Anne Rice - Interjú a vámpírral

„Igen” — mondtam neki. „Arrafelé. Én is ezt szeretném. Arrafelé.” Elszáguldottam mellette, kis híján félrelöktem, és láttam, hogy a jelenlévők sietve hátranyomulnak, hogy utat engedjenek. A fogadó ajtajának kallantyújára tettem a kezem, és gyors mozdulattal kinyitottam a reteszt.

„Ne!” — kiáltott az asszony, a maga torokhangú németségével. „Maga megőrült!” Odafutott hozzám és rémülten nézte a kallantyút. Az ajtó érdes deszkájához nyomta a kezét. „Tudja, mit csinál?”

„Hol vannak a romok?” — kérdeztem békésen. „Milyen messze? Jobbra vagy balra vannak-e az úttól?”

„Nem, nem.” — Hevesen rázta a fejét. Kinyitottam az ajtót, és arcomon éreztem a hideg légáramlatot. Az egyik nő csípős és dühös megjegyzést tett a fal mellől, egy gyerek nyöszörgött álmában. „Megyek már. De egyvalamit kérek magától. Mondja meg, hol vannak a romok, hogy elkerülhessem őket. Mondja meg!”

„Nem, azt nem szabad megtudnia!” — mondta, és ekkor meleg derekára tettem a kezemet, és lassan kihúztam az ajtón, lába a deszkát súrolta, pillantása eszelősen vad volt. A férfiak közelebb nyomultak, de mikor a nő akarata ellenére kilépett az éjszakába, nem jöttek tovább. Hátravetette fejét, haja a szemébe hullott, szeme mereven bámult a kezemre és az arcomra. „Mondja meg” — unszoltam.

Láttam, hogy nem engem bámul, hanem Claudiát. Claudia feléje fordult, és a tűz fénye az arcára esett. Tudtam, hogy az asszony nem a gömbölyű orcákat, nem a lebiggyesztett szájacskát nézi, hanem Claudia szemét, amely rejtelmes, ördögi értelemmel szemlélte őt. Az asszony az ajkába harapott.

„Északra vagy délre?”

„Északra…” — súgta.

„Balra vagy jobbra?”

„Balra.”

„És milyen messzire?”

Kétségbeesetten hadonászott a kezével. „Három mérföldre” — lihegte. Ekkor ellöktem magamtól, hogy nekiesett az ajtónak, és szeme tágra nyílt a félelemtől, a megdöbbenéstől. Megfordultam, hogy útnak induljak, de ő hirtelen utánam kiáltott, hogy várjak. Visszafordulva láttam, hogy a feje fölött lévő gerendáról letépi a feszületet, és felém hajítja. És ekkor emlékezetem sötét, lidércnyomásos tájain Babette-et láttam, ahogy merőn rám néz, ahogyan oly sok évvel azelőtt tette, és így szól: „távozz tőlem, Sátán!” De az asszony arcán nem volt más, csak kétségbeesés. „Vigye, kérem, Isten nevében” — mondta. „És hajtson gyorsan.” Az ajtó becsukódott, s mi ketten Claudiával teljes sötétségben maradtunk.

Perceken belül az éjszaka alagútja úgy magába zárta kocsink lámpásait, mintha a falu soha nem létezett volna. Jött egy kanyar, és mi előrebillentünk, a kocsi rugói nyikorogtak, a sápadtan fénylő hold egy pillanatra megvilágította a fenyőkön túl emelkedő hegyek halovány körvonalait. Szüntelenül Morganre kellett gondolnom, szüntelenül az ő hangját hallottam. S mindez teljesen összekavarodott rémületes előérzetemmel, hogy találkozni fogok azzal a lénnyel, aki megölte Emily-t, azzal a lénnyel, aki minden kétséget kizáróan miközülünk való. Claudiát ezzel szemben mámoros öröm töltötte el. Ha tudott volna lovakat hajtani, átvette volna tőlem a gyeplőt. Folytonosan nógatott, hogy használjam a korbácsot. Vadul csapdosta az alacsony ágakat, amelyek a lámpásokra borultak előttünk, másik karja ruganyos acélként szorította derekamat, ahogy hintázott alattunk az ülés.

Élesen kanyarodott az út, a lámpák zörögtek, és Claudia odakiáltott nekem a szélben: „Amott, Louis, látod?” Erősen megrántottam a gyeplőt.

A térdén állt, hozzám simult, és a kocsi úgy himbálózott, mint hajó a tengeren.

Nagy, fodros felhő szállt el a hold elől, és fenn a magasban homályosan derengett előttünk a torony sötét körvonala. Egy magas ablak elénk tárta a halványszínű eget fölötte. Az ülésbe kapaszkodva ültem ott, és ahogy a kocsi megpihent a rugóin, úgy próbáltam én is lecsendesíteni a fejemben tovább folytatódó mozgást. Az egyik ló felnyerített. Azután minden elcsendesült.

„Gyere, Louis…” — szólt Claudia.

Suttogva, gyorsan, értelmetlenül nemet mondtam. Az a határozott és félelmetes benyomásom volt, hogy Morgan mellettem áll, és beszél hozzám a maga halk, ám szenvedélyes módján, ahogy a fogadóban tette. Egyetlen teremtett élőlény sem moccant körülöttünk az éjszakában. Csak a szél és a falevelek zizegése volt hallható.

„Mi a véleményed, tudja, hogy jövünk?” — kérdeztem, s hangom idegennek tűnt ebben a szélben. Csak ültem a kocsiban, mintha nem lett volna menekülés belőle, és mintha ez a sűrű erdő nem létezett volna.

Úgy hiszem, megborzongtam. És ekkor éreztem, hogy Claudia keze nagyon lágyan megérinti a szememhez emelt kezemet. A vékony fenyőágak ide-oda lengtek mögötte, a levelek zizegése erősödött, mintha egy hatalmas száj elnyelte volna a szellőt, és forgószél támadt helyette. „A keresztútnál temetik el? Képesek ezt tenni vele: Egy angol nővel?” — suttogtam.

„Bárcsak enyém lenne a te termeted…” — szólt Claudia. „A tiéd meg az én bátorságom. Ó, Louis…” Felém fordította a fejét, és olyan vámpírpózban hajolt oda megcsókolni, hogy elhúzódtam tőle. Mégis számhoz ért az ajka, s gyöngéden egy kis levegőt szívott ki és engedett vissza belém, míg átölelve tartottam karomban. „Engedd, hogy vezesselek…” — kérte. „Most már nincs visszaút. Emelj fel, és tegyél le az úton.”

Örökkévalóságnak tűnt, ameddig ott ültem, és arcomon, szememen éreztem ajkát, azután megmozdult, puha kis teste váratlanul elszakadt tőlem, olyan kecsesen és fürgén, hogy szinte lebegni látszott a kocsi mellett a levegőben, keze egy pillanatig fogva tartotta az enyémet, majd elengedte. Lenéztem, és láttam, hogy felpillant rám, ahogy ott áll az úton, a lámpások reszkető fényében. Intett felém, amint apró kis cipőjében lépegetni kezdett hátrafelé. „Szállj le, Louis…” — mondta, s attól féltem, mindjárt eltűnik a sötétben. Egy szempillantás alatt leemeltem a lámpást a kampóról, és máris ott álltam mellette a magas fűben.

„Nem érzed a veszélyt?” — kérdeztem halkan. „Nem érzed a bőrödön?” Ravaszkás, röpke, megszokott kis mosolya villant fel ajkán, amint az emelkedő hegyoldal felé fordult. A lámpás fénye keskeny utat vágott az erdős kaptatón át. Parányi fehér kezével szorosan összefogta gyapjúköpenyét, és elindult.

„Csak egy pillanatig várj…”

„Nincs más ellenségünk, csak a félelem” — felelte, és nem állt meg.

A lámpás fényében biztos léptekkel haladt tovább, noha a magas füvet mindinkább kavicshalmok váltották fel, az erdő sűrűbb lett, a hold halványuló fényében és a fejünk felett mindjobban összefonódó ágak mögött eltűnt a távoli torony. Hamarosan a lovak hangja és szaga is elenyészett a gyenge szélben. „Légy en garde” — súgta Claudia, amint rendíthetetlenül ment tovább, és csak itt-ott állt meg, ahol az összegabalyodott kúszónövények és kövek menedéket nyújtó helyeknek tűntek egy pillanatig. A romok ősrégiek voltak. Hogy dögvész, tűz vagy ellenség pusztította-e el a helyet, azt nem lehetett tudni. Egyedül a kolostor maradt meg.

Valami úgy susogott most a sötétségben, mint a szél vagy a falevelek, de egyik sem volt. Láttam, hogy Claudia kihúzza magát, láttam fehér tenyere villanását, amint lassította lépteit. Most már tudtam, hogy víz kanyarog lassan le a hegyről, és a fekete fatörzsek közt előrepillantva holdfényes vízesést láttam a távolban, amint egy bugyborékoló tavacskába zuhan alá. Claudia körvonalai bukkantak fel a zuhatag előtt, nedves földből kihajtó csupasz gyökérbe kapaszkodott a víz mellett, majd máris kúszott felfelé a gazzal felvert sziklafalon, kis cipője himbálózott, hol a földbe mélyedt, hogy szilárdan tartsa őt, hol újra csak szabadon lógott. A víz hűs volt, jó szagú, tiszta lett a levegő körülötte, és egy pillanatra megpihentem. Semmi sem moccant körülöttem az erdőben. Füleltem, érzékszerveim zavartalanul szétválasztották a víz hangját a falevelek hangjától, de semmi más nem moccant. Ám ekkor mintha fagyos hideg dermesztette volna meg karomat, torkomat és végül arcomat, fokról fokra döbbentem rá, hogy túlontúl vigasztalan, túlontúl élettelen ez az éjszaka. Mintha még a madarak is kerülnék ezt a helyet, nemkülönben a megszámlálhatatlan teremtmény, melyeknek a patak partján kellene nyüzsögniük. De Claudia már fenn volt a szikla kiugró részén, lenyúlt a lámpásért, köpenye súrolta arcomat. Feladtam neki, s a fényben titokzatos kerubnak látszott, kezét nyújtotta felém, mintha apró termete ellenére fel tudna segíteni a párkányra. A következő pillanatban már újra együtt mentünk tovább, át a folyón, felfelé a hegyen. „Érzed?” — suttogtam. „Túl nagy a csend.”