Anne Rice - Interjú a vámpírral

„Hajlandó elmondani, mi történt?”

Bólintott. „Maga talán tud némi józan észt, némi épelméjűséget telepíteni ide” — mondta. „Elvégre francia, ugye? Én meg angol vagyok.”

„Tudom” — bólintottam rá.

Erősen megszorította a kezemet. A tömény ital úgy eltompította érzékeit, hogy nem érezte annak hidegségét. Elmondta, hogy a neve Morgan, és iszonyú szüksége van rám, nagyobb szüksége, mint bárkire is életében. És abban a pillanatban, amikor fogtam azt a kezet, éreztem forróságát, különös dolgot követtem el. Megmondtam neki a nevemet, amit jóformán senkivel sem közöltem. De mint aki nem hallja, mit mondanak neki, egyre csak a halott asszonyt nézte, alig észrevehető mosoly tűnt fel az ajkán, a könnyek megrekedtek szemében. Arckifejezése minden halandót megrendített volna, többet árult el, mint amit egyik-másik ember el tud viselni.

„Én tettem ezt” — mondta bólogatva. „Én hoztam őt ide.” Felhúzta a szemöldökét, mintha csodálkozna rajta.

„Nem” — vetettem sietve közbe. „Nem maga tette. Mondja meg nekem, ki tette.”

Ekkor azonban zavartnak látszott, gondolataiba merült. „Sosem jártam Anglián túl” — kezdte. „Festettem, tudja… mintha ez most fontos lenne… festmények, könyvek! Mindezt olyan eredetinek hittem. Olyan festőinek.” Szeme körbejárt a szobán, hangja nehézkesen cammogott utána. Megint sokáig nézte az asszonyt, és halkan szólogatta, „Emily” és én úgy éreztem, valami értékes dolgot pillantottam meg, ami a szívéhez nőtt.

Apránként peregni kezdett a történet. Nászutazás Németországon át ebbe az országba — bárhová, ahol rendszeres kocsijárat volt bárhová, ahol Morgan festeni való tájakra talált. És végül erre az isten háta mögötti helyre jöttek, mert volt a közelében egy romos kolostor, amiről úgy hírlett, hogy igen jó állapotban van.

De Morgan és Emily nem jutottak el abba a kolostorba. Tragédia várt rájuk.

Kiderült, hogy errefelé nem közlekednek a kocsik, és Morgan felbérelt egy földművest, hogy hozza el szekéren őket. Azon a délutánon, amikor megérkeztek, nagy izgalom volt a falun kívül elterülő temetőben. A földműves azonban csak egy pillantást vetett a tömegre, és nem volt hajlandó otthagyni a szekerét, hogy jobban szemügyre vehessék, mi történik.

„Valamiféle felvonulás volt, annak tűnt” — mondta Morgan, „Mindenki ünneplőt viselt, volt, aki virágot hozott, és tudja, én az egészet egyszerűen lenyűgözőnek találtam. Látni akartam. Olyan kíváncsi voltam rá, hogy azt mondtam a kocsisunknak, csomagostul mindenestül hagyjon ott bennünket. Láttuk, hogy e falu közvetlenül előttünk van. Igazából csak én akartam ottmaradni, de Emily annyira engedékeny volt. Végül otthagytam őt a koffereken ülve, és nélküle mentem fel a dombra. Látta a temetőt, amikor idejött? Nem, persze hogy nem látta. A maga kocsija hál’ istennek, ép bőrrel hozta ide magukat. Ámbár, ha tovább hajtott volna, akármilyen rossz állapotban voltak is a lovak…” Elhallgatott.

„De hát miféle veszélyről van szó?” — sürgettem nyájasan.

„Igen… veszélyről. Barbárok!” — morogta. Az ajtóra pillantott. Majd újra húzott a flaskójából, és bedugaszolta.

„Végül is nem felvonulás volt. Ezt azonnal láttam” — mondta. „Még szólni sem akartak hozzám az emberek, amikor odamentem, tudja milyenek, de az ellen nem tiltakoztak, hogy nézzem. Hogy őszinte legyek, senki nem vette észre, hogy ott állok. Nem fogja elhinni. amit mondok magának, de el kell hinnie, különben biztosan megőrülök.”

„Hiszek magának, csak folytassa” — kértem.

„Azonnal láttam, hogy friss sírokkal van tele a temető, némelyiket új fakereszt díszítette, másokon még friss virágokkal volt tele a sírhant, és a parasztok egyike-másika virágot tartott a kezében, mintha fel akarná díszíteni a sírokat; de mindannyian, mint a cövek, úgy álltak, és a két fickót nézték, akik egy fehér ló kantárszárát fogták — és micsoda paripáét! A földet kapálta, toporzékolt, és félreugrott, mintha nem akart volna részt venni a dologban — gyönyörű paripa volt valóban, pompás állat: hófehér csődör. Nos, egy adott pillanatban, nem tudom hogyan egyeztek meg, mert egyikük sem szólt egy árva szót sem, az egyik ember, feltehetően a vezető, hatalmas ütést mért egy lapátnyéllel a lóra, és az eszeveszetten felrohant a dombra. Képzelheti, azt hittem, többé nem látjuk a lovat, legalábbis jó ideig nem. De tévedtem. Egy perc múlva már normális tempóban vágtatott, a régi sírok között visszafordult, és az újabbak felé ügetve jött le a dombról. Az emberek álltak, és figyelték. Egyetlen hang sem hallatszott. Már mellettük vágtázott végig a hantokon, a virágokon, és senki sem mozdult, hogy megfogja a kantárt. És ekkor váratlanul megállt, pontosan az egyik sír fölött.”

Megtörölte szemét, de már alig volt benne könny. Úgy látszott, magával ragadja a történet, mint ahogy engem is elragadott.

„És most a következő történt, folytatta. Az állat ott állt, és nem mozdult. És ekkor egy kiáltás szállt fel a tömegből. Nem is kiáltás volt, inkább mintha mindannyian elfúló lélegzettel jajveszékelnének, és ezután minden elcsendesült. És a ló továbbra is csak állt, és rázta a sörényét; mire az a fickó, aki a vezetőjük volt, előrontott, és többeknek odakiáltott, mire egy nő sikoltozni kezdett, és rávetette magát a sírra, egyenesen a ló patái elé. Olyan közel mentem, amennyire csak lehetett. Láttam a sírkövet, rajta az elhunyt nevét; fiatal nő volt, csak hat hónapja halt meg a bevésett évszámok tanúsága szerint, a szerencsétlen nő meg ott térdelt a porban, átölelte a sírkövet, mintha egyenesen ki akarná húzni a földből. Ezek a fickók meg azon voltak, hogy felemeljék és elvigyék.

Vissza akartam fordulni, de nem tudtam elhatározni magam addig, amíg nem látom, mi a szándékuk. Emily nyilvánvalóan biztonságban volt, ezek az emberek a legkevésbé sem törődtek velünk. Két embernek végül sikerült felemelni az asszonyt, mire a többiek lapátokkal felfegyverkezve odamentek, és nekiláttak a sír kihantolásának. Egyikük csakhamar lent volt a sírban, és az emberek úgy elnémultak, hogy a leghalkabb hangot is hallani lehetett; a lapátolás tovább folyt, a föld halomba gyűlt a sír körül. Nem tudom érzékeltetni, milyen volt. Magasan állt felettünk a nap, egyetlen felhő sem volt az égen, és az emberek mindannyian körben álltak, egyik a másikba kapaszkodott, még az a szánni való asszony is…” Szemét Emily-re vetette, és elhallgatott. Ültem és vártam, hogy folytassa. Hallottam, hogy meglöttyen a pálinka, amint felemelte a kulacsot, és örültem, hogy még van bőven; ihat, és ezzel enyhítheti fájdalmát. „Akár éjfél is lehetett volna azon a dombon, folytatta nagyon halkan, és rám nézett. Legalábbis annak tűnt. Kisvártatva hallottam, hogy a sírban dolgozó alak a koporsófedelet töri szét a lapáttal! Előtűntek a törött deszkák. Dobálta őket jobbra-balra. Egyszerre csak rémítő kiáltást hallatott. Az emberek közelebb léptek, egyszeriben mindenki odarohant a sírhoz, majd mint a hullám, visszahúzódtak, kiáltoztak, egyikük-másikuk hátrafordult, és tolakodva-lökdösődve menekült. A szegény asszony térden állva, eszelősen próbálta kiszabadítani magát, de nem engedték. Éreztem, hogy oda kell mennem. Nem hiszem, hogy bármi vissza tudott volna tartani, és hadd mondjam meg: életemben először tettem ilyesmit, és Isten engem úgy segéljen, nem teszem soha többé! Ezt higgye el nekem, el kell hinnie! Ott, abban a koporsóban, amelynek összetört deszkáján állt lenn az az alak, ott feküdt a halott nő, és mondhatom magának… mondhatom magának” — hangja megtört, és tágra nyílt szemmel, tenyerét felfordítva, mintha egy láthatatlan valamit tartana az ujjain, próbált meggyőzni, hogy hinnem kell neki — „olyan rózsás volt az arca, mintha élne! Hat hónapja feküdt a sírban! Ott feküdt! A szemfedő le volt dobva róla, két keze összekulcsolva a keblén, mintha csak aludna.”