Anne Rice - Interjú a vámpírral

Lassan nyomultunk át a sötét udvaron, gyötrődésemet szinte elviselhetetlennek éreztem; Lestat előttem volt, és mindkettőnk előtt Babette, aki hátrálva ment, szeme merőn nézett ránk a sötétben. Hirtelen megállt. Egyetlen halvány fény világított fent a házban. „Semmit sem adok maguknak!” — jelentette ki. Lestat karja után nyúltam, és közöltem vele, hogy ezt nekem kell elintézni. „Ha nem hagyod, hogy beszéljek vele, mindenki előtt felfed bennünket” — súgtam oda Lestatnak.

„Akkor láss neki, és akadályozd meg” — mondta utálkozva. „Légy határozott. Ne tétovázz!”

„Amíg én beszélek vele, te menj… menj az istállóhoz, és szerezd meg a kocsit meg a lovakat. De ne ölj!” Hogy engedelmeskedett-e vagy sem, azt nem tudom, de amint odaléptem Babette-hez, elszáguldott. Harag és elszántság tükröződött Babette arcán. „Távozz tőlem, sátán!” — szólt. Ott álltam előtte szótlanul, csak a tekintetemmel tartottam fogva éppoly kétséget kizáróan, ahogy ő tartott fogva engem.

Ha hallotta is Lestatot az éjszaka csendjében, nem adta jelét. Gyűlölete irántam lángolt, mint a tűz.

„Miért mondja ezt nekem?” — kérdeztem. „Talán rossz tanácsot adtam? Ártottam magának? Segíteni jöttem, erőt adni. Magára gondoltam akkor is, amikor nem is kellett volna ezt tennem.”

Fejét rázta. „Miért, miért beszél így velem?” — kérdezte. „Tudom, mit művelt Pointe du Lac-ban, sátáni életet élt! A rabszolgák elképesztő történeteket mesélnek! Az emberek egész álló nap a Pointe du Lac felé vezető folyóparti utat járják. A férjem is ott járt. Látta a romokban heverő házat, a rabszolgák holttesteit mindenfelé a gyümölcsösben, látta a földeket. Mi maga? Miért beszél velem nyájasan? Mit akar tőlem?” A bejárati oszlopokba kapaszkodott, és lassan a lépcsőház felé hátrált. Valami megmozdult odafent, a kivilágított ablakban.

„Nem tudok most válaszolni erre” — mondtam neki. „Higgye el, ha mondom: egyedül azért jöttem, hogy jót tegyek magával. És ha rajtam múlt volna, semmi kincsért nem okoztam volna bajt és kellemetlenséget magának az éjjel.”

A vámpír elhallgatott.

A fiú előrehajolt ültében, szeme tágra nyílt. A vámpír gondolataiba, emlékeibe merülve, megkövülten ült, és merőn nézett a távolba. A fiú hirtelen lesütötte szemét, mintha így kívánná a tisztesség. Ismét a vámpírra pillantott, majd elfordította tekintetét, arca éppoly csüggedt volt, mint a vámpíré, mondani kezdett valamit, de elhallgatott.

A vámpír feléje fordult, és fürkészve nézte, olyannyira, hogy a fiú elvörösödött, és nyugtalanul fordította el újra a pillantását. De azután felnézett, egyenesen bele a vámpír szemébe. Nyelt egyet, de állta a vámpír rászegeződő pillantását.

— Ezt akarta? — kérdezte halkan a vámpír. — Ez az, amit hallani akart?

Hangtalanul hátratolta székét, és az ablakhoz lépett. A fiú majdhogynem kábán ült, a széles vállakat és a körgallér hosszan leomló kelméjét nézte. A vámpír felé fordította kissé a fejét. — Nem válaszol. Nem azt kapja tőlem, amit akar, ugye? Maga interjút akart. Valamit, amit le lehet adni a rádióban.

— Nem baj. Eldobom a szalagokat, ha akarja. — A fiú felállt. — Nem mondhatom, hogy mindent értek, amit mond nekem. Ha ezt állítanám, tudná, hogy hazudok. Hogyan kérhetem hát, hogy folytassa, ha nem mondom meg, mit értek… ahhoz képest, amit értek, szinte semminek számít az, amit valaha is értettem azelőtt. — Egy lépést tett a vámpír felé. Úgy látszott, a vámpír a Divisadero utcát nézi odalenn. Azután lassan hátrafordította fejét, a fiúra pillantott, és mosolygott. Arca derűs, szinte gyengéd volt. A fiú egyszerre kényelmetlenül érezte magát. Zsebébe dugta kezét, és az asztal felé fordult. Fürkészőn nézett a vámpírra, és így szólt: — Lesz szíves… kérem, folytatni?

A vámpír összefont karral megfordult, és az ablaknak támaszkodott. — Miért? — kérdezte.

A fiú zavarba jött. — Mert hallani szeretném. — Vállat vont. — Mert tudni szeretném, mi történt.

— Rendben van — mondta a vámpír, ugyanazzal a mosollyal ajkán. Visszament a székhez, leült a fiúval szemben, kissé megfordította a magnót. — Csodálatos szerkentyű, igazán… hadd folytassam hát.

Meg kell értenie, hogy amit akkor Babette iránt éreztem, az kapcsolat utáni vágy volt, minden akkori vágyamnál erősebb, nem számítva… fizikai vágyódásomat… a vér után. Oly erős volt bennem ez a vágy, hogy megéreztette velem, milyen mély a magányossághoz való képességem. Amikor régebben beszéltem vele, az rövid, de közvetlen kapcsolat volt, egyszerű és kielégítő, mint megfogni valakinek a kezét. Megszorítani. Óvatosan elengedni. Mindezt a szükség, a csüggedés pillanatában. Ám most meghasonlottunk egymással. Babette számára szörnyeteg voltam, amit én magamra nézve borzalmasnak találtam, és bármit megtettem volna, hogy legyőzzem benne ezt az érzést. Emlékeztettem, hogy annak idején helyes tanácsot adtam neki, márpedig az ördögnek semmilyen szolgálója nem tudna helyesen cselekedni, még ha szándékában állna is.

„Tudom!” — felelte. De ezzel azt akarta mondani, hogy bennem sem bízik jobban, mint magában az ördögben. Közelebb léptem hozzá, mire hátrálni kezdett. Felemeltem a kezem, elhúzódott, és a korlát felé nyúlt támaszért. ,,Jól van hát” — mondtam, mélységesen elkeseredve. „De akkor miért nyújtott védelmet múlt éjjel? Miért jött be hozzám egyedül?” Furfangos kifejezést olvastam le arcáról. Megvolt a maga indoka, de azt semmi esetre sem fedi fel előttem. Lehetetlen volt számára, hogy szabadon, nyíltan beszéljen velem, és olyan kapcsolatot teremtsünk, amilyenre vágytam. Elcsigázottan néztem rá. Késő éjszaka volt már, láttam-hallottam, hogy Lestat a borospincébe osont, és kivitte a két koporsónkat, szükségét éreztem, hogy távozzak, meg még másnak is… szükségét éreztem, hogy öljek és vért szívjak. De nem ez csigázott el. Valami más, valami sokkal rosszabb. Úgy éreztem, mintha ez az éjszaka csupán egy lenne az éjszakák ezrei közül, hogy vég nélküli a világ, hogy az éjszaka éjszakába hajlik, s végül hatalmas ívelt vonalat alkot, amelynek nem látom a végét, éjszakát, amelyben egyedül bolyongok hideg, közömbös csillagok alatt. Azt hiszem, elfordultam tőle, és kezemet a szememre tettem. Egyszeribe levertnek, gyengének éreztem magam. Akaratlanul is egy hang hagyta el számat. És ekkor, az éjszakának e határtalan és kietlen vidékén, ahol egyedül álltam, és ahol Babette csupán ábrándkép volt, egy lehetőség merült fel hirtelen előttem, lehetőség, amelyet sohasem mérlegeltem, lehetőség, mely elől menekültem, bármennyire elbűvölt is a világ, bármennyire magamévá tettem is a vámpír ösztönét-tudatát, rajongtam színért és formáért, hangért és énekért, halk szelídségért és véget nem érő változásért. Babette megmozdult, de nem figyeltem rá. Valamit kivett a zsebéből, nagy kulcskarikája csilingelt a kezében. Elindult a lépcsőn felfelé. Hadd menjen, gondoltam.

„Sátánfajzat!” — suttogtam. „Távozz tőlem, sátán!” — ismételtem. Dermedten, tágra nyílt szemmel, gyanakvó pillantással állt a lépcsőn. A falon függő lámpa után nyúlt, kezébe vette, szorosan tartotta, akár egy tömött pénztárcát, és közben mereven nézett rám. „Azt hiszi, az ördög küldött?” — kérdeztem.

Bal keze ujjaival a lámpa kampóját fogta gyorsan körül, jobb kezével keresztet vetett, alig hallható latin szöveget mormolt, és elsápadó arccal, felvont szemöldökkel észlelte, hogy ennek hatására semmiféle változás nem történt. „Azt várta, hogy füstfelhőben levegőbe repülök?” — kérdeztem. Közelebb húzódtam, mert gondolataim erejénél fogva függetlenné váltam tőle. „És hova mennék?” — tettem fel a kérdést. „Talán a pokolba, ahonnan jöttem? Az ördöghöz, akitől jöttem? A lépcső alján álltam. És ha azt mondanám, hogy semmit sem tudok az ördögről? És ha azt mondanám, még azt sem tudom, létezik-e?” Az ördög volt az, aki megjelent a gondolataimban, az ördög volt az, akire most gondoltam. Elindultam Babette-től. Éppúgy nem hallott engem, mint maga most. Nem figyelt rám. Felpillantottam a csillagokra. Tudtam, hogy Lestat már készen áll. Mintha évek óta állna már menetkészen a kocsival, és évek óta állna Babette a lépcsőn. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy öcsém itt van, időtlen idők óta van itt, halkan, izgatottan szól hozzám, iszonyúan fontos, amit mond, de mire kimondja, már tovaszálltak szavai, mint patkányok zörgése egy hatalmas ház szarufáin. Sercegés hallatszott, fény villant fel. „Nem tudom, sátánfajzat vagyok-e, vagy sem! Nem tudom, mi vagyok!” — kiáltottam Babette-nek, magam számára is fülsiketítő hangon. „A világ végéig kell élnem és még csak nem is tudom, mi vagyok!” Fény lobbant fel előttem, a lámpa fénye, amelyet meggyújtott egy gyufával, és most úgy tartotta, hogy nem láthattam az arcát. Egy pillanatig csak a fényt láttam, majd a súlyos lámpa teljes erővel a mellemnek vágódott, az üveg darabokra tört a téglákon, és dühös lángok csapkodták arcomat, lábamat. „Oltsd el, oltsd el, te elmebeteg, mert még porrá égsz!” — kiáltott Lestat a sötétből. Vakságomban is éreztem, hogy valami vadul csapkod. Lestat kabátja volt. Tehetetlenül vágódtam neki az oszlopnak, tehetetlenné válva a tűztől, a kétségbeejtő rádöbbenéstől, hogy Babette el akart pusztítani, és a felismeréstől, hogy nem tudom, mi vagyok.