Anne Rice - Interjú a vámpírral

„Komolyan beszélsz? Ajándékot, azt mondod, hogy ajándékot hoztál?”

„Nem laktál jól. A színeden meg a szemeden látom. Ebben a napszakban sohasem fogyasztasz elegendő táplálékot. Tegyük fel, hogy egy különleges pillanattal tudlak megajándékozni. „Engedjétek hozzám a kisdedeket” — suttogta, és eltávozott. Lestat rám nézett. Hallgattam. Mintha kábítószert vettem volna be. Kíváncsiságot és gyanakvást láttam az arcán. Claudia után lement a hallba. És ekkor hosszú és döbbent nyögést hallatott, éhség és szenvedélyes vágy hiánytalan keverékének hangját.

Mire lassan az ajtóhoz értem, éppen a kanapé fölé hajolt. Két kisfiú feküdt ott, a puha bársonypárnák közé fészkelődve, olyan maradéktalanul átengedve magukat az alvásnak, amilyenre csak gyerekek képesek, rózsapiros szájuk nyitva volt, kerek kis arcocskájuk selymesen lágy. Bőrük nyirkos volt és fénylő, a sötétebbik fürtjei nedvesen tapadtak homlokához. Nyomorúságos, egyforma öltözékükről rögtön láttam, hogy árvák. És az utolsó falatig elpusztították a legfinomabb porcelánban feltálalt vacsorát. Az asztalterítő borpecsétes volt, és egy félig telt kis palack állt a zsíros tányérok és villák között. Ám olyan illat szállt a levegőben, amit nem kedveltem. Közelebb húzódtam, jobban akartam látni az alvó gyerekeket, és észrevettem, hogy torkuk csupasz, de sértetlen. Lestat a sokkal szebb, sötétebb bőrű fiú mellé ereszkedett le, akinek inkább egy székesegyház festett kupolájában lett volna a helye. Az alig hétéves fiú tökéletes szépsége egyik nem jellegét sem viselte magán — e szépség angyali volt. Lestat a fehér nyakra tette lágyan a kezét, majd az ezüstös ajkat tapintotta meg. Felsóhajtott, és sóhaja megint csak azzal az édesen fájdalmas várakozással volt tele. „Ó… Claudia” — sóhajtott. „Te túltettél önmagadon. Hol bukkantál rájuk?”

Claudia nem felelt. Egy sötét karosszékbe húzódott, és két nagy vánkosnak dőlt, lábát a hengerpárnára nyújtotta, bokája lelógott, úgyhogy fehér cipője hátulját nem lehetett látni, csak az ívelt rüsztöt és a finom, szoros kis pántokat. Lestatra meresztette a szemét. „Lerészegedtek a borpárlattól” — szólt Claudia. „Gyűszűnyitől” — és az asztalra mutatott. „Rád gondoltam, amikor megláttam őket… azt gondoltam, hogy ha megosztom ezt vele, még ő is megbocsát talán.” Hízelgése ellágyította Lestatot. Claudiára nézett, kinyújtotta kezét, és megfogta fehér csipkés bokáját. „Tubicám” — súgta neki nevetve, de aztán elhallgatott, nehogy felébressze a halálra ítélt gyerekeket. Bizalmasan, kedveskedve intett neki. „Gyere, ülj mellé. Legyen ő a tied, ez meg az enyém. Gyere.” Megölelte Claudiát, amikor az elment mellette, és a másik fiú mellé húzódott. Lestat végigsimította a fiú nyirkos haját, végigfuttatta ujjait a gömbölyűre formált szemhéjakon és a selymes szempillákon. A fiú arcára tette lágyan a kezét, és kitapintotta halántékát, orcáját, állkapcsát, dörzsölgette a makulátlanul szépséges arcot. Megfeledkezett róla, hogy én ott vagyok, hogy Claudia ott van, de visszahúzta a kezét, és egy pillanatig mozdulatlanul ült, mintha vágyakozása elkábította volna. A mennyezetre pillantott, majd lefelé, a pompás ünnepi lakomára. Lassan a kanapé támlájához fordította a fiú fejét, aki nyöszörögve sóhajtott, és szemöldöke egy pillanatra megrándult.

Claudia nem vette le Lestatról a szemét, noha eközben felemelte bal kezét, lassan kigombolta a mellette fekvő gyerek ruháját, benyúlt a kopott kis ingbe, és megérintette a csupasz testet. Lestat ugyanezt tette, de hirtelen mintha maga az élet szállt volna kezébe, karját az ingbe dugta, és szoros ölelésben fogta át a fiúcska kis mellkasát. Lecsúszott a kanapé párnáiról, és a padlón térdelt, egyik karjával átölelte és szorosan magához húzta a fiút, és nyakába temette arcát. Ajkaival a gyerek nyakát, mellét és apró csecsbimbóit szopogatta, másik karját is a nyitott ingbe dugta, úgy, hogy a fiú most már menthetetlenül a két kar bilincsében feküdt, Lestat ekkor szorosan magához vonta, és torkába mélyesztette fogait. A fiúnak hátrahanyatlott a feje, hajfürtjei e mozdulatnál előrehulltak, újra halkan felnyögött, szemhéja verdesett, de nem nyílt ki. Lestat ott térdelt mellette, szorosan magához húzta a fiút, teljes erőből szívta, háta kipúposodott és megmerevedett, teste a fiú testével együtt előre-hátra himbálózott, s hosszú nyögései e lassú himbálózás ütemében erősödtek és halkultak, míg teste hirtelen megfeszült, keze — úgy rémlett — keresgél valamit, amivel eltaszíthatja magától a fiút, mintha a tehetetlenül szendergő fiú kapaszkodna Lestatba, majd újra átölelte a fiút, lassan előrecsúszott fölötte, visszaengedte a párnák közé, a szívás elhalkult, alig volt már hallható.

Hátrább húzódott. Kezével ránehezedett a fiúra. Továbbra is térden maradt, hátravetette fejét, hogy hullámos szőke haja összekuszálódott. Lassan a földre ereszkedett, és hátával a kanapé lábának dőlt. „Ó… istenem…” — suttogta, fejét hátrahajtva, szemét félig lehunyva. Láttam, hogy arca-keze egyszeribe élénk színűvé válik. Egyik keze behajlított térdén verdesett, majd mozdulatlanul hevert rajta.

Claudia nem mozdult. Mint egy Botticelli-angyal, úgy feküdt a sértetlen fiú mellett. A másik fiú teste már ellankadt, nyaka akár egy kettétépett virágszár, az elnehezült fej különös szögben, a halál szögében zuhant most a párnára.

Ám valami nem volt rendben. Lestat a mennyezetre bámult. Láttam, amint fogai közül előbújik a nyelve. Túl csendesen feküdt, a nyelve szabadulni próbált a szájból, túljutni a fogak sorompóján, és megérinteni az ajkat. Borzongani látszott, válla rángatózott… majd teljesen ellankadt, de ő maga nem mozdult. Csillogó, szürke szeme elhomályosult. Merőn nézett a mennyezetre. Majd egy hang tört ki belőle. Kiléptem a hall homályából, de Claudia élesen rám sziszegett: „Menj vissza!”

„Louis…” — szólt Lestat. Most már hallottam. „Louis… Louis…”

„Nem ízlik, Lestat?” — kérdezte Claudia.

„Valami baj van vele” — mondta lankadó lélegzettel Lestat, és szeme kitágult, mintha a beszéd óriási erőfeszítést követelne. Nem tudott megmozdulni. Láttam. Moccanni sem tudott. „Claudia!” Megint zihálva lélegzett, és tekintetét Claudia felé fordította.

„Nem ízlik a gyerekvér…?” — kérdezte halkan Claudia.

„Louis…” — suttogta Lestat, s egyetlen pillanatra felemelte a fejét, majd visszazuhant a párnára. „Louis, ez… ez abszint! Túl sok abszint!” — lihegte. „Ezzel mérgezte meg őket. Engem is megmérgezett. Louis…” Próbálta felemelni a fejét. Közelebb húzódtam, csak az asztal választott el tőle.

„Maradj!” — szólt rám ismét Claudia. Lesiklott a kanapéról, közelebb ment Lestathoz, merőn nézett az arcába, ahogyan ő nézett korábban a gyerekre. „Abszint, atyám” — mondta — „ meg ópiumoldat.!”

„Démon!” — mondta Lestat. „Louis… tegyél be a koporsómba.” Küszködve próbált feltápászkodni. „Tégy be a koporsómba.” Hangja rekedt volt, alig lehetett hallani. Keze ide-oda csapkodott, felemelkedett, visszahullott.

„Beteszlek én a koporsódba, atyám” — szólt Claudia, mintha csitítani akarná. „Beteszlek én örökre.” És ekkor konyhakést húzott ki a kanapé párnái alól.

„Ne tedd ezt, Claudia!”, mondtam neki. De ő olyan epés pillantást vetett felém, amilyet soha nem láttam még az arcán, és amint bénultan álltam, ő mély vágást ejtett Lestat torkán, aki éles, fuldokló kiáltást hallatott. „Istenem!” — kiáltott fel. „Istenem!”