Anne Rice - Interjú a vámpírral

Ömlött belőle a vér, végig az ingmellén, végig a kabátján. Úgy ömlött, ahogyan emberből sohasem ömölhet, mindaz a vér, amivel a gyerek előtt és a gyerekből teletömte magát. Szüntelenül ide-oda forgatta, tekergette a fejét, amitől a bugyborékoló seb még nagyobbra tágult. Claudia most a mellébe döfte a kést, és Lestat előrebukott, tátott szájából előbukkantak vámpírfogai, mindkét keze görcsösen a kés felé kapott, a nyél körül csapkodott, le-le csúszva róla. Szemébe hulló hajjal felpillantott rám. „Louis! Louis!” Majd elakadt a lélegzete, és az oldalára dőlt a szőnyegen. Claudia lenézett rá. Mindenfelé folyt a vér, patakokban. Lestat nyöszörgött, próbált feltápászkodni, egyik karját melle alá szorította, másikat a padlóra tette. Most Claudia hirtelen rárontott, és mindkét karját a nyaka köré vetve, mélyen beleharapott viaskodó áldozatába. „Louis! Louis!” — zihálta újra meg újra Lestat és elkeseredetten küszködött, hogy megszabaduljon tőle, de Claudia Lestat vállán ült a magasban, és vadul lovagolt rajta, felemelkedett, leereszkedett, felemelkedett, leereszkedett, míg végül elhúzódott, gyorsan földet ért, és ajkához illesztett kézzel, pillanatig párás, majd derült pillantással távolabb ment tőle. Elfordultam Claudiától, testem görcsbe rándult a látottaktól, képtelen voltam továbbra is odanézni. „Louis!” — szólított Claudia, de csak a fejemet ráztam. Mintha az egész ház megbillent volna egy pillanatra. De Claudia újból felém fordult. „Nézd, mi történik vele!”

Lestat már nem mozdult. A hátán feküdt. Egész teste összezsugorodott, megfonnyadt, a bőr vastag lett, ráncos és olyan fehér, hogy minden parányi ér átlátszott rajta. Lélegzetem elakadt, de nem tudtam a szememet levenni róla, még akkor sem, amikor a csontok formája kezdett előtűnni, az ajkak visszahúzódtak a fogak fölött, az orr helyére csupán két tátongó gödör emlékeztetett. De szeme ugyanaz maradt, vadul meredt a mennyezetre, a szivárványhártyák jobbról balra ugrándoztak, akkor is, amikor a hús felhasadozva a csontokra aszott, és a hátramaradt csontvázon petyhüdten lötyögött a ruha. Végül a szivárványhártyák felfelé fordultak, és a szemek fehére elhomályosult. Ami maradt belőle, mozdulatlanul hevert. Nagy tömeg hullámos szőke haj, egy kabát, egy pár ragyogóan fényes cipő, és az az iszonyat, ami Lestat volt, meg én, aki tehetetlenül bámultam rá.

Claudia sokáig egy helyben állt. Vér áztatta át a szőnyeget, megfeketítve a beleszőtt virágkoszorúkat. Ragacsosan, feketén csillogott a padlódeszkán. Bemocskolta Claudia ruháját, fehér cipőjét, orcáját. Gyűrött szalvétával törölgette magát, dörzsölte a ruha szörnyűséges foltjait, és így szólt: „Segítened kell, Louis, hogy kivigyük innen.”

„Nem” — feleltem, és hátat fordítottam neki meg a lábánál heverő hullának.

„Megőrültél, Louis? De hiszen nem maradhat itt!” — mondta. „És a fiúk sem. Segítened kell. A másik is meghalt az abszinttól! Louis!”

Tudtam, hogy igaza van, mégis lehetetlennek tűnt, hogy segítsek neki.

Noszogatnia kellett, majdhogynem lépésről lépésre. A konyhatűzhely még mindig színültig tele volt az anya és lánya csontjaival, akiket megölt — veszélyes baklövés, ostobaság volt. Most összekaparta a csontokat, zsákba rakta őket, amit az udvar kövezetén át a kocsihoz cipelt. Magam fogtam be a lovat, csendet parancsoltam a részeg kocsisnak, és gyorsan kihajtottam a halottas kocsival a városból Bayou St. Jean irányába, a Pontchartrain-tóig terjedő sötét mocsár felé. Claudia némán ült mellettem, amint kocsink mind távolabb gördült, elhaladt néhány vidéki kúria gázvilágítású kapuja mellett, a földút elkeskenyedett, keréknyomokkal volt tele, mindkét oldalon előtűnt a mocsár, ciprusfák és kúszónövények áthatolhatatlanak tűnő falával. Éreztem a szennybűzt, hallottam az állatok halk neszezését.

Claudia lepedőbe burkolta Lestat holttestét, mielőtt én egyáltalán hozzányúltam volna, majd, rémületemre, hosszú szárú krizantémokat szórt rá. Így hát édeskésen gyászos illatot árasztott, amikor őt utolsóként kiemeltem a kocsiból. Szinte teljesen súlytalan volt, és mintha zsinegből és csomókból készült volna, olyan lottyadtnak éreztem, amikor vállamra vettem, és bementem a sötét vízbe. A víz emelkedett, megtöltötte a cipőmet, a lábam utat keresett lent az iszapban, távol onnan, ahol letettem a két fiút. Mind mélyebbre mentem Lestat földi maradványaival, bár nem tudom, miért. Végül, amikor már alig láttam az út halvány vonalát és az eget, amely veszélyesen közel volt a hajnali pirkadáshoz, belecsúsztattam a holttestet a vízbe. Megrendülten álltam ott, és hosszasan néztem a fehér lepedő idomtalan formáját az iszapos felszín alatt. Megijedtem, hogy a zsibbadtság, amely megóvott, amióta a kocsi útnak indult a Royale utcából, egyszeriben elszáll, és otthagy védtelenül, merev tekintettel, az agyamban zakatoló gondolattal: Ez itt Lestat. Átváltozás, rejtelem az egész — meghalt, örök sötétségbe távozott. Hirtelen mintha húzni kezdtek volna, mintha valamilyen erő vonzott volna, hogy szálljak alá a holttesttel a sötét vízbe, és soha ne térjek vissza. Olyan félreérthetetlen, olyan erős volt ez az érzés, hogy hozzá képest csupán bizonytalan morajnak tűnne a világosan érthető beszéd. Hangtalanul, kimondatlanul így szólt: „Tudod, mit kell tenned. Szállj alá a sötétségbe. Hagyj itt mindent, ne tétovázz!”

Ám e pillanatban Claudia hangját hallottam, amint a nevemen szólít. Megfordultam, és a kúszónövények szövevényén keresztül megpillantottam csöppnyi alakját a távolban, fehérlő fényt a halványan foszforeszkáló földes úton.

Aznap reggel két karjával átölelt, fejét mellemhez szorította benn a koporsóban, és azt suttogta, hogy szeret, és hogy most már örökre megszabadultunk Lestattól. „Szeretlek, Louis” — ismételgette, míg a koporsófedél végül sötétséget teremtett, és jótékony ködbe borította az öntudatot.

Amikor felébredtem, éppen Lestat holmiját kutatta át. Hosszas tevékenység volt, hangtalan és tervszerű, ám szenvedélyes haraggal teli. Kiszedte mindazt, ami a fiókos szekrényekben volt, a szőnyegekre ürítette a fiókok tartalmát, egyik zakót a másik után húzta elő Lestat szekrényeiből, kiforgatta a zsebeket, eldobta az aprópénzt, színházjegyeket, papírdarabokat. Elképedten álltam Lestat szobájának ajtajában, és néztem, mit művel Claudia. Ott feküdt Lestat koporsója, a beleillesztett falemezekkel és kárpitszövettel kibélelve. Valami kényszerfélét éreztem, hogy kinyissam. Szerettem volna ott látni. „Semmi!” — szólt végül méltatlankodva Claudia. A kályharostélyba tömködte a ruhákat. „Semmi jel, semmi nyom arról, hogy honnan jött, ki tette vámpírrá.” — folytatta. „Egy árva fecni sincs.” Rám nézett, mintha együttérzésemre számítana. Elfordultam tőle. Nem tudtam ránézni. Visszahúzódtam a hálószobába, amelyet a magam számára tartottam fenn, teleraktam saját könyveimmel, meg ami anyámtól és nővéremtől maradt rám, és leültem az ágyra. Hallottam, hogy az ajtóban mond valamit, de nem akartam odanézni. „Megérdemelte, hogy meghaljon.” — jelentette ki.

„Akkor mi is megérdemeljük, hogy meghaljunk. Ugyanúgy, mint ő életünk minden éjjelén. — szóltam. „Menj el tőlem.” Mintha szavaim lettek volna a gondolatok, s az agyam kusza zűrzavar. „Gondoskodni fogok rólad, mert te nem tudsz gondoskodni magadról. De nem akarom, hogy a közelemben légy. Aludj a ládában, amit vettél magadnak. Ne gyere közel hozzám.”