

Az öregember megfordult a párnáján, halkan, megkönnyebbülten mormolva valamit, de Lestat már elment. Az ajtóban megtorpant, és fülére tette mindkét kezét. „Jönnek!” — suttogta, és megfordulva, hogy lásson, így szólt: „Az isten szerelmére, öld meg!”

Az öreg sosem tudta meg, mi történt. Kábulatából nem ébredt fel többé. Épp elég vért vettem tőle, majd felnyitottam a sebet, hogy gonosz szenvedélyem kielégítése nélkül haljon meg, mert ennek a gondolatát sem tudtam volna elviselni. Nem érdekelt már, ha így találják meg a holttestet, hiszen torkig voltam Pointe du Lac-kal, Lestattal és hogy Pointe du Lac sikeres birtokosának tartanak. Felgyújtom a házat, és felélem a vagyont, amelyet különféle nevek alatt pontosan ilyen alkalomra tettem félre.

Lestat eközben a rabszolgák nyomába eredt. Senki nem tudja elképzelni, mekkora pusztulást, mennyi halált hagyott maga után Pointe du Lac-ban ezen az éjszakán. Vele mentem. Azelőtt mindig az ő kegyetlensége volt a rejtélyek, titokzatos események okozója, most viszont én mutattam meg méregfogaimat az embereknek, akik menekültem előlem. Kitartó előrenyomulásom győzelmet aratott esetlen, szánalmas gyorsaságukon, amint a halál vagy a tébolyultság fátyla leereszkedett. A vámpír hatalmas és létének bizonyossága vitathatatlanul beigazolódott, így hát a rabszolgák minden irányban szétszóródtak. Visszafordultam, felrohantam a lépcsőkön, hogy a fáklyával tűzbe borítsam Pointe du Lac-ot.

Lestat szökellve jött utánam. „Mit csinálsz? Megőrültél?” — kiáltotta. De a lángokat nem lehetett már megfékezni. „Elmentek, te meg elpusztítasz, megsemmisítesz mindent.” Ide-oda járkált a pompázatos szalonban, saját múlékony tündöklése közepett. „Mentsd ki a koporsódat! Három órád van hajnalig!” — mondtam. A ház egyetlen hatalmas máglya volt.

— Magának ártani tudott volna a tűz? — kérdezte a fiú.

— De mennyire! — felelte a vámpír.

— Visszament a kápolnába? Biztonságos volt?

— Nem. Egyáltalán nem. Mintegy ötvenöt rabszolga széledt el a kert körül. Sokan közülük nem kívánták a szökött rabszolgák életét élni, és minden bizonnyal egyenesen Freniere-be indultak volna, vagy lefelé a folyó mentén, a Bel Jardin ültetvény irányába. Nekem sem volt szándékomban ott maradni éjszakára. De már nem volt idő máshová menni.

— És az az asszony, Babette? — kérdezte a fiú. A vámpír mosolygott. — Igen, Babette-hez mentem. Freniere-ben élt ifjú férjével. Annyi időm még maradt, hogy kocsiba tegyem koporsómat, és elmenjek hozzá.

— És mi lett Lestattal?

A vámpír felsóhajtott. — Lestat velem jött. Eredetileg New Orleansba készült, és igyekezett rávenni, hogy tartsak vele. De amikor látta, hogy mindenképp Freniere-ben akarok megbújni, ő is amellett döntött. New Orleansig amúgy sem jutottunk volna el. Világosodott. Nem annyira, hogy halandó szeme látta volna, de Lestat és én láttuk.

Ami Babette-et illeti, valamikor korábban újra ellátogattam hozzá. Mint mondtam, az egész környéket megbotránkoztatta azzal, hogy egyedül maradt az ültetvényen, nem volt férfi, még csak egy öregasszony sem a házban. A legnagyobb problémát az jelentette Babette számára, hogy ha anyagi téren boldogulni akart, el kellett viselnie a társadalmi kiközösítést. Érző lény volt, akinek a jómód önmagában nem jelentett semmit; család, hozzátartozók… ez volt fontos a számára. Noha az ültetvényt kézben tudta tartani, a botrány megviselte. Belül, önmagában feladta már. Egy este elmentem hozzá a kertbe. Nem engedtem, hogy rám nézzen, de a legbarátibb hangon elmondtam neki, hogy ugyanaz vagyok, aki már régebben is itt járt. Hogy ismerem az életét és a szenvedését. „Ne várja, hogy az emberek megértsék, mondtam neki. Ostobák. Elvárnák, hogy fivére halála miatt maga is visszavonuljon. Mint olajat a lámpában, úgy használnák fel életét. Szembe kell szállnia velük, erkölcsi tisztasággal és meggyőződéssel kell ezt tennie.” Egész idő alatt csendben figyelt rám. Tanácsoltam neki, hogy rendezzen bált valamilyen nemes cél érdekében. Vallási jellegű ügy érdekében. Szemeljen ki egy kolostort New Orleansban, bármelyiket, és rendezzen egy jótékony célú bált. Hívja meg elhunyt édesanyja legkedvesebb barátnőit gardedámnak, és mindezt teljes meggyőződéssel tegye. Teljes meggyőződés és erkölcsi tisztaság — erre kell ügyelnie mindenekfölött.

Babette zseniális ötletnek találta. „Nem tudom, mi maga, és ezt úgysem fogja elárulni, mondta. (Igaza volt, tényleg nem volt szándékomban.) Csak arra gondolhatok, hogy maga egy angyal.” Kérte, hadd láthassa arcomat. Vagyis a magához hasonlók módján kérte, akiket nem olyan fából faragtak, hogy bárkitől bármit is kérjenek. Nem mintha Babette büszke lett volna. Egyszerűen határozott volt és becsületes, ami legtöbbször a kérést… Úgy látom, kérdezni akar valamit — torpant meg a vámpír.

— Dehogyis — felelt a fiú, aki el akarta titkolni, mi jár a fejében.

— Bármit kérdezhet tőlem, minden félelem nélkül. Ha valamit úgy magamban akarnék tartani… — E szavaknál a vámpír arca egy pillanatra elkomorult. Összehúzta szemöldökét, s ekkor egy kis horpadás keletkezett homlokán, mintha benyomta volna az ujjával valaki. A kis horpadás kimondottan fájdalmas kifejezést kölcsönzött arcának. — Ha valamit úgy magamban akarnék tartani, hogy rá se tudjon kérdezni, akkor meg sem említeném — jelentette ki.