Anne Rice - Interjú a vámpírral

„Tudatosan abban az állapotban!” — jegyeztem meg halkan.

„És tételezzük fel, hogy amikor elborította a mocsár vize, és hallotta eltávozó kocsink zaját, volt még elég ereje, hogy mozgásra bírja a lábát. Körös-körül élőlények voltak mindenfelé a sötétben. Láttam egyszer, hogy felhasította egy kis gyík fejét, és pohárban fogta fel a vért. El tudod képzelni, milyen makacs élni akarás lehetett benne, amikor ott tapogatózott a vízben bármi után, ami mozog?”

„Élni akarás? Makacs élni akarás?” — mondtam. „Hátha valami másról volt szó…”

„Amikor aztán érezte, hogy feléled az ereje, talán csak oly mértékig, hogy kivánszorogjon a kocsiútra, ott végül is talált valakit. Talán lekuporodva várt egy arra menő kocsira, talán kúszva ment tovább, összegyűjtve annyi vért, amennyit tudott, míg a bevándorlók viskóihoz vagy a szétszórtan álló vidéki kúriákhoz nem ért. És micsoda látványt nyújthatott!” A függőlámpát nézte, szeme összeszűkült, érzelemtől mentes hangja lehalkult. „És azután mit tett? Számomra teljesen világos. Ha nem tudott idejében visszajutni New Orleansba, az Old Bayou temetőt feltétlenül elérhette. Az Irgalmasok Kórháza friss koporsókkal látja el nap mint nap. Szinte magam előtt látom, amint körmeivel utat tör egy ilyen koporsó után a nyirkos földben, beleborítja tartalmát a mocsárba, és biztonságba helyezi magát sötétedésig abban a szerény mélységű sírban, ahol semmiféle ember nem fogja zavarni. Igen… biztos vagyok benne, hogy ezt tette.”

Sokáig eltűnődtem ezen, elképzeltem, és beláttam, hogy nyilván így történt. Claudia letette kártyáját, szemügyre vette egy fehér fejfedős uralkodó ovális arcát, és elgondolkodva így szólt: „Én meg tudtam volna tenni.”

„Miért nézel így rám?” — kérdezte, összeszedve a kártyalapokat; kicsiny ujjai erőlködve próbáltak takaros paklit formálni és utána megkeverni a kártyát.

„Te azt hiszed… hogy ha elégetjük a maradványait, akkor meghalt volna?” — kérdeztem.

„Persze hogy azt hiszem. Ha nincs, ami feltámadjon, akkor nincs, ami feltámadjon. Mire akarsz kilyukadni?” Most már osztott, kiosztotta az én lapjaimat is a kis tölgyfa asztalon. Néztem a kártyákat, de nem nyúltam hozzájuk.

„Én nem tudom” — szóltam csendesen. „Talán nem is volt ott makacs élni akarás… mert egyszerűen nem volt rá szükség.”

Kitartón szögezte rám a szemét, de a legcsekélyebb jelét sem adta annak, hogy mire gondol vagy hogy érti az én gondolatomat.

„Mert talán képtelen volt meghalni… talán ő is, mi is… tényleg halhatatlanok vagyunk.”

Sokáig ült ott, és nézett rám.

„Tudatosság abban az állapotban…” — tettem végül hozzá, és elfordítottam tekintetemet. „Ha így lenne, akkor miért ne lehetne tudatosság bármi másban? Tűzben, napfényben… mit számít mindez?”

„Louis” — szólt csendesen. „Te félsz. Nem állsz en garde a félelemmel szemben. Nem érted magának a félelemnek a veszélyét. Tudni fogjuk e válaszokat, ha majd rátalálunk azokra, akik meg tudják nekünk mondani, azokra, akik birtokában vannak a tudásnak már évszázadok óta, amióta hozzánk hasonló lények járnak a földön. E tudás joga születésünknél fogva megillet bennünket, és ő megfosztott tőle. Megérdemelte a halált.”

„De ő nem halt meg…” — vetettem közbe.

„Meghalt” — felelte Claudia. „Senki sem menekülhetett meg abból a házból, hacsak nem futott velünk, szorosan mellettünk. Nem. Ő meghalt és barátja, a félelemtől reszkető művész, úgyszintén. Tudatosság, mit számít?”

Összeszedte és félretette a kártyákat, majd intett, hogy adjam oda a hálóhely melletti asztalról a könyveit; amint hajóra szálltunk, nyomban kipakolta ezeket a könyveket: válogatott beszámolók voltak a vámpírizmus köréből, amelyeket útmutatónak tekintett a maga számára. Nem volt köztük semmilyen ábrándos-szenvedélyes angol regény, semmilyen Edgar Allan Poe-történet, semmilyen agyszülemény. Mindössze néhány beszámoló Kelet-Európa vámpírjairól, ami afféle biblia lett az ő számára. Azokban az országokban ténylegesen elégették a vámpír földi maradványait, ha rátaláltak, a szívet átszúrták, a fejet levágták. Órákon át olvasta most ezeket a régi könyveket, amelyeket annak idején is újra meg újra elolvastak, mielőtt valahogy az Atlanti-óceán túlsó partján kötöttek ki. Utazók történetei, papok és tudósok beszámolói voltak e művek. És Claudia megtervezte utazásunkat, nem tollal és papírral, csupán gondolatban. Utunkat, amely Európa csillogó fővárosait elkerülve azon nyomban a Fekete-tenger felé vezet, ott pedig Várnában kötünk ki, és a Kárpátok környékének falvaiban kezdjük el a kutatást. Bármennyire kötődtem is az ügyhöz, borús hangulatban néztem az utazás elé, mivel más helyek után, más ismeretek után vágyakoztam, amit Claudia nem volt képes felfogni. E vágyakozás magvai már évekkel azelőtt kicsíráztak bennem, és keserűen fájó virágot hoztak, amikor hajónk áthaladt a Gibraltári-szoroson, és a Földközi-tengeren folytatta útját.

Szerettem volna, hogy az a víz kék legyen. És nem volt az. Az éjszaka vize volt, és mennyire szenvedtem, amikor minden erőmmel fel akartam idézni azokat a tengereket, amelyeket az ifjú ember természetes érzékei magától értetődőnek tartottak, és amelyeket a fegyelmezetlen memória hagyott örökre elillanni. A Földközi-tenger fekete volt, fekete Itália partja mellett, fekete Görögország partja mellett, fekete mindig, fekete, midőn a pirkadat előtti hideg órákban — amikor még Claudia is aludt, elcsigázva könyveitől és a sovány koszttól, amit az óvatosság szabott meg vámpíréhsége kielégítésére — leengedtem a lámpát a felszálló párán át, míg a láng már közvetlenül a csapkodó hullámok fölött fénylett, és semmi sem bukkant elő a hullámzó felszínen a fényben, csak maga a fény, a folytonosan velem lévő reménysugár tükörképe, állhatatos szem, amely — úgy rémlett — rám szegeződik a mélyből, és így szól: „Keresel-kutatsz, Louis, de csak sötétséget találsz. Ez a tenger nem a te tengered. Emberek mítosza nem a te mítoszod. Emberek kincse nem a tiéd.”

Az óvilág vámpírjainak felkutatása mérhetetlen keserűséggel töltött el azokban a pillanatokban. Keserűséggel, amelynek éreztem már az ízét, olyan volt, mintha a levegő veszítette volna el frissességét. Mert hát milyen titkokkal, milyen igazságokkal tudnak azok a szörnyűséges éjszakai teremtmények megismertetni bennünket? Milyen szükségszerű, ám félelmetes korlátaik vannak, ha egyáltalán rájuk találunk? Valójában mit mondhat elkárhozott az elkárhozottnak?

Nem szálltam partra Pireuszban. De gondolatban az Akropoliszon bolyongtam Athénban, néztem a holdkeltét a Parthenon fedetlen részén keresztül, hatalmas oszlopaihoz arányítva mértem fel magasságomat, görögökkel jártam az utcákat, akik Marathónnál haltak meg, hallgattam a szél susogását az ősi olajfák között. Olyan emberek emlékei, emlékművei voltak ezek, akik nem halhattak meg, nem pedig élőhalottak sírkövei; olyan titkok voltak itt, amelyeknek nem ártott az idő múlása, és amelyeket én csak homályosan kezdtem megérteni. És mégsem fordíthatott el semmi vámpírkutatásunktól, nem téríthetett el engem semmi, de minden elkötelezettségem ellenére, eltűnődtem kérdéseink kockázatos voltán, bármilyen őszintén feltett kérdés kockázatán, mivel a válasznak kiszámíthatatlan árat, tragikus veszélyt kellett hordoznia magában. Ki tudta ezt jobban nálam, aki saját testem halálánál elnököltem, mindent, amit emberinek neveztem, láttam elsenyvedni, meghalni, csak azért, hogy elszakíthatatlan lánc formálódjék, amely erősen hozzákapcsol ehhez a világhoz, ám örökre száműzötté, dobogó szívű fantommá tesz?