Anne Rice - Interjú a vámpírral

A vámpír elhallgatott.

Korábban valamikor a fiú cigarettára akart gyújtani. Egyik kezében a gyufával, másikban a cigarettával ült most ott, még mindig úgy, mint egy kirakati bábu, és a vámpírra bámult. A vámpír a padlót nézte. Hirtelen megfordult, kivette a lapos levélgyufát a fiú kezéből, meggyújtott egy szálat, és odanyújtotta a lángot. A fiú lehajolva rágyújtott, beszívta és gyorsan kiengedte a füstöt. Levette az üveg kupakját, nagyot húzott az italból, s közben nem vette le szemét a vámpírról.

Türelmesen várt újra, míg a vámpír hajlandónak mutatkozott folytatni elbeszélését.

— Gyerekkoromból nem maradt emlék bennem Európáról. Még az amerikai utazásra sem emlékeztem igazán. Hogy Európában születtem, az nem volt több egy elvont fogalomnál. De azért befolyása alatt tartott, amennyire csak Franciaország befolyása alatt tarthat egy gyarmati embert. Franciául beszéltem, franciául olvastam, emlékszem, mennyire vártam a forradalomról szóló híreket, és olvastam a Napóleon győzelmeiről tudósító párizsi újságokat. Emlékszem, mekkora haragra gyulladtam, amikor Louisiana államot eladta az Egyesült Államoknak. Nem tudnám megmondani, meddig élt bennem a halandó francia ember. Addigra már biztosan eltávozott, de megmaradt az olthatatlan vágy, hogy lássam és megismerjem Európát, és ez nemcsak abból származik, hogy az ember Európa irodalmát és filozófiáját olvassa, hanem abból az érzésből is, hogy engem igazán Európa formált mélyebben és alaposabban, mint a többi amerikait. Louisianai francia telepesek leszármazottja voltam, aki látni akarta, hol kezdődött el az egész.

Most tehát erre fordítottam figyelmemet. A bőröndjeimbe csak az kerülhetett, ami nélkülözhetetlen volt számomra. Sok mindent a városi házban hagyhattam, ahová — ebben biztos voltam — előbb-utóbb visszatérek, ha csak azért is, hogy egy másik hasonló házba költöztessem a holmimat, és ott kezdjek új életet New Orleansban. El sem tudtam képzelni, hogy örökre elhagyjam. Ámde gondolataim és szívem-lelkem Európa felé fordultak.

Első ízben kezdtem felfogni, hogy láthatom a világot, ha kedvem tartja. Hogy, Claudia szavaival élve, szabad vagyok.

Claudia tervet készített eközben. Makacsul a fejébe vette, hogy először Közép-Európába kell mennünk, mert leginkább ott lelhetők fel vámpírok. Biztosra vette, hogy találunk ott valamit, ami tájékoztat bennünket, tisztázza eredetünket. De ő többre vágyott puszta válaszoknál: kapcsolatba akart kerülni saját fajtájával. Újra és újra ezt emlegette — „Az én saját fajtám” — mondta, s ezt más hangsúllyal ejtette ki, mint ahogyan én mondtam volna. Éreztette velem a bennünket elválasztó szakadékot. Együttélésünk első éveiben a gyilkolás ösztönével telített Lestathoz tartottam őt hasonlónak, ám ugyanakkor minden másban az enyémmel volt azonos az ízlése. Most már tudtam, hogy ő kevésbé emberi, mint amilyenek Lestat meg én voltunk vagy amiről bármelyikünk álmodhatott volna. A legcsekélyebb mértékben sem ismerte az emberi érzéseket. Talán ez a magyarázata, hogy — mindannak ellenére, amit tettem vagy elmulasztottam tenni — ragaszkodott hozzám. Nem az ő fajtájából való voltam. Csupán a legközelebb álltam ahhoz.

— De nem lett volna lehetséges — kérdezte hirtelen a fiú — megismertetni őt az emberi érzelmekkel, ahogy minden mással megismertette?

— Mi értelme lett volna? — kérdezte kertelés nélkül a vámpír. — Hogy úgy szenvedjen, ahogy én? Meg kellett volna tanítanom arra, ezt készséggel elismerem, hogy győzze le magában a Lestat megölésére irányuló vágyát. A magam érdekében meg kellett volna ezt tennem. De semmi másban nem volt már bizalmam. Ha valaki súlyos bűnbe esik, semmiben sem tud bízni.

A fiú bólintott. — Nem akartam félbeszakítani. Ki akart térni valamire — mondta.

— Csupán arra, hogy úgy tudtam csak megfeledkezni arról, ami Lestattal történt, ha Európára fordítottam figyelmemet. Más vámpírok létezésének puszta gondolata is lelkesített. Egyetlen pillanatra sem vesztettem el hitemet Isten létezésében. Csak elsodródtam tőle. Természetfölöttiként sodródtam a természetes világon át.

Még valami várt azonban ránk, mielőtt útnak indultunk Európa felé. Ó, sok minden történt. A muzsikussal kezdődött. Nálam járt azon az estén, amikor a katedrálisban voltam, és másnap este újra el akart jönni. A szolgákat elbocsátottam, és magam mentem le hozzá. Külseje már az első pillantásra megdöbbentett.

Jóval soványabb volt, mint ahogy emlékeztem rá, halotthalvány arca lázra utaló nyirkossággal fénylett. Leírhatatlanul nyomorultnak látszott. Amikor közöltem vele, hogy Lestat eltávozott, először nem akarta elhinni, és azt hajtogatta, hogy Lestat hagyott volna neki valamit, üzenetet vagy bármit. Amikor aztán nekivágott a Royale utcának, fennhangon vitatta meg önmagával az ügyet, mint aki nem vesz tudomást maga körül senkiről sem. Egy gázlámpa alatt értem utol. „Hagyott magának valamit” — mondtam, a levéltárcám után tapogatózva. Nem tudtam, mennyi pénz van benne, de úgy terveztem, neki adom. Több száz dollár volt. A kezébe nyomtam. Olyan vézna volt a keze, hogy látni lehetett a lüktető ereket a nyirkos bőr alatt. Ujjongani kezdett, és én azonnal éreztem, hogy a pénznél többről van itt szó. „Akkor hát beszélt rólam, megkérte magát, hogy ezt adja át nekem” — szólt, ereklyeként tartva kezében a pénzt. „Biztosan mondott valami mást is magának!” Kidülledt, meggyötört szemekkel nézett rám. Nem feleltem rögtön, mert most láttam meg a szúrt sebeket a nyakán. Két vörös karcolásszerű jel jobbra, pontosan a mocskos gallér fölött. Megfeledkezve az utca esti forgalmáról, a körülöttünk lökdösődő emberekről, ott lengette kezében a pénzt. „Tegye el!” — súgtam. „Beszélt magáról, azt mondta, fontos, hogy ne hagyjon fel a zenével.”

Úgy nézett rám, mint aki még vár valamit. „Mondott mást is?” -kérdezte. Nem tudtam mit mondani neki. Bármit kiagyaltam volna, ha azzal megnyugtatom és egyben távol is tartom. Kínos volt számomra Lestatról beszélni, a szavak egyszerűen elillantak ajkamról. És a szúrás okozta sebek meghökkentettek. Nem tudtam felfedni a rejtélyt. Végül badarságokat hordtam össze a fiúnak — hogy Lestat a legjobbakat kívánja neki, hogy gőzhajóval St. Louisba ment, hogy vissza fog jönni, hogy háború fenyeget, és neki üzleti dolgai vannak ott… A fiú sóvárogva lesett minden szót, mintha nem lenne elég, amit hall, és sürgetné, kipréselné, amit hallani akar. Remegett, verejték verte ki újfent a homlokát, amint ott állt, unszolt, követelt, és egyszerre csak ajkába harapva így szólt:

„De hát miért ment el?” — mintha semmi sem lett volna elég neki.

„Mi a baj?” — kérdeztem. „Mit kívánt tőle? Biztos vagyok benne, hogy ő azt akarná, hogy én…”

„A barátom volt!” — támadt hirtelen nekem, s hangja elcsuklott a visszafojtott sérelemtől.

„Maga nincs jól” — mondtam neki. „Pihenésre van szüksége. Valami van…” — és most éberen figyelve minden mozdulatát a nyakára mutattam — „…a torkán.” Még csak nem is tudta, mire gondolok. Ujjaival kereste a sebet, rátalált, megdörzsölte.

„Annyi baj legyen. Nem tudom, micsoda. Rovarok. Mindenütt ott vannak” — mondta, és elfordult tőlem. „Tehát mondott még valami mást is?”

Sokáig néztem, amint elballag a Royale utcán, kopottas feketébe öltözött, hórihorgas, rémséges alak, akinek jobbára utat engedtek a forgalmas utcán.