Anne Rice - Interjú a vámpírral

Isten nem élt ebben a templomban, ezek a szobrok a semmi faragott képei voltak. Én voltam a természetfölötti ebben a székesegyházban. Én voltam az egyetlen emberfölötti lény, aki tudatosan állt e fedél alatt! Magányosság, magány, amely már az őrülettel határos. Látomásomban összeomlott a székesegyház, a szentek a porba zuhantak. Patkányok falták az oltáriszentséget, és a küszöbfákban tanyáztak. Egy hatalmas farkú, magányos patkány addig rángatta és rágta a foszladozó oltárterítőt, amíg a gyertyatartók leestek, és az iszap fedte köveken gurultak ide-oda. Én álltam mozdulatlanul. Érintetlenül. A halál nem fogott rajtam. A Szent Szűz gipszkeze után nyúltam hirtelen, és láttam, amint összetörik a kezemben, tenyeremben tartottam a szétmálló gipszet, és az a hüvelykujjam szorításától porrá őrlődött.

És akkor a romokon keresztül, a nyitott ajtón át, ahonnan kietlen tájakat lehetett látni mindenfelé, még a hatalmas folyam is befagyott, és kérges hajóroncsok meredtek ki belőle, e romokon keresztül temetési menet tűnt fel hirtelen, sápadt, fehér férfiak és nők csoportja, szikrázó szemű, leomló fekete ruhájú szörnyetegek, fakerekeken zörgött a koporsó, patkányok futottak át a törött, deformálódott márványon, a menet közeledett, s már láttam Claudiát is a tömegben, vékony, fekete fátyol mögül kandikált ki a szeme, egyik kesztyűs kezében fekete imakönyvet szorongatott, másikat a mellette haladó koporsón tartotta. És ott a koporsóban, üvegtető alatt, rémülten pillantottam meg Lestat csontvázát, a ráncos bőr most már csontjainak szövetébe préselődött, szemei helyén üres gödrök, szőke haja hullámokban tornyosul fel a fehér szaténon.

A menet megállt. A gyászolók kiváltak, majd hangtalanul megtöltötték a poros templomi padokat, és Claudia megfordult imakönyvével, kinyitotta, hátravonta a fátylat arcáról, és miközben ujjával megtapintotta a könyv lapját, merőn nézett rám. „És mostan átkozott légy e földön” — szólt halkan, és a visszhang visszaverte e szavakat a romok között. „És mostan átkozott légy a földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét, a te kezedből. Mikor a földet míveled, ne adja az többé néked az ő termő erejét. Bujdosó és vándorló légy a földön… és aki megölénd tégedet, hétszerte megbüntettetik.”

Rákiáltottam, sikoltottam, lényem mélyéből úgy tört fel a sikoly, mint valami hatalmas, feketén gördülő erő, amely ajkamról tört elő, és a testem — akaratom ellenére — támolyogni kezdett tőle. Rémületes sóhajtozást lehetett hallani a gyászolók körében, mind hangosabbá váló kórust, ahogy megfordultam, hogy lássam mindannyiukat, akik körülöttem voltak, ők azonban az oldalfolyosóra szorítottak, pontosan a koporsó mellé, s amikor megfordultam, hogy visszanyerjem egyensúlyomat, már mindkét kezem a koporsón volt. Ott álltam, és lefelé bámultam, de nem Lestat maradványait, hanem halandó fivérem holttestét láttam. Nyugalom szállt le, mintha fátyol borult volna mindenre, mindenkire, a gyászolók eltűntek a néma fátyolredők alatt. Ott volt a fivérem, olyan szőkén, fiatalon, szelíden, mint életében, olyan valóságos volt és oly kedves, amilyen évek során át mindig is volt, s az évek elmúltával soha így fel nem tudtam őt idézni, annyira tökéletesen — minden elemében annyira tökéletesen — újjáteremtődött. Hátrakefélt szőke haja szabadon hagyta homlokát, szeme lehunyva, mintha aludna, lágy ujjai átfogták a mellén fekvő feszületet, ajka oly rózsás és bársonyos volt, alig tudtam elviselni, hogy csak lássam és ne érinthessem meg. És ahogy kinyújtottam a kezem, hogy megtapintsam selymes bőrét, a látomás véget ér.

Még mindig a szombat esti katedrálisban ültem. A templomi gyertyák tömény illatot árasztottak a mozdulatlan levegőben, a kálvária stációit végigjáró nő elment, mögöttem, szemben velem és most már fölöttem is mind sötétebb lett. Egy fiú jelent meg a laikus testvérek fekete reverendájában, hosszú, aranyozott gyertyakoppantót hozott, amellyel sorban oltotta el a gyertyákat. Bódultan néztem. Rám pillantott, azután elment, mintha nem akarná zavarni az imájában mélyen elmerült embert. Amikor a következő csillárhoz ért, egy kezet éreztem a vállamon.

Hogy két emberi lény ennyire közel jöjjön hozzám, anélkül, hogy hallanám, anélkül, hogy egyáltalán törődnék vele, azt jelezte valahol bennem, hogy veszélyben vagyok, de én azt sem bántam. Felpillantottam, és egy ősz hajú pap állt előttem. „Gyónni szeretne?” — kérdezte. „Éppen be akartam zárni a templomot.” Vastag szemüvege mögött összehúzta szemét. Az egyetlen fény most már csak a szentek képe előtt égő gyertyák piros üvegburájából jött, árnyék szökellt az égnek meredő falakra. „Valami bántja, igaz? Segíthetek?”

„Túl késő van, túl késő” — suttogtam, és felálltam, hogy induljak. Távolabb lépett tőlem, láthatóan nem fedezve fel semmi riasztót a külsőmben, és nyájasan, biztatóan felelte: „Nem, korán van még. Nem akar bejönni a gyóntatószékbe?”

Egy pillanatig ránéztem. Mosolyogni szerettem volna. És ekkor az az ötletem támadt, hogy megteszem. De ahogy a homályos előcsarnokon át a gyóntatószékhez követtem, tudtam, hogy ennek semmi értelme nincs, hogy nem más, mint őrület az egész. Ennek ellenére letérdeltem a szűk kis fülkében, kezeimet összekulcsoltam az imazsámolyon, miközben ő a szomszéd fülkében ült, és félretolta a fatáblát, hogy látni engedje arcéle homályos körvonalát. Egy pillanatig rámeredtem. Majd kezemet felemelve keresztet vetettem, és beszélni kezdtem. „Áldj meg, atyám, mert vétkeztem, oly sokszor és oly soká vétkeztem, hogy nem tudom, hogyan változzak meg, és hogyan valljam meg Istennek cselekedeteimet.”

„Isten irgalma végtelen, fiam” — mondta halkan. „Mondj el mindent Őneki, leplezetlenül, őszinte szívvel.”

„Gyilkosság, atyám, egyik a másik után. A nőt, aki tegnapelőtt éjjel halt meg a Jackson téren, én öltem meg, és több ezer más embert őelőtte, minden éjjel egyet vagy kettőt, atyám, és ez így megy már hetven éve. Mint a Kérlelhetetlen Kaszás, járom New Orleans utcáit, és emberekkel táplálkozom, hogy én magam életben maradjak. Nem vagyok halandó, atyám, hanem halhatatlan és elkárhozott, mint Isten pokolra vetett angyalai. Vámpír vagyok.”

A pap felém fordult. „Mi ez? Tréfát űz velem? Viccelődik? Félre akar vezetni egy öregembert?” — szólt, és visszacsapta a fatáblát. Sietve kinyitottam az ajtót, és kiléptem, hogy szemügyre vegyem, amint ott áll. „Fél maga egyáltalán Istentől, fiatalember? Tisztában van a szentségtörés jelentésével?” Ellenségesen nézett rám. Lassan, nagyon lassan közelebb mentem hozzá, és ő először csak sértett pillantást vetett rám. Majd zavartan hátralépett. A templom sötéten kongott az ürességtől, a sekrestyés elment, a gyertyák csak a távoli oltárokra vetettek kísérteties fényt, és aranyszínű lágy girlandot fontak a pap feje és arca köré. „Akkor hát nincs kegyelem!” — mondtam neki, és hirtelen megmarkoltam két vállát, természetfölötti erővel megszorítottam, hogy moccanni sem tudott, és egészen közel húztam fejét az arcomhoz. Rémületében kitátotta a száját. „Ha van Isten, miért tűri el, hogy létezem?” — mondtam. „Szentségtörésről beszél!” Kezembe mélyesztve körmeit, próbált kiszabadulni, misekönyve a földre esett, reverendája ráncai közt zörgött a rózsafüzér. Akárha szentek megelevenedett szobraival küzdött volna. Felhúztam ajkamat, hogy láthassa a vámpírfogakat. „Miért tűri, hogy éljek!?” — ismételtem. Arca, rettegése, megvetése, dühe felbőszített. Mindazt a gyűlöletet láttam benne, amit Babette-ben. „Eressz el! Sátán!” — sziszegte puszta halálfélelemben. Elengedtem, és baljós bűvölettel néztem, amint végigbukdácsol a főhajón, mintha havon vergődne keresztül. Aztán utánaeredtem, olyan gyorsan, hogy a következő pillanatban már átfogtam kinyújtott karjaimmal, körgallérom sötétségbe vonta, de lába még kapálódzott, menekülni próbált. Megátkozott, az oltáron levő Istent hívta segítségül. És ekkor ott, az oltárlépcső karfájánál megragadtam, arccal magam felé fordítva, lerántottam a földre, és nyakába mélyesztettem a fogaimat.