Anne Rice - Interjú a vámpírral

Rögvest beszámoltam Claudiának a muzsikus torkán lévő sebről.

Utolsó éjszakánk volt ez New Orleansban. Másnap, közvetlenül éjfél előtt készültünk a hajnalban induló hajóra szállni. Megállapodtunk, hogy együtt megyünk búcsúsétára. Claudia gondos volt és készséges, de arca, mint sírása óta mindig, módfelett szomorúnak tűnt. “Mit jelenthetnek azok a sebhelyek?” — kérdezte tőlem. „Azt, hogy vérét szívta a fiúnak, miközben az aludt, és a fiú hagyta ezt? Nem tudom elképzelni…” — tette hozzá.

„Igen, nyilván így történt.” De nem voltam benne biztos. Eszembe jutott Lestat megjegyzése, hogy ismer egy fiút, akiből különb vámpír lenne, mint amilyen Claudia. Tényleg szándékában volt megcsinálni? Tervezte-e, hogy még valakivel bővíti körünket?

„Most már nem fontos, Louis” — juttatta eszembe Claudia. „Búcsút kellett mondanunk New Orleans-nak.” Otthagytuk a Royale utcán hömpölygő tömeget. Tudatom pontosan érzékelt, magába szívott mindent, ami körülöttem volt, és vonakodott elismerni, hogy ez az utolsó éjjel.

A régi francia város jó része már régen leégett, és az építőművészet akkoriban éppannyira spanyol jellegű volt, mint most, ami azt jelentette, hogy nagyon szűk utcákon ballagtunk át, ahol két egyfogatú kocsi sem fért el egymás mellett; meszelt falak és nagy kapuk mellett mentünk el, amelyek olyan lámpafényes édenkerteket tártak elénk a távolban, amilyen a mienk volt, ám mindegyik valamilyen ígéretet, valamilyen érzéki titkot rejtett magában. Nagy banánfák simogatták végig a belső udvarok teraszait, páfrány- és virágtömegek árasztották el a folyosó torkolatát. Fenn a sötétben, háttal a nyitott ajtóknak, emberek ültek az erkélyeken, csendes hangjukat, legyezőik mozgását alig lehetett észlelni a lágy folyami szellőben. A falakat oly sűrűn fedte a lilaakác és a golgotavirág, hogy testünkkel súroltuk, amint elhaladtunk mellettük, és néha itt vagy ott megálltunk, hogy leszakítsunk egy-egy fénylő rózsát vagy loncnak az indáját. A magas ablakokon keresztül gyertyafény játékát láttuk a domborművekben bővelkedő gipszmennyezeten, és nemegyszer kristályüveg csillárok szivárványos koszorúja is a szemünkbe tűnt. Időnként estélyi ruhás alak jelent meg a rácsnál, ékkövek csillogtak a nyakán, parfümjének buja illata a virágillatú levegőbe vegyült.

Megvoltak a magunk kedvelt utcái, kertjei, szögletei, ám óhatatlanul kiértünk az óváros külső részébe, és elénk tárult a mocsár. Egyik kocsi a másik után ment el mellettünk a Bayou út felől a színház vagy az Opera felé tartva. De most már mögöttünk voltak a város fényei, és a mocsár átható, rothadó bűze elfojtotta a városi szagok vegyülékét. A bólogató, magas fáknak, mohás ágaiknak már a puszta látványa is émelyített, és Lestatra terelte gondolataimat. Úgy gondoltam rá, ahogyan azelőtt fivérem holttestére gondoltam. Láttam, ahogy a ciprusok és tölgyek között mélyen elsüllyedt ez a fehér lepedőbe csavart irtózatos, összefonnyadt alak. Kíváncsi voltam, vajon a sötétség teremtményei elkerülik-e, ösztönösen tudva, hogy ez a szétszáradt, recsegő-ropogó valami ott ártalmas és rosszindulatú, avagy körülnyüzsgik a bűzös vízben, és leszedegetik kiszáradt öreg húsát a csontokról.

Hátat fordítottam a mocsárnak, és visszaindultam az óváros belsejébe. Éreztem Claudia kezének megnyugtató, baráti szorítását. Csokornyi virágot szedett a kerti falakról, és sárga ruhájához szorította, arcát az illatos szirmokba temetve. Most olyan halkan beszélt hozzám, hogy közelebb kellett hajolnom. „Ez bánt téged, Louis. Ismered a gyógyszert. Hadd parancsoljon… hadd parancsoljon a test a szellemnek.” Elengedte kezemet, és néztem, ahogy távolodik tőlem, egyszer fordulva csak vissza, hogy még egyszer elismételje ugyanazt a parancsot. „Felejtsd el őt. Hadd parancsoljon a test a szellemnek…” Emlékezetembe idézte azt a verseskötetet, amelyet kezemben tartottam, amikor először mondta nekem e szavakat, és magam előtt láttam a verset a könyvben:

A túlsó sarokról mosolygott felém, egy darabka sárga selyem tűnt fel egy pillanatra a sűrűsödő sötétségben, azután eltűnt. Az én társam, örökre a társam.

Befordultam a Dumaine utcába, szaporán lépkedtem az elsötétült ablakok mellett. Egy lámpa nagyon lassan aludt ki egy széles és nehéz csipkefüggöny mögött, a mintázat árnyéka szétterjedt a téglafalon, majd elhalványult, és beleveszett a sötétségbe. Továbbmentem, közeledtem madame LeClair házához, hegedű halk, de éles hangját hallottam az emeleti szalonból, amit a vendégek fémesen csengő nevetése követett. A házzal átellenben álltam a homályban, alig maroknyit láttam a vendégek közül a kivilágított szobákban. Valaki egyik ablaktól a másikhoz, majd a harmadikhoz ment, halványsárga bor volt talpas poharában, arcát a hold felé fordította, mintha a legjobb kilátást próbálta volna kiválasztani, és végül az utolsó ablakban megtalálta, amit keresett, s keze a sötét függönyt markolta.

Szemben velem egy ajtó állt nyitva a téglafalban, és fény vetődött a folyosó túlsó végére. Csendesen indultam tovább a szűk utcán, és tömény konyhaszag csapott meg. Fövő hús enyhén émelyítő illata. Beléptem a folyosóra. Épp akkor sietett valaki végig az udvaron, és bezárt egy hátsó ajtót. Még valakit pillantottam meg. Vékony, fekete nő állt a konyhatűzhely mellett, gyönyörű kontyot viselt a fején, finoman metszett arcvonásai úgy tündököltek a fényben, mintha nemesfémből vésték volna. Kavargatta az ételt a fazekakban. Éreztem a fűszerek, a friss, zöld majoránna és babér édes illatát, és ekkor hatalmas hullámban csapott meg a fövő hús iszonyú szaga, bomló hús és vér a forrásban lévő kotyvalékban. Közelebb húzódtam, és láttam, amint a nő lerakja hosszú nyelű fémkanalát, két kezét kidomborodó csípőjére téve áll, kötényének fehér szalagja kirajzolja finom ívű, karcsú derekának vonalát. A habosan fövő húslé tajtékja kicsapott az edény tetején, és lefolyt az alatta izzó szénbe. A nőből áradó sötét illat felém szállt, s ez a sejtelmesen fűszerezett illat erősebb volt a fazékban lévő különös keverék szagánál, és szívfájdítón hatott rám, ahogy még közelebb húzódtam, és nekitámaszkodtam egy összegubancolódott kúszónövénnyel benőtt falnak. A halk hangú hegedűk valcerbe kezdtek odafenn, táncospárok mozgásától nyögtek a padlódeszkák. A falat borítójázmin körbefont, majd hátrább húzódott, miként víz vonul vissza a tisztára mosott tengerparttól, és újra éreztem a nő sós illatát. A konyhaajtóhoz jött, hosszú, fekete nyaka kecses ívben hajlott meg, amint a világos ablak alatti homályba kémlelt.

„Monsieur” — szólt, és kilépett a sárga fénysugárba, amely megvilágította jókora, gömbölyű mellét, fénnyel övezte hosszúkás arcának hideg szépségét. „A társaságot keresi, Monsieur?” — kérdezte. „Odafenn vannak…”

„Nem, drágám, én nem a társaságot keresem” -feleltem, kilépve a homályból. „Én magát keresem.”

Amikor vasárnap este felébredtem, már minden készen volt: a szekrénykoffer útban a hajó felé, valamint egy láda, benne koporsóval, a szolgák elmentek, a bútorok fehér védőhuzatban. A jegyek egy lapos, fekete levéltárcában, hitelkártyák paksamétája és egyéb iratok — mindez a közeli valóság fényében tüntette fel az utazást. Ha lehetséges lett volna, tartózkodom attól, hogy öljek, így azonban korán és nemtörődöm módon intéztem el. Claudia nemkülönben. Ahogy közeledett az indulás ideje, egyedül voltam a lakásban, és Claudiára vártam. Ideges hangulatomban túl hosszúnak tűnt a távolmaradása. Féltettem, annak ellenére, hogy képes volt igézettel-bűbájjal bárkit rávenni, hogy segítsen neki, ha túl messze találta magát otthonától, nemegyszer arra is rávett idegeneket, hogy elhozzák egészen a házhoz, az apjához, az apa pedig bőkezűen hálálta meg, hogy visszakapta elveszett lányát.