Anne Rice - Interjú a vámpírral

Kezemet a halántékomra szorítottam. „Kinyitottam az ablaktáblákat… és bementem a szobába. Szánalmat éreztem irántad. Sajnálatot. De… valami mást is.”

Láttam, hogy ajka elernyed, szeme kitágul. „Te… belőlem táplálkoztál?” — suttogta. „Az áldozatod voltam!”

„Igen, feleltem. Így történt.” Elviselhetetlenül feszült és fájdalmas volt e pillanat. Halálos némán állt a homályban, óriási szemei magukba szívták a fényt, a meleg levegő halk surranással emelkedett fel hirtelen. És ekkor megfordult. Hallottam cipője kopogását, amint futott. És futott. Futott. Megkövülten álltam, figyeltem, ahogy a hang egyre gyengébb lesz, s ekkor megfordultam, a félelem gyökeret vert, óriásira nőtt, leküzdhetetlenné vált bennem, és utánaszaladtam. Elképzelhetetlen volt, hogy ne fogjam el, ne érjem utol azonnal, és ne mondjam meg neki, hogy szeretem, hogy velem kell maradnia, hogy oltalmaznom kell, és minden másodperc, amíg a sötét utcán szaladtam utána, olyan volt, mintha apránként siklana el előlem; a szívem kalapált, kielégítetlenül, hevesen vert, lázongva a megerőltetés ellen. Hirtelen megtorpantam. Egy lámpa alatt állt, és szótlanul meresztette szemét, mintha nem ismerne. Két kezembe fogtam csöppnyi derekát, és a lámpa fényébe emeltem. Dúlt arccal vizsgálgatott, forgatta fejét, mintha nem akarna egyenesen rám nézni, mintha védekezne a rázúduló viszolygás ellen. „Megöltél” — suttogta. „Kioltottad az életemet.” „Igen” — feleltem, úgy fogva át testét, hogy érezzem a szívverését. „Vagy inkább próbáltam kioltani. Elszívni. De neked olyan volt a szíved, amilyennel még soha nem találkoztam, szív, amely egyre csak dobog, rendületlenül dobog, míg végül el kellett hogy engedjelek, el kellett hogy dobjalak magamtól, nehogy addig gyorsuljon a szívverésem, míg végül meghalok. Lestat volt, aki rajtakapott: az érzelmes, a bolond Louis egy aranyhajú gyermekből, szent ártatlanságból, egy kislányból lakomázik. Ő hozott vissza téged a kórházból, ahová elvittek. Fogalmam sem volt, milyen szándékkal tette, azon kívül, hogy kioktasson valódi mivoltomról. „Vedd birtokodba, végezz vele” — mondta. És engem újra elfogott a szenvedély utánad. Tudom, hogy most örökre elveszítettelek. Látom a szemeidben! Úgy nézel rám, ahogyan halandó emberekre nézel, a magasból, a tartózkodó, rideg önelégültség birodalmából, amit én nem tudok megérteni. De megtettem. Újra aljas és elviselhetetlen vágyat éreztem kalapáló szíved után, az arcocskád, a bőröd után. Rózsaszínű és illatos voltál, mint a halandó gyerekek, parányi sóval, porral fűszerezve. Megint a kezemben tartottalak, megint birtokoltalak. És mikor már azt hittem, hogy a szíved megöl engem, és én még csak nem is bánom, Lestat szétválasztott bennünket, és felvágva saját csuklóját, odanyújtotta neked, hogy igyál. És te ittál. Ittál és ittál, amíg csaknem az összes vérét kiszívtad, hogy már támolygott. De akkor te már vámpír voltál. És ugyanazon az éjszakán már emberi vért szívtál, mint teszed azóta is minden éjjel.” Claudia arca nem változott. Bőre olyan volt, mint elefántcsontszínű gyertyák viasza, csak a szemében volt élet. Nem maradt több mondanivalóm számára. Letettem a földre. „Én elvettem az életedet, fejeztem be. Ő visszaadta neked.”

„És itt az eredmény, szólt alig hallhatóan. Mindkettőtöket gyűlöllek.”

A vámpír elhallgatott.

— De miért mondta el neki? — kérdezte tiszteletteljes szünet után a fiú.

— Hogyan kerülhettem volna el? — pillantott fel kissé elképedve a vámpír. -Tudnia kellett. Mérlegelni a két dolgot, szembeállítani egymással. Nem úgy történt, hogy életereje teljében vette őt Lestat birtokba, mint ahogy velem tette. Én sújtottam le rá. Meghalt volna! Nem lett volna földi élet többé a számára. De mi a különbség? Hisz mindannyiunk számára csak évek kérdése a halál. Így hát amit ő, Claudia szemléletesebben látott akkor, az volt, amit minden ember tud: hogy a halál elkerülhetetlenül eljön, hacsak nem választjuk… ezt! — Széttárta két fehér kezét, és a tenyerébe nézett.

— És maga elvesztette őt? Elment?

— Elment? Ugyan hová ment volna? Hiszen apró kisgyerek volt. Ki nyújtott volna menedéket neki? Keresett volna valamilyen sírboltot, akár a mesebeli vámpír, amelyben férgekkel, hangyákkal fekszik együtt nappal, majd felkel, és kísértetként jár egyik vagy másik temetőbe vagy a környékére? De nem ezért maradt. Volt benne valami páratlanul hasonló vonás, valami egyedülállóan rokon jelleg velem. Ez egyébként Lestatban is megvolt. Nem tudtuk elviselni, hogy egyedül éljünk! Szükségünk volt a mi kis együttesünkre. Földi emberek vadona vett bennünket körül, puhatolózó, érzéketlen, elfogult halandóké, a halál eljegyzettjeié.

„Gyűlöletben összezárva” — mondta nekem később csendesen. A hideg kandalló mellett találtam rá, amint egy hosszú szárú levendula apró virágait szedegette. Annyira megkönnyebbültem, amikor ott láttam, hogy bármit megtettem, bármit elmondtam volna. És amikor halkan arra kért, hogy beszéljek el mindent, amit tudok, szíves örömest megtettem. Mert semmi más nem volt ahhoz a régi titokhoz mérhető, hogy az életére törtem. Beszámoltam neki magamról, ahogyan magának is elmondtam, hogyan jött el Lestat hozzám, és mi történt azon az éjszakán, amikor elhozta őt a kórházból. Claudia nem kérdezett semmit, és csak egyszer-egyszer pillantott fel a virágjáról. Amikor véget ért a történet, csak ültem, és újra azt a szörnyűséges koponyát néztem, hallgattam a virágok szirmainak halk zizegését a ruháján, és tompa fájdalmat éreztem fejemben, tagjaimban, ő pedig így szólt hozzám: „Nem vetlek meg!” Felocsúdtam. Lecsúszott a magas, kerek damasztpárnáról, és virágillattal borítva, szirmokkal kezében, odajött hozzám. „Ez halandó gyereknek az illata?” — suttogta. „Louis. Szerelmem.” Karomban tartottam, kicsiny keblébe rejtettem a fejem. Összenyomtam madárvékony vállát, kis keze a hajamban turkált, szorosan tartott, nyugtatott. „Halandó voltam számodra” — szólt, és amikor felemeltem a fejem, mosolyogni láttam, ám ellágyult ajka összezárult, és a következő pillanatban már elnézett mellettem, mint mikor alig hallható, de hallgatásra érdemes zenére figyel valaki. „Örök életű csókkal illettél” — mondta, nem nekem, hanem önmagának. „Vámpír mivoltodban szerettél.”

„Ember mivoltomban szeretlek, ha ugyan volt nekem valaha is ilyen” — feleltem.

„Ó igen” — mondta, még mindig merengve. „Igen, ez a te gyenge pontod, ezért volt olyan elkeseredett az arcod, amikor halandók módján azt mondtam, „gyűlöllek” és ezért nézel most így rám. Az emberi természet. De bennem nincs emberi természet. És semmiféle anyai holttestről meg hotelszobákról szóló történet nem tud emberi természettel felruházni. Semmi efféle nincs bennem. Szemed félelmet árul el, mikor ezt mondom. Ám egyazon nyelven beszélünk. Egyazon szenvedély van bennünk az igazság iránt. Ugyanaz az igény van meg bennem is, hogy az értelem tűjét egyenesen a szívbe szúrjam, mint csőrét a kolibri, amely olyan vadul és sebesen üt-vág, hogy a földi embereknek úgy rémlik, nincsenek is apró lábai, nem tud letelepedni, egyre csak keres-kutat, hogy csőrét új meg új szívekbe döfje. Inkább vagyok én a te vámpír-éned, mint te magad. És a hatvanöt éves álom most véget ért.”

A hatvanöt éves álom véget ért! — mondta, és én nem hittem, nem akartam elhinni, hogy tudja és pontosan érti is, amit mondott. Mert pontosan ennyi idő telt el az óta az éjszaka óta, amikor el akartam hagyni Lestatot, de nem sikerült, és beleszerettem őbelé, és megfeledkeztem nyüzsgő gondolataimról, szörnyűséges kérdéseimről. Most pedig ő nézett szembe a szörnyűséges kérdésekkel, és tudnia kellett a válaszokat. Lassan a szoba közepére jött, és maga köré szórta a levendula gyűrött szirmait. Eltörte és ajkához érintette a virág szárát. Majd amikor végighallgatta az egész történetet, így szólt: „Akkor hát ő tett engem… a te társaddá. Nincs az a lánc, ami képes lett volna ott tartani téged a magányban, ő pedig nem tudott neked semmit sem adni. Nekem sem ad semmit… Volt idő, amikor elragadónak találtam. Tetszett, ahogy jár, ahogy a kövezetet ütögeti sétabotjával, ahogyan a karjában himbált engem. A fesztelenség, amivel ölt, és amire nekem is kedvem támadt. De most már nem tartom elragadónak. Te sohasem tartottad. Mi ketten, te meg én, ide-oda rángatható bábui vagyunk csupán: te, aki gondot viselsz rá, én meg a te védelmező társad. Most már itt az ideje, hogy véget vessünk ennek, Louis.”