Anne Rice - Interjú a vámpírral

„Igazából sohasem…” — feleltem halkan. Éreztem, hogy arcát homlokomhoz szorítja. Bőre hideg volt, ölnie kellett. „Nem a rabszolgája. Inkább valamiféle lélektelen cinkosa” — vallottam be neki, és vallottam be magamnak. Éreztem, hogy az ölés lázas izgalma feltámad bennem, a görcsös éhség a gyomromban, beleimben, lüktet a halántékom — mintha összeszűkülnének az erek, és megkínzott véredények térképe lenne a testem.

„Nem, rabszolga lettél” — erősködött a maga nyugodt, egyszínű hangján, szinte hangosan gondolkodva; a szavak kinyilatkoztatások voltak, rejtélydarabkák. „És én mindkettőnket szabaddá teszem.” Megálltam. A keze szorított, nógatott. A székesegyház mellett húzódó hosszú, tágas sétányon mentünk végig a Jackson téri fények felé. A holdfényben ezüstösen csillogó víz folyt az út közepén, a csatornában.

„Meg fogom ölni” — szólt.

Mozdulatlanul álltam a sétány végén. Éreztem, hogy kicsúszik karomból, mintha kezem ügyetlen támogatása nélkül is el tudna szabadulni tőlem. Letettem a kövezetre. Nemet mondtam neki, fejemet ráztam. Az az érzésem támadt, amiről már beszéltem korábban, hogy a környező épületek — a Cabildo, a székesegyház, a teret szegélyező bérházak — mind selyemből vannak, hogy káprázat az egész; mindjárt megremegnek egy iszonyú szélviharban, majd tátongó szakadék nyílik a földben, ami maga a tiszta valóság. „Claudia!” — ziháltam, és elfordultam tőle.

„Miért ne lehetne megölni?” — kérdezte emelkedő, ezüstös s végül élessé váló hangon. Semmi hasznát nem veszem! Semmit nem kaphatok tőle! Amellett szenvedést okoz, amit nem vagyok hajlandó elviselni!”

„És ha ő venné ilyen kevés hasznát nekünk!” — mondtam. De az indulatos szavak hamisan csengtek. Reménytelenül hamisan. Már távolabb volt tőlem, eltökélten húzta ki kis vállát, gyorsan lépkedett, mint egy kislány, aki vasárnapi sétára indul a szüleivel és elöl akar menni, hogy azt hihessék, teljesen egyedül van. „Claudia!” — szóltam utána, és egy nagy lépéssel utolértem. A vékony kis derék után nyúltam, és éreztem, hogy teste megmerevedik, mintha vassá változna. „Claudia, nem ölheted meg!” — suttogtam. Hátrafelé ment, szökdécselve, kopogó léptekkel a kövezeten, és kiért a forgalmas utcára. Egyfogatú gördült el mellettünk, kitörő nevetéssel, lódobogással, fakerekek nyikorgásával töltve meg a levegőt. Az utca hirtelen elcsendesedett. Kinyújtottam a kezem Claudia után, de csak a Jackson téri kapunál értem utol, amint mindkét kezével a kovácsoltvas keresztrudakat markolja. Lehajoltam melléje. „Akármit érzel is, akármit mondsz is, nem gondolhatod komolyan, hogy megölöd” — mondtam neki.

„Miért ne? Csak te tartod olyan erősnek” — felelt, és szemeit — két hatalmas fénytavat — a téren álló szoborra függesztette.

„Erősebb, mint amilyennek ismered! Erősebb, mint amilyennek hiszed! Hogy is gondolhatod komolyan, hogy megölöd? Nem tudod felmérni, mennyire ügyes és tapasztalt. Nem tudod!” Próbáltam rábírni, hogy mondjon le szándékáról, de láttam, hogy hajlíthatatlan, mint a gyerek, aki elbűvölten bámul egy játékot a kirakatban. Nyelvét a foga közé dugta, és sajátságosan könnyed mozdulattal nyalta meg alsó ajkát, amitől enyhe remegés futott végig testemen. Vér ízét éreztem. Éreztem kezeim közt a tehetetlen zsákmányt. Ölni akartam. Embereket szimatoltam, embereket hallottam a téren, a piac körül, a töltés mentén. Azon voltam, hogy felemelem, kényszerítem, hogy nézzen rám, hogy hallgasson rám, megrázom, ha kell, s ekkor felém fordította nagy, nedves szemeit, és megszólalt: „Szeretlek, Louis.”

„Könyörgök, hallgass akkor rám, Claudia!” — súgtam, kezemben tartva őt, miközben közeli, halk hangok moraja ütötte meg fülemet, emberi beszéd lassú, emelkedő hanglejtése szállt az éjszaka zsongása fölött. „Elpusztít, ha megpróbálod megölni. Nincs rá lehetőség, hogy kockázat nélkül végezz vele. Nem ismered a módját. És ha összeméred vele az erődet, mindent elveszítesz, Claudia, amit én nem tudnék elviselni.” Alig észrevehető mosoly jelent meg az ajkán.

„Nem, Louis” — szólt halkan. „Meg tudom ölni. És hadd mondjak neked valamit négyszemközt. Egy titkot.”

Megráztam a fejem, de ő még közelebb húzódott hozzám, lehunyta szemét, hosszú szempillája majdhogynem súrolta kerekded orcáját. „A titok, Louis, az, hogy meg akarom ölni. Gyönyörűség lesz számomra!”

Szótlanul letérdeltem mellé, ő fürkészve nézett rám, ahogy oly gyakran tette a múltban, majd így szólt: „Embereket ölök minden éjjel. Magamhoz csábítom, a közelembe vonzom őket kielégíthetetlen vággyal, soha nem szűnő mohósággal valami után… nem tudom, hogy mi után…” Ujjait ajkához szorította, szája kissé nyitva volt, hogy láthattam fogai csillogását. „Mit sem jelentenek számomra, mit bánnám, honnan jöttek, hová mennek, ha nem kerülnének az utamba. Őt azonban gyűlölöm! Azt akarom, hogy haljon meg, és a halálba is küldöm. Élvezni fogom!”

„De Claudia, ő nem halandó lény. Halhatatlan. Nem érheti semmiféle betegség. Az időnek nincs hatalma fölötte. Olyan életet fenyegetsz, amely a világ végéig fennmarad.”

„Igen, pontosan így van!” — mondta tiszteletteljes áhítattal. Egy élet, amely talán századok óta tart. Micsoda vér, micsoda erő! Gondolod, hogy birtokomban lesz az ő ereje meg a saját erőm is, ha megölöm?”

Most már dühös lettem. Felálltam, és hátat fordítottam neki. Halk emberi hangokat hallottam a közelben. Apáról és lányáról suttogtak, az odaadó szeretetről kettejük között. Ráeszméltem, hogy rólunk beszélnek.

„Ez ostobaság” — mondtam Claudiának. „Túllép azon, amit a szükség diktál, vagy a józan ész, vagy…”

„Micsoda? Emberiesség? Hisz ő gyilkos!” — sziszegte megvetően. „Magányos ragadozó!” — gúnyolta Lestat saját elnevezését. „Ne avatkozz bele a dolgomba, ne akard megtudni, mikor hajtom végre, ne próbálj közbelépni…” Felemelte kezét, hogy elnémítson, és vasmarokkal szorította a kezem, apró ujjai belemartak meggyötört húsomba. „Ha megteszed, csak vesztemet okozod a beavatkozásoddal. Lebeszélni pedig nem hagyom magam.”

Libegtek kalapszalagjai, kopogott a cipője, ahogy eltűnt. Megfordultam, céltalanul lépkedtem, csupán arra vágyva, hogy nyeljen el a város, majd rádöbbentem, hogy feltámad bennem a vérszomj, és legyőzi a józan meggondolást. Szinte már nem is volt kedvem véget vetni neki. Hagynom kellett, hogy a szenvedélyes vágy, az izgalom kiirtson minden tudatosságot belőlem, egyre csak a vér, a zsákmány zakatolt agyamban, s ahogy róttam az utcákat, feltartóztathatatlanul közeledtem feléje, e szavakat mormolva:

Kötél ez, amely áthúz a labirintuson. Nem én húzom a kötelet. A kötél húz engem… És egyszerre csak a Conti utcán álltam, s hallgattam a tompa lábdobogás ismerős hangjait. Vívók mérkőztek odafenn a teremben, előreléptek, hátráltak a tompán kongó fapadlón, gyors mozdulatokkal és ezüstszürkén csillogó tőrrel. A fal mellé húzódtam, ahonnan a magas, csupasz ablakokon keresztül láthattam a késő éjszakai órában párbajozó ifjakat, egyensúlyozó bal karjuk akár egy táncosé, kecsesen léptek előre a halál felé, kecsesen döftek a szív felé; az ifjú Freniere hasonmásai voltak, hol ők szúrtak ezüstpengéjükkel, hol pengéjük rántotta őket a pokol ölébe. Valaki lejött a keskeny falépcsőn az utcára — fiatal fiú, olyan fiatal, hogy két orcája bársonyos és kerekded volt, akár egy gyereké, arca piros és a vívástól felhevült, divatos szürke zubbonya és zsabós inge alól kölnivíz és só kellemes illata áradt. Éreztem melegét, ahogy a lépcsőház homályos világánál felbukkant. Nevetett, és alig hallhatóan beszélt magában, barna haja a szemébe lógott, fejét rázta, suttogása felerősödött, majd elhalt. Megtorpant, és rám függesztette a szemét. Merőn nézett, szemhéja remegett, gyorsan, idegesen felnevetett. „Bocsásson meg!” — szólalt meg franciául. „Kissé megijesztett.” És ezután, éppen, amikor szertartásosan meg akart hajolni és alkalmasint megkerülni, mozdulatlanságba dermedt, és megdöbbenés ült ki felhevült arcára. Láttam, hogy lüktet a vér rózsaszínű orcája alatt, és éreztem az ápolt, fiatal testből hirtelen kiütköző verejték szagát. „Meglátott a lámpafényben” — mondtam. „És úgy halotti maszknak tűnt az arcom.” Ajka szétnyílt, fogai összekoccantak, önkéntelenül bólintott, pillantása megdermedt.