Anne Rice - Interjú a vámpírral

„Nincsenek már ott” — mondtam. Nem volt kedvem még magamnak sem elmondani, hogy a régi, használaton kívüli konyhai kályhában elégettem maradványaikat. „De itt van még az apa, akivel el kell intézni a dolgot, és itt van a fivér is” — folytattam. Féltem az indulatától. Szerettem volna azon nyomban valamilyen tervet kiagyalni, hogy gyorsan megszabaduljunk az egész problémától. De ő azt mondta, hogy az apa meg a fivér nem léteznek többé, hogy a töltés menti kis házukba eljött ebédre a halál, és ott maradt áldást mondani, amikor mindenki elintéztetett. „A bor” — suttogta, végigfuttatva ujját az ajkán. „Túl sok bort ittak mindketten. Azon kaptam magam, hogy bottal veregetem a kerítéspóznákat, hátha dallamot csalok elő” — mondta nevetve. „De nem szeretek szédülni. Te igen?” És amikor rám nézett, mosolyognom kellett rajta, mert a bor dolgozott benne, és kedélyesebbé tette. Ahogy az arca nyájas és értelmes kifejezést öltött, odahajoltam, és így szóltam hozzá:

„Hallom Claudia lépteit a lépcsőn. Légy kedves hozzá. Most már úgyis megtörtént.” Belépett, kalapjának szalagja kioldódott, csöpp kis cipőjére rászáradt a piszok. Feszülten figyeltem, Lestat csúfondárosan mosolygott, ő pedig oly mértékig nem vett tudomást róla, mintha nem is lenne ott. Egy csokor krizantém volt a kezében, olyan hatalmas csokor, hogy még kisebbnek látszott mellette. Kalapja hátracsúszott, egy pillanatig fennakadt a vállán, majd leesett a szőnyegre. Aranyhaján keresztül átvillantak a krizantém sárga szirmai. „Holnap lesz mindenszentek ünnepe” — mondta. „Tudod?”

„Igen” — feleltem. Ez az a nap, amikor New Orleansban minden hívő kimegy a temetőbe szerettei sírját gondozni. Bemeszelik a kriptafalak vakolatát, megtisztítják a márványlapokra vésett neveket. Végül virággal díszítik a sírokat. A házunkhoz igen közeli St. Louis temetőben, ahová az összes nagy louisianai családot temették, s ahová fivérem is került, még kis vaspadokat is állítottak a sírok elé, ahová a családtagok leülhettek, hogy fogadjanak más famíliákat, akik ugyanilyen célból jöttek ki a temetőbe. Ünnepnap volt ez New Orleansban, a halál ünneplése — vélhették volna a turisták, akik nem értették, miről van szó, de ez voltaképpen a túlvilági élet ünneplése volt. „Egy utcai árustól vettem” — mondta Claudia. Hangja halk és kifürkészhetetlen volt. Tekintete fénytelen, mentes minden érzelemtől.

„A kettőnek, akiket a konyhában hagytál!” — csattant fel indulatosan Lestat. Claudia most először fordult feléje, de nem szólt. Csak nézett rá, mintha sose látta volna még. Majd néhány lépéssel közelebb ment hozzá, és újból fürkészve pillantott rá, mintha kifejezetten tanulmányozná. Előreléptem. Éreztem Lestat haragját. Claudia ridegségét. Most felém fordult. Egyikünkről a másikra nézve, megkérdezte:

„Ki csinálta közületek? Melyik tett azzá, ami vagyok?”

Nem mondhatott vagy tehetett volna semmit, ami jobban megdöbbent. Pedig elkerülhetetlen volt, hogy hosszú hallgatása így szakad félbe. Velem azonban láthatóan igen keveset törődött. Tekintetét Lestatra szögezte. „Úgy beszélsz rólunk, mintha mindig azok lettünk volna, amik most vagyunk” — mondta halkan, kimérten, gyerekes tónusa asszonyian komoly hanggá érlelődött. „A kintiekről mint halandókról, rólunk mint vámpírokról beszélsz. De ez nem volt mindig így. Louis-nak volt egy halandó nővére, emlékszem rá. Van is róla egy kép a bőröndjében. Láttam, amikor nézte! Louis is halandó volt, mint ő, és én is. Honnan volna különben ez a méret, ez az alak?” Széttárta karjait, a krizantém a padlóra hullott. A nevét suttogtam. Talán el akartam terelni a figyelmét. Lehetetlen volt. Az árapály megfordult. Lestat pillantása szenvedélyes elragadtatástól, rosszmájú örömtől izzott.

„Te tettél azzá, amik vagyunk, ugye?” — vádolta őt a lány.

Lestat elképedést színlelve ráncolta a homlokát. „Hogy mik vagytok ti?” — mondta. „Talán mások szeretnétek lenni, mint amik vagytok?” Felhúzta térdét, előrehajolt, szeme összeszűkült. „Tudod-e, mióta vagy ilyen? El tudod képzelni magadat? Keressek egy vén banyát, hogy megmutassam, milyen lennél halandóként most, ha akkor magadra hagylak?” Claudia elfordult tőle, egy pillanatig úgy állt, mint aki nem tudja, mitévő legyen, majd a kandalló melletti székhez ment, felkapaszkodott rá, és gyámoltalan gyerekként összekuporodott. Térdét felhúzva ült, bársonykabátja nyitva volt, selyemruhája a térde körül megfeszült, és elmélyült tekintettel nézte a hamut a kandallóban. De pillantásában nem volt semmi gyámoltalanság. Szeme önálló életet élt, mintha csak a teste lenne ördögtől megszállott.

„Ha halandó lennél, talán már nem élnél” — bizonygatta Lestat, ingerülten Claudia hallgatásától. „Hallod, mit mondok? Miért kérdezed most ezt tőlem? Miért csinálsz ekkora ügyet belőle?” És hatalmas szóáradatba kezdett, jobbára ugyanazt emlegetve, amit nekem már sokszor elmondott: Ismerd meg saját mivoltodat, ölj, légy az, ami vagy! Ám, furcsamód, mellébeszélés volt mindez. Mert Claudiának nem voltak kétségei az ölést illetően. Hátradőlt székében, és lassan Lestat felé fordította tekintetét. Megint gondosan szemügyre vette, mintha dróton rángatható báb lenne. „Te csináltad ezt velem? És hogyan?” — kérdezte összehúzott szemmel. „Hogyan csináltad?”

„Miért mondjam el neked? Ez az én tudományom.”

„Miért lenne egyedül a tied?” — faggatta Claudia rideg hangon, könyörtelen pillantással. „Hogyan történt?” A légkör feszültté vált. Lestat felkelt a kanapéról, én is azonmód talpra ugrottam, és szembefordultam vele. „Hallgattasd el” — utasított. Kezét tördelte. „Csinálj vele valamit! Képtelen vagyok elviselni!” Az ajtó felé indult, de megfordult, és olyan közel jött, hogy Claudia fölé magaslott, sötét árnyékba borítva a lányt. Az pedig mereven bámult rá, szeme a teljes közöny pillantásával járt ide-oda a férfi arcán. „Visszacsinálhatom, amit tettem. Veled és vele egyaránt” — fenyegetőzött, ujjával rám mutatva a szoba másik sarkából. „Örülj, hogy azzá tettelek, ami vagy” — tette hozzá gúnyosan. „Vagy ha nem, akkor ezer darabra törlek.”

Így hát a házi békességnek befellegzett, de azért csend honolt. Múltak a napok, és Claudia nem kérdezősködött, ámbár okkultizmusról, varázslókról, fekete mágiáról és vámpírokról szóló könyveket bújt szüntelen. Ezek persze a képzelet szüleményei voltak leginkább. Koholmányok, mesék, néha pusztán borzadályos, romantikus történetek. De ő mindet elolvasta. Hajnalig olvasott, úgyhogy nekem kellett a karomba venni és lefektetni.

Lestat időközben komornyikot és szobalányt fogadott fel, és egy csapat munkást bízott meg, hogy hatalmas szökőkutat állítsanak fel az udvarban, melyen a kőből faragott nimfa vizet önt szüntelen egy széles szájú kagylóból. Aranyhalakat hozatott, és gyökeres vízililiomokkal teli ládákat helyezett a szökőkútba, a virágok kidugták fejüket, és reszketve imbolyogtak az örökké mozgó vízben.

Egy nő látta, amint a Carrolton felé vezető Nyades úton ölt. Történetek jelentek meg róla az újságokban, egy Nyades és Melpomené melletti kísértet járta házzal hozták kapcsolatba, és mindez neki nagy élvezetet szerzett. Egy ideig ő volt a Nyades úti kísértet, majd lassan megfakult a szenzáció. Ekkor egy másik nyilvános helyen követett el újabb szörnyű gyilkosságot, és megint csak mozgásba hozta a New Orleans-iak képzeletét. Mindebbe azonban némi félelem vegyült a részéről. Töprengő lett, gyanakvó, állandóan odajött hozzám megtudakolni, hol van Claudia, hová ment, mit csinál.