Anne Rice - Interjú a vámpírral

„Nem lesz vele semmi baj” — bizonygattam, jóllehet hűvössé vált a kapcsolatom Claudiával, és aggódtam miatta, mintha ifjú nejem lenne. Alig nézett mostanában rám, ahogy előzőleg Lestatról sem vett tudomást, akár faképnél is hagyhatott, mialatt beszéltem hozzá.

„Jobb is lesz, ha vigyáz, hogy ne legyen semmi baj” — mondta Lestat fenyegetően.

„És mit teszel, ha nem vigyáz?” — kérdeztem, inkább félve, mint támadón.

Hideg, szürke szemével rám nézett. „Vigyázz rá, Louis! Beszélj vele!” — mondta. „Eddig minden tökéletes volt, erre tessék! Semmi szükség ilyesmire.”

De végül én intéztem úgy, hogy Claudia forduljon hozzám, és ő úgy is tett. Kora este történt, amikor éppen felébredtem. A ház sötét volt. Láttam, amint a terasz ajtajánál áll, puffos ujjú ruhát viselt rózsaszínű selyemövvel, és leeresztett szempillákkal figyelte a Royale utcai forgalmat.

Hallottam, hogy Lestat a szobájában van, víz fröccsent a korsójából. Meg-megcsapott Claudia kölnivizének gyenge illata, akár a két kapuval odébb lévő kávéházból kiszűrődő zene hangjai. „Nem akar nekem semmit sem elmondani” — szólt halkan Claudia. Nem voltam biztos benne, tudja-e, hogy kinyitottam a szemem. Odamentem hozzá, és letérdeltem mellé.

„Ugye elmondod nekem? Hogyan történt?”

„Ez az, amit igazán tudni akarsz?” — kérdeztem, az arcát fürkészve. „Vagy azt, hogy miért épp veled történt… és hogy mi voltál azelőtt? Nem világos előttem, mit értesz azon, hogy hogyan. Úgy érted, hogyan történik, hogy alkalomadtán te is csinálhasd…”

„Még azt sem tudom, mi az, amiről beszélsz” — szólt Claudia kissé hűvösen. Teljesen felém fordult, és két kezét az arcomra tette. „Ölj velem ma éjjel” — suttogta olyan érzékien, mint egy szerető. „És mondj el nekem mindent, amit tudsz. Mik vagyunk mi? Miért nem vagyunk olyanok, mint ők?” Lenézett az utcára.

„Nem tudok válaszolni a kérdéseidre” — mondtam neki. Arca váratlanul eltorzult, mintha erőlködne, hogy hallja szavaimat a hirtelen támadt zajban. Majd megrázta a fejét. Én azonban folytattam. „Ugyanazokra a dolgokra vagyok kíváncsi, amikre te. Nem tudom. Hogy miképpen lettem vámpírrá, azt megmondom neked… Lestat tett azzá. De hogy voltaképpen hogyan, azt nem tudom.” Claudia feszült arckifejezése mit sem enyhült. A félelem első nyomait láttam arcán, vagy valami rosszabbat és mélyebbet, mint a félelem. „Claudia” — szóltam hozzá, kezemet a kezére téve és óvatosan megszorítva. „Lestat egyetlen okos dolgot mondott neked. Ne tedd fel ezeket a kérdéseket! Számtalan éve vagy társam a kutatásban, amely arra irányul, hogy minden lehetőt megtudjak az emberi életről és az emberi alkotásról. Ne légy társam ebben a másik sóvár keresésben. Ő nem tudja megadni nekünk a válaszokat. És én egyetlenegyet sem ismerek.”

Láttam, hogy nem tudja ezt elfogadni, de nem számítottam a görcsös elfordulásra, a heves mozdulatra, amellyel haját kezdte tépni, de mintha értelmetlen, ostoba mozdulatnak vélné, rögvest abbahagyta. Nyugtalansággal töltött el az a mozdulat. Felnézett az égre. Füstös volt és csillagtalan, a folyó felől gyorsan szálltak a felhők. Ajka hirtelen megremegett, mintha beleharapott volna, majd hozzám fordult, és, továbbra is suttogva, így szólt: „Akkor ő tett engem… ő csinálta… nem te!” Volt valami olyan félelmetes az arckifejezésében, hogy önkéntelenül elfordultam tőle. Aztán a kandallónál álltam, és egyetlen gyertyát meggyújtottam a hosszú tükör előtt. És ott hirtelen megpillantottam valamit, ami megdöbbentett: előtűnt a sötétségből, majd egyre inkább formát öltött, kezdetben olyan volt, mint egy visszataszító álarc, majd háromdimenziós valósággá vált — egy szétmállott koponya. Mereven néztem. Gyenge földszagot árasztott még, de lesikálták. „Miért nem felelsz?” — nógatott Claudia. Hallottam, amint kinyílik Lestat ajtaja. Elmegy, hogy nyomban öljön, vagy legalábbis zsákmány után nézzen. Én még nem mentem.

Hagytam, hogy a kora esti órák mindjobban telítődjenek békés nyugalommal, ahogyan én magam telítődtem mohó vágyakozással, míg a sóvárgás ereje olyan kényszerítő nem lett, hogy még teljesebben, még inkább vakon adtam át magam neki. Tisztán hallottam újra Claudia kérdését, harangszóként szállt a levegőben… és éreztem, miként kalapál a szívem. „Persze hogy ő tett engem vámpírrá! Hiszen maga is megmondta! De te rejtegetsz előttem valamit. Valamit, amire ő célozgat, mikor kérdezem. Azt mondja, hogy nélküled nem lett volna véghezvihető.”

Azon kaptam magam, hogy a koponyára bámulok, de közben hallom szavait, amelyek korbácsütésként zúdulnak rám, és arra kényszerítenek, hogy forduljak meg, és nézzek szembe a korbácsütésekkel. Nem is gondolatként, inkább jeges villanásként cikázott át agyamon, hogy nem marad most más belőlem, csak egy ilyen koponya. Hátrafordultam, és az utcáról beszűrődő fényben két sötét lángként világított Claudia szeme fehér arcában. Baba, akinek kegyetlenül kitépte valaki a szemét, és démoni tűzzel pótolta. Feléje indultam, nevét suttogtam, valamilyen gondolat formálódott ajkamon, azután elhalt, mentem felé, majd eltávolodtam tőle, kabátját, kalapját babráltam. Parányi kesztyűt láttam a padlón, villódzott a homályban, és egy pillanatig picike levágott fejnek hittem.

„Mi bajod van?…” Közelebb húzódott, és felnézett az arcomba. „Mi bánt mindig? Miért bámulsz így a koponyára, a kesztyűre?” Nyájasan kérdezte, de nem elég nyájasan. Egy kis számítás volt a hangjában és mérhetetlen közöny.

„Szükségem van rád” — szaladt ki a számon önkéntelenül. „Nem tudnám elviselni, hogy elveszítselek. Egyetlen társam vagy az örök életben.”

„De hát feltétlenül kell lenni másoknak is! Biztos, hogy nem mi vagyunk az egyetlen vámpírok a földön!” Saját egykori szavaim köszöntek most vissza, ahogy Claudia öntudatra ébredt, és feltolultak benne a kérdések. De nincs fájdalom, fordult meg agyamban. Csak sürgetés van, lélektelen sürgetés. Lepillantottam rá. „Nem vagy ugyanolyan, mint én?” Rám nézett.

„Hiszen te tanítottál mindenre, amit tudok.”

„Lestat tanított ölni.” Felemeltem a kesztyűt a földről. „Gyere, menjünk… menjünk el. El akarok menni hazulról…” Dadogtam, rá akartam erőltetni a kesztyűt. Felemeltem a nagy, fürtös hajtömeget, és óvatosan a kabátjára fektettem.

„Te tanítottál meg látni!” — mondta. „Te tanítottad meg nekem, mi az a vámpírszem” — tette hozzá. „Te tanítottál meg magamba szívni a világot, többre vágyni, mint…”

„A vámpírszemet sohasem értettem így” — mondtam neki. „Másként cseng, amikor te mondod…” Rángatni kezdett, azt akarta, hogy nézzek rá. „Gyerünk, mondtam, van valami, amit meg akarok mutatni…” Gyorsan végigmentem vele a folyosón, le a csigalépcsőn, át a sötét udvaron. De igazából éppúgy nem tudtam, mit kell megmutatnom neki, mint azt, hogy merre menjek. Csak annyit tudtam, hogy magasztos és végzetes ösztönöm diktálja, merre kell mennem.

Átrohantunk a kora esti városon. Most, hogy a felhők eloszlottak, halványlila volt az ég felettünk, a csillagok aprók, alig kivehetők, a levegő fülledt és még akkor is jó szagú, amikor a tágas kertekből szegényes, szűk utcák felé tartottunk, ahol kőrepedésekből bújnak elő a virágok, és az óriásira nőtt oleander vastag, viaszos, fehér és rózsaszín virágú szárakat hajt, akárcsak egy éktelen nagy dudva az üres telkeken. Hallottam a mellettem rohanó Claudia pattogó lépteit, egyszer sem kért, hogy lassítsam a tempót, és végül határtalanul türelmes arccal állt meg, és nézett fel rám, amikor egy sötét és szűk utcába értünk, ahol néhány meredek tetejű, régi francia ház maradt csak a spanyol homlokzatok között, ócska kis házak, vakolatuk lepattogzott a mállott téglákról. Vaktában rátaláltam most a házra, amelyről persze mindig tudtam, hol van, ám elkerültem, visszafordultam e sötét, megvilágítatlan sarok előtt, nem kívántam elmenni az alacsony ablak mellett, ahonnan először hallottam Claudia síró hangját. A ház csendes volt. Az idők során még mélyebbre süllyedt, meglazult ruhaszárító kötelek csüngtek összekötve a sikátor fölött, a gyom magasra nőtt a mélyen fekvő alapzat mellett, a két tetőablak betört üvegét ronggyal pótolták. Megérintettem az összetört ablaktáblákat. „Itt láttalak meg először” — szóltam hozzá, elszánva magam, hogy mindent elmondok neki, de magamon éreztem fagyos tekintetét, tartózkodó pillantását. „Hallottam, hogy sírsz. Bent voltál a szobában, édesanyáddal. Édesanyád már nem élt. Napok óta halott volt, és te nem tudtad. Belekapaszkodtál, nyöszörögtél… szánnivalóan sírtál, sápadt voltál, lázas, éhes. Próbáltad felkelteni őt a halálból, hozzábújtál, hogy melegedj, hozzábújtál, mert féltél. Közel volt már a reggel és…”