Anne Rice - Interjú a vámpírral

— Úgy beszél róla, mintha már nem élne. Azt mondja: Lestat ilyen volt, vagy olyan volt. Meghalt? — kérdezte a fiú.

— Nem tudom — mondta a vámpír. — Lehetséges. De erre még rátérek. Claudiáról beszéltünk, igaz? Valamit még el akartam mondani Lestatról, azt, hogy végül is mi vezérelte azon az éjszakán. Lestat, mint tudja, senkiben sem bízott. Olyan volt, mint a macska — magányos ragadozónak nevezte magát. S ennek ellenére kapcsolatot teremtett velem azon az éjjelen. Egyszerűen azzal, hogy megmondta az igazat, bizonyos mértékig leleplezte magát. Csúfondáros, lekezelő viselkedését félretette, kis időre megfeledkezett szűnni nem akaró haragjáról. És Lestat számára ez feltárulkozást jelentett. Amikor ott álltunk egyedül a sötét utcán, olyan bensőséges kapcsolatban éreztem magam vele, mint halálom óta még soha. Én inkább azt hiszem, hogy bosszúból terelte Claudiát a vámpíréletbe.

— Nemcsak maga, hanem a világ elleni bosszúból? — vetette fel a fiú.

— Igen. Ahogy mondtam, Lestatnál mindennek a hajtóereje, mindennek a célja a bosszú.

— És ez az egész az apával kezdődött? Az iskolával?

— Nem tudom. Nem hiszem — mondta a vámpír. — De szeretném folytatni.

— Folytassa, kérem. Folytatnia kell. Úgy értem, hogy még csak tíz óra van. — A fiú megmutatta az óráját. A vámpír megnézte, majd rámosolygott a fiúra. A fiú arca elváltozott. Kifejezéstelen lett, mintha valamilyen megrázkódtatás érte volna. — Még mindig fél tőlem? — kérdezte a vámpír. A fiú nem felelt, de kissé elhúzódott az asztal szélétől. Teste megnyúlt, lábait kinyújtotta, majd visszahúzta a csupasz padlón.

— Véleményem szerint módfelett együgyű lenne, ha nem félne — jegyezte meg a vámpír. — De ne féljen! Folytassuk?

— Igen — mondta a fiú. A gép felé intett.

— Hát bizony — kezdte a vámpír — elképzelheti, hogy mademoiselle Claudiával nagymértékben megváltozott az életünk. Teste meghalt, de érzékei életre keltek, éppúgy, mint az én érzékeim. És én nagyra értékeltem benne ennek a jeleit. Ám jó néhány napig nem ébredtem tudatára, mennyire igényelem őt, mennyire kívánok beszélni, együtt lenni vele. Először csak arra gondoltam, hogy óvjam őt Lestattól. Minden reggel betettem a koporsómba, és ha mód volt rá, Lestat társaságában, le nem vettem róla a szemem. Lestat pontosan ezt akarta és próbálta elhitetni velem, hogy árthat Claudiának. „Nincs rémítőbb látvány egy éhező gyereknél” — mondta nekem -„de egy éhező vámpír még annál is rémítőbb, Párizsban is hallanák a sikoltozását, ha bezárná, hogy éhen haljon.” De mindez nekem szólt, hogy ott tartson a közelében. Egyedül megszökni féltem, azt meg el sem tudtam képzelni, hogy Claudiával kockáztassam meg. Gyerek volt. Gondozásra volt szüksége.

És a gondozásában sok gyönyörűség rejlett. Halandó élete öt esztendejét azonmód elfeledte, legalábbis úgy tűnt, mivel titokzatosan hallgatag volt. Időnként már félni kezdtem, hogy eszét vesztette, hogy a halandókori betegség és a vámpírrá válás nagyfokú megrázkódtatása együttesen megfosztották őt józan eszétől, de ez aligha volt igaz. Egyszerűen oly mértékben különbözött Lestattól és tőlem, hogy nem tudtam megérteni, mert kisgyerek létére kegyetlen gyilkos volt, aki gyerekes mohósággal volt képes könyörtelenül hajszolni a vért. Noha Lestat engem változatlanul fenyegetett, hogy veszélyt hoz Claudiára, őt magát egyáltalán nem fenyegette, sőt szerette, büszke volt szépségére, és lelkesen tanítgatta, hogy ölnünk kell ahhoz, hogy éljünk, és hogy mi magunk sohasem halhatunk meg.

Említettem már, hogy pestis dühöngött akkoriban a városban, és Lestat magával vitte őt a bűzös temetőkbe, ahol halomban hevertek a sárgaláz és a pestis áldozatai, és éjjel-nappal hallani lehetett a lapátolás hangját. „Ez a halál” — mondta neki, egy nő rothadó tetemére mutatva — „amit nem tudunk elszenvedni. A mi testünk mindig olyan marad, amilyen most, friss és eleven, de tétovázás nélkül kell előidéznünk a halált, mert csak így élhetünk.” Claudia tiszta és kifürkészhetetlen pillantással nézte a látványt. Az első években nem volt benne se értelem, se a leghalványabb félelem. Szótlanul és szépségesen játszott a babáival, óránként átöltöztette őket. Szótlanul és szépségesen ölt. Jómagam, Lestat utasítása nyomán megváltozva, sokkal nagyobb számban kutattam most már emberek után. De nemcsak megölésük csillapította a fájdalmat bennem, amely folytonosan gyötört Pointe du Lac-ban, a csendes, sötét éjszakákon, amikor Lestat és az öregember társaságában üldögéltem, hanem hatalmas és váltakozó számuk is mindenhol, a sohasem csendesedő utcákon éppúgy, mint a mindig nyitva tartó mulatókban, a hajnalig tartó bálokban, ahonnan zene és nevetés áramlott ki a nyitott ablakokból, emberek tömege vett körül, élettől lüktető áldozataim, akiket nem a nővérem és Babette iránt érzett nagy szeretettel néztem, hanem valamiféle kívülállással és a szükséglet érzésével. Öltem őket, öltem mindenféle zsákmányt, és öltem mindenütt; vámpírszemmel és könnyed vámpírmozgással jártam be ezt a nyüzsgő, növekedő várost, áldozataimtól körülvéve, akik csábítgattak, meghívtak vacsoraasztalukhoz, kocsijukba, bordélyházaikba. Rövid ideig maradtam, csupán amíg megszereztem azt, amit meg kellett szereznem, enyhülést érezve nagy szomorúságomban, amiért pompás idegenek végtelen sorát szolgáltatja a város számomra. Igen. Idegeneken éltem. Csak annyira húzódtam közel hozzájuk, hogy lássam a lüktető szépséget, a páratlan arckifejezést, halljam az új, szenvedélyes hangot, aztán öljek, mielőtt még a viszolygás, a félelem vagy a szomorúság feltámad bennem.

Claudia és Lestat megbűvölték áldozataikat, hosszasan időztek a pusztulásra szánt ember társaságában, és élvezték a pompásan groteszk helyzetet, hogy az illető mit sem sejtve a halállal köt barátságot. De én még mindig képtelen voltam ezt elviselni. S ily módon áldás volt számomra a növekvő népesség, erdő, amelyben elvesztem, képtelenül rá, hogy megálljak túl gyorsan keringve-forogva ahhoz, hogy gondolkozzak vagy fájdalmat érezzek, s inkább újra meg újra meg újra eleget tettem a halálhoz szóló meghívásnak, semmint magam hívtam a halált.

Ezalatt egyik új spanyol házamban laktunk a Royale utcában, tágas, emeleti luxuslakásban, egy műhely fölött, melyet egy szabónak adtam bérbe. Eldugott kert volt a ház mögött, erős fal az utca felé, fából készült ajtótáblákkal és elreteszelt nagykapuval ellátva, egyszóval sokkal fényűzőbb és biztonságosabb hely, mint Pointe du Lac. Szolgáink szabad emberek voltak, színesek, akik pirkadat előtt magunkra hagytak bennünket, és hazamentek. Lestat összevásárolta a Franciaországból és Spanyolországból érkezett legújabb importcikkeket: kristályüveg csillárokat és keleti szőnyegeket, festett paradicsommadarakkal ékes selyem lámpaernyőket, kupola alakú, nagy aranykalitkákban éneklő kanárikat, nemes márványból vésett görög isteneket és gyönyörűen festett kínai vázákat. Én éppúgy nem igényeltem luxuscikkeket, mint azelőtt, de a művészet, kézművesség, művészi tervezés alkotásainak új áradata valósággal lenyűgözött, és azon kaptam magam, hogy órákon át nézegetem a szőnyegek bonyolult mintázatát vagy hogy miként változtatja meg a lámpa fénye egy holland festmény sötét színeit.

Claudia a romlatlan gyermek néma bámulatával csodálatosnak találta mindezt, és elálmélkodott, amikor Lestat festőt fogadott fel, hogy egyszarvúak, arany madarak és gyönyörű vizű folyók fölé hajló és gyümölcstől roskadozó fák bűvös erdejét pingálja a gyerekszoba falaira. Varrónők, cipészek, szabók végtelen sora árasztotta el lakásunkat, hogy a legdivatosabb holmikba öltöztessék Claudiát. Mindig olyan volt hát, akár egy látomás, nemcsak kunkorodó szempillájú, tündöklő hajú gyerekszépség, hanem pompázó tünemény a kiváló ízlésre valló, szépen díszített sapkákban, parányi csipkekesztyűkben, élénk színű bársonykabátokban és pelerinekben, búzakék szalagos, puffos ujjú, áttetszően vékony fehér ruhákban. Lestat úgy játszott vele, mint egy szépséges babával, és én is úgy játszottam vele, mintha szépséges baba lenne, és az ő könyörgése bírt rá, hogy lemondjak színehagyott fekete öltözékemről, és a legújabb divat szerinti zakóra, selyem nyakkendőre, puha szürke kabátra és kesztyűre, valamint fekete körgallérra cseréljem. Lestat úgy vélekedett, hogy vámpírok számára a legmegfelelőbb szín minden alkalommal a fekete, ez volt alkalmasint az egyetlen esztétikai alapelv, amelyet állhatatosan vallott, de nem ellenzett semmilyen elegáns vagy akár szertelen dolgot. Élvezte, milyen jól festünk mi hárman a Francia Operaház vagy az Orleans Színház páholyában, ahová a lehető leggyakrabban elmentünk. Lestat — nem kis meglepetésemre — rajongott Shakespeare-ért, de az operákat gyakran végigaludta, és csak az utolsó percben ébredt fel, hogy késő esti vacsorára invitálhassa valamelyik szépséges dámát, ahol aztán minden ügyességét felhasználta, hogy magába bolondítsa, majd erőszakos eszközökkel mennybe vagy pokolba küldje, és gyémántgyűrűjét Claudiának ajándékozza hazatértekor.