Anne Rice - Interjú a vámpírral

„Nem bírom nézni, mit művelsz” — jelentettem ki, hátat fordítva. A lány tekintete a húsomba mart. Ott feküdt a koporsóban, és egész idő alatt, amíg Lestat beszélt, merőn nézett rám.

„Nem bírod nézni! Tegnap este láttalak azzal a gyerekkel. Vámpír vagy, ugyanaz, mint én!” — mondta Lestat.

Felállt és felém indult, de a lány újra felemelkedett, és ő megfordult, hogy visszataszítsa. „Mit gondolsz, csináljunk belőle vámpírt? Osszuk meg az életünket vele?” — kérdezte. „Nem” — vágtam rá nyomban.

„Miért? Mert csak egy ringyó?” — kérdezte. „Méghozzá milyen átkozottul drága ringyó” — tette hozzá.

„Életben maradhat? Vagy túl sok vért vesztett?” — érdeklődtem.

„Megható kérdés, de nem maradhat életben” — felelte.

„Akkor öld meg.” A lány sikoltozni kezdett. Lestat továbbra is ülve maradt. Feléjük fordultam. Lestat mosolygott, a lány az atlaszselyembe fúrta arcát, és zokogott. Már-már teljesen eszét vesztette, sírt és imádkozott. Szűz Máriához fohászkodott, hogy mentse meg, hol az arcára, hol meg fejére tette kezét, csuklója vérrel mocskolta be a haját és a selyematlaszt. A koporsó fölé hajoltam. Valóban haldoklott, szeme izzott, de körülötte már elkékült a bőr, és ekkor már mosolygott a lány. „Ugye nem hagy meghalni?” — suttogta. „Ugye megment?” Lestat odanyúlt és megfogta a csuklóját. „Már túl késő, drágám” — mondta. „Nézzen a csuklójára, a mellére.” Azután megérintette a lány torkán a sebet. A lány két kézzel a torkához nyúlt, lélegzete elakadt, szája tátva maradt, sikoltását elfojtotta. Lestatra néztem. Nem tudtam megérteni, miért csinálja ezt. Arca olyan sima volt, mint most az enyém, a vértől kissé felhevült, de máskülönben tartózkodó s minden érzelemtől mentes.

Nem sandított intrikus színész módján sokatmondón rá, nem vágyott arra, hogy szenvedni lássa a lányt, mintha effajta kegyetlenség lenne a tápláléka. Figyelmesen nézte csupán. „Soha nem akartam rossz lenni, panaszolta sírva a lány. Csak azt tettem, amit tennem kellett. Engedjen el! Nem halhatok meg így. Nem!” Zokogott, könnytelenül, vékony hangon. „Engedjen el! Paphoz kell mennem. Elenged, ugye?”

„De hát a barátom pap.” — szólt mosolyogva Lestat, mintha sebtében kiagyalt tréfának szánná. „Ez a maga temetése, drágám. Vendégvacsorán vett részt, és ott meghalt. De Isten egy másik lehetőséget adott a bűnbocsánatra. Nem érti? Vallja be barátomnak a bűneit.” Először a fejét rázta, majd könyörgő szemmel rám nézett. „Igaz ez?” — suttogta. „Úgy látom, nem bánta meg a bűneit, kedvesem.” — szólt Lestat. „Le kell zárnom a fedelet.”

„Hagyd abba, Lestat!” — kiáltottam rá. A lány újra sikított, és én már nem tudtam elviselni a látványt. Lehajoltam, és megfogtam a kezét. „Nem emlékszem a bűneimre” — mondta, amikor éppen a csuklóját néztem, eltökélten, hogy megölöm. „Ne erőltesse. Mondjon Istennek csak annyit, hogy sajnálja, amit tett, azután meghal, és ezzel vége.” Visszafeküdt, és behunyta a szemét. Fogaimat a csuklójába mélyesztettem, és szívni kezdtem a vérét. Egyszer moccant csak meg, mintha álmodna, egy nevet mondott, és azután, amikor éreztem, hogy szívverése elérte már a hipnotikus lassúság fokát, elhúzódtam tőle, és szédelegve, pillanatnyi zavarodottságban nyújtottam ki kezemet az ajtókeret felé. Mintha álomban láttam volna a lányt. Szemembe világítottak a gyertyák. Láttam, hogy teljesen mozdulatlanul fekszik. Lestat csendes nyugalommal, mozdulatlan arccal ült mellette, akár egy gyászoló. „Louis, szólt hozzám. Hát nem érted? Akkor fogsz csak megnyugodni, ha ezt életed minden éjjelén megteszed. Más megoldás nincs. Ez viszont mindent jelent.” Majdhogynem gyengéd hangon beszélt, azután felállt, és vállamra tette két kezét. Húzódozva érintésétől, de nem elég határozottan, hogy ellökjem magamtól, átmentem a szalonba. „Gyere ki velem az utcára. Későre jár. Nem ittál eleget. Hadd mutassam meg neked, mi vagy. Csakugyan! Bocsásd meg, ha gondatlan voltam, ha túl sokat bíztam a természetre. Gyere!”

„Nem tudom elviselni, Lestat.” — jelentettem ki. „Rosszul választottad meg a társadat.”

„De Louis, hiszen még meg sem próbáltad!” — felelte.

A vámpír itt elhallgatott. Vizsgálódva nézett a fiúra. A fiú elképedten ült és nem szólt.

— Amit mondott, igaz volt. Nem ittam eleget, és a lány félelmétől megrendülten hagytam, hogy a hátsó lépcsőn át kivezessen a szállodából. Emberek jöttek a Condé utcai bálteremből, tolongtak a szűk utcában. A fogadókban ünnepi lakomákat rendeztek, a telepes famíliák nagy számban vettek ki szállást a városban, és átvergődni e tömegen kész lidércnyomásnak tűnt. Kibírhatatlanul gyötrődtem. Emberi voltom óta nem éreztem ilyen lelki vívódást. Lestat minden szava beigazolódott. Megnyugodni csak akkor tudtam, ha öltem, és csak addig a percig, amíg öltem, és nem volt kérdéses számomra, hogy embernél alsóbbrendű lény elpusztítása csupán bizonytalan sóvárgást idéz elő, kielégületlenséget, ami emberek közelébe késztetett, hogy üvegen át figyeljem életüket. Nem voltam vámpír. És fájdalmamban ostoba módon, gyerekesen kérdeztem: Nem térhetnék vissza? Nem lehetnék újra ember? Jóllehet a lány vére még meleg volt bennem, és éreztem a testi izgalmat és erőt, feltettem e kérdést. Az emberarcok mint sötét hullámokon táncoló éjszakai gyertyalángok suhantak el mellettem. Sötétségbe süllyedtem. Belefáradtam a várakozásba. Újra meg újra hátrafordultam az utcán, felnéztem a csillagokra, és gondolkodtam. Igen, igaz. Tudom, hogy igaz, amit mond, hogy amikor ölök, megszűnik a vágyakozás, de nem tudom elviselni ezt az igazságot, képtelen vagyok rá.

Megragadó pillanat jött el váratlanul. Az utca teljesen néma volt. Messzire bolyongtunk el a régi városközponttól, a töltések közelébe értünk. Nem voltak fények, egyetlen ablakból jött csak világosság, emberek nevetése hallatszott a távolból. Ide azonban senki sem jött. Senki nem volt a közelünkben. Könnyű szél támadt fel váratlanul a folyó felől, a meleg éjszakai levegő felszállt, és Lestat olyan mozdulatlanul állt mellettem, mintha kőből faragták volna. A csúcsíves tetők hosszú, alacsony sora fölé vaskos törzsű, sűrű lombú tölgyek emelkedtek, számtalan hang remegett-rezgett a sötétben, az alacsonyan függő csillagok alatt. A fájdalom pillanatnyilag elmúlt, zavarodottságom elillant. Behunytam a szemem, hallottam a szél hangját, hallottam a folyó halkan és sebesen áramló vizének hangját. Ennyi elég volt, ha csak egyetlen pillanatra is. Tudtam, hogy nem marad velem, hogy elfut majd tőlem, mintha karjaim közül tépnének ki valamit, és én utánafutok — kétségbeejtőbb magányban, mint bárki Isten oltalma alatt —, hogy visszaszerezzem. És ekkor, a pillanat elmúltával, egy hang mellettem mélyen beledübörgött az éjszaka hangjába, dobpergés, amely ezt harsogta: „Tedd, amit természeted diktál!” A pillanat elmúlt. Álltam, mint a lány a szalonban, kábultan, a leghalványabb sugallatra készen. Bólintottam Lestatnak, és ő is bólintott felém. „A fájdalom szörnyűséges számodra.” — szólt. „Jobban érzed, mint bárki más, mert te vámpír vagy. Nem akarod, hogy folytatódjék.”

„Nem.” — feleltem. „Azt fogom érezni, amit a lánnyal éreztem, egyesülve vele, súlytalanul, szorosan tartva, akár a táncban.”

„Azt és még többet.” Keze erősebben szorította a kezemet. „Ne térj ki előle, gyere velem.”