Anne Rice - Interjú a vámpírral

Keze megszorította az enyémet, mint aki azt mondja: Nyugalom. A hegy meredekebb lett, ijesztő volt a csend. A fény peremére próbáltam szegezni tekintetemet, szemügyre véve minden újabb fatörzset, amint átviláglott előttünk a homályon. Valami mozdult, és én Claudia után nyúltam, s szinte durván rántottam magamhoz. De csak egy hüllő volt, egyetlen farokcsapással suhant el a levelek között, amelyek újra mozdulatlanságba merevedtek. Claudia hozzám bújt, körgallérom ráncai alatt erősen kiskabátomba kapaszkodott, úgy sürgetett, húzott magával, miközben körgallérom az ő köpenyének laza szövésű anyagára hullott.

A víz szaga hamarosan elenyészett, és amikor a hold egy pillanatra előbukkant, úgy láttam, hogy közvetlenül előttünk kettévált az erdő. Claudia erősen fogta a lámpást, és bezárta a fémnyílását. Odaléptem, hogy megakadályozzam ebben, kezünk birokra kelt egymással, de aztán így szólt hozzám csendesen: „Hunyd le egy pillanatra a szemed, és utána lassan nyisd ki. Ha így teszel, látni fogod.”

Borzongás futott végig rajtam, de engedelmeskedtem, és közben erősen fogtam a vállát. Ám amikor kinyitottam a szememet, a távoli fák mögött megpillantottam a kolostor alacsony, hosszú falait és a masszív torony magas, négyszögletes tetejét. Még távolabb egy hatalmas fekete völgy fölött csillogtak a hegyek havas csúcsai. „Gyere” — szólt Claudia, „gyere nyugodtan, mintha súlytalan lenne a tested.” Tétovázás nélkül elindult a falak felé, bármi felé, ami ott rejtőzve ránk leshetett.

Pillanatokon belül megtaláltuk a nyílást, amely beereszt majd bennünket, a tág nyílást, amely még feketébb volt, mint a falak körülötte, kúszónövények vonták be körös-körül a szélét, mintha helyükön akarnák tartani a köveket. A kövek csípősen nyirkos szagával orromban pillantottam fel az egykori tetőzet fölé, és a felhősávokon túl csillagok bágyadt fényét láttam. Pompás lépcsősor vezetett kanyarogva fel, egészen a völgyre néző keskeny ablakokig. Az első lépcsősor alatt előbukkant a homályból a hatalmas, a kolostor még megmaradt szobái felé vezető sötét ajtónyílás.

Claudia mozdulatlanságba merevedett, mintha ő is kővé vált volna. Selymes haja sem rebbent. Hallgatózott. Aztán vele együtt én is hallgatóztam. Csak a szél zúgott halkan körülöttünk. Lassan, megfontoltam indult el, lába hegyével lépésről lépésre szabaddá tette a törmeléktől a nedves utat. Lapos követ pillantottam meg, üresen kongott, ahogy Claudia megérintette lábával. Azután láttam már azt is, milyen széles, és hogy a távolabbi sarka kissé kiemelkedik. Egy kép merült fel bennem rettentő élesen: a falubeli férfiak és nők nagy csapata, amint körülállják a sírkövet, és hatalmas emelőrúddal kiemelik. Claudia a lépcsőkre emelte szemét, majd alatta, a málladozó ajtónyíláson állapodott meg tekintete. A holdfény egy pillanatra bevilágított a magas ablakon. Claudia hirtelen, nesztelenül mellém lépett. „Hallod?” — suttogta. „Figyelj csak!”

Olyan halk hang volt, hogy emberi halandó nem hallotta volna. Nem a romok felől jött. Messziről érkezett, nem a hosszú, kanyargós út felől, ahol mi kapaszkodtunk fel a hegyoldalra, hanem máshonnan, a hegygerincen keresztül, egyenesen a falu felől. Még csak zörgés volt, távoli, de szüntelen recsegés, majd lassan lépések hangja lett felismerhető. Claudia keze megfeszült a kezemen, majd enyhe szorítással a lépcsőfeljáró alá irányított szótlanul. Láttam, hogy ruhájának redői kissé felemelkednek a köpeny széle alatt. A dobogás hangosabb lett, és észrevettem, hogy minden dobbanást halk csosszanás követ, bárki is közeledett, az egyik lábát lassan vonszolta a földön. Bicegő léptek voltak, és egyre közelebbről hallatszottak a süvítő szélben. Szívem gyorsan vert, halántékomon megfeszültek az erek, remegés futott át végtagjaimon, éreztem, hogy az ing hozzám tapad, hogy a gallér feszesen fog körül, még a gombok súrlódását is érzékeltem a köpenyemen.

Gyenge szagot hozott a szél. Vér szaga volt, amely akaratom ellenére felidézte bennem az emberi vér melegen édes illatát, a csorduló, ömlő vérét, s ekkor emberi hús szagát is éreztem, és a lábdobogással egy ütemben érdes-rekedtes lélegzést hallottam. De egy erőtlen, másik hang is társult ehhez, összevegyült vele, amint a lábak mind közelebb értek a falhoz -egy másik teremtmény erőlködő, akadozó lélegzete. És a szívét is hallottam ennek a lénynek — szabálytalanul vert, rémítően zakatolt, ám alatta egy másik szív volt, kitartóan, egyenletesen dobogó szív vert egyre hangosabban, erős szív, akár az enyém! S ekkor a hepehupás hasadékban, amelyen mi is átjöttünk, megpillantottam őt.

Hatalmas válla tűnt elsőként elő, hosszú, szabadon mozgó kéz és kar, görbe ujjak, s ekkor megpillantottam a fejét. Vállán átvetve cipelt egy testet. A szétmállott ajtónyílásban kiegyenesedett, másik vállára tette át a testet, és egyenesen felénk meresztette szemét a sötétben. Minden izmom megacélozódott, ahogy ránéztem, és láttam, hogy fejének körvonala kirajzolódik az égbolt előterében. Arcából azonban semmi sem volt látható, mindössze a szeme csillant meg halványan — akár egy üvegdarabka — a rávillanó holdfényben. Azután a gombjain csillant meg a hold fénye, és hallottam, ahogy megzörrentek, amint újra szabadon lengett a karja, és egyik hosszú lábát behajlította, amint előrebaktatott, be a toronyba, egyenesen felénk.

Erősen fogtam Claudiát, készenlétben, hogy őt magam mögé toljam, s a jövevény elé lépjek. Ám ekkor meghökkenve észleltem, hogy csak én látom őt, ő nem lát engem. csak vonszolja magát a test súlya alatt, amit a kolostorajtó felé cipelt. Lehajtott fejét világította most meg a holdfény, a görnyedt válláig érő hullámos fekete hajtömeget és bő fekete kabátujját. Ami öltözetét illeti, a kabátjának szárnya csúnyán elszakadt, az ujján meg végig felfeslett a varrás. Rémlett, hogy vállának csupasz bőrét is látom. Az ember, akit karjában cipelt, megmoccant, és szánalmasan nyöszörgött. Ő pedig egy pillanatra megállt, és úgy tűnt, megsimogatja áldozatát. E pillanatban előreléptem a faltól, és feléje mentem.

Egyetlen szó sem hagyta el ajkamat. Nem tudtam mit mondani. Némán odaálltam elé a holdfényben, mire ő hirtelen mozdulattal felkapta fejét, és így megláthattam a szemét.

Egy teljes pillanatig nézett rám, fény gyúlt ki szemében, és elővillant az állati tépőfogra emlékeztető két hatalmas szemfog, hosszú fojtott kiáltás tört fel torka mélyéből, s egy pillanatig azt hittem, én kiáltok. Az ember a kövekre zuhant, remegő nyögés hagyta el ajkát. A vámpír rám támadt, újra felhangzott a fojtott kiáltás, bűzös lehelet csapta meg orromat, és a karomszerű ujjak egyenesen köpenyem szőrméjébe vájtak. Hátraestem, fejem a falnak ütődött, két kézzel megragadtam a fejét, azt az összegubancolódott mocsoktömeget markolászva, ami a haja volt. Kabátjának átnedvesedett, szétmálló szövete kezem szorításától azonmód szétszakadt, de a kar, amely lefogva tartott, erős volt, mint a vas, és ahogy küszködve próbáltam hátrahúzni a fejemet, két hatalmas vámpírfoga már a torkomhoz ért. Claudia felsikoltott mögötte. Jókora ütést mért a fejére, amitől egy pillanatra megdermedt, és ekkor újabb ütés sújtott le rá. Megfordult, hogy rávesse magát a támadóra, és ekkor a tőlem telhető legnagyobb erővel az arcába vágtam. Claudia villámgyorsan elugrott előle, de közben megdobta egy kővel, én meg teljes súlyommal rávetettem magam, és éreztem, hogy nyomorék lába megroppant. Ököllel vertem a fejét, gyökerestül téptem ki ujjaimmal förtelmes haját; ő meg szörnyűséges vámpírfogaival felém kapott, kezével karmolt-marcangolt. Feldöntöttük egymást, ide-oda gurultunk a földön, majd újra leszorítottam, és a holdfény most teljesen megvilágította ábrázatát. És ekkor, eszeveszett, görcsös zihálásom közepette ébredtem rá, hogy mit is tartok voltaképp a kezemben. Két szörnyűséges, óriási szem türemkedett ki a csupasz szemgödrükből, két förtelmes kis lyuk volt az orr helyén, kérges, bűzös húscafat fogta csak körül a koponyáját, és a testét borító foszladozó, förtelmes rongyokat vastagon fedte a föld meg iszap s átitatta a vér. Értelem nélküli, élő hulla volt, amellyel viaskodtam. Semmi több.