Anne Rice - Interjú a vámpírral

„Igyál!” — szólt halkan, és közelebb húzódott. „Igyál!” — nyújtotta felém csuklójának lágy, zsenge bőrét. „Nem, tudom én jól, hogy mit tegyek. Nem csináltam-e a múltban is?” — mondtam neki. Most ő zárta be erősen az ablakot, ő reteszelte el a nehéz ajtót. Emlékszem, ahogy ott térdeltem a kis rostélynál, és a régi faburkolatot tapogattam. Korhadt volt a politúros felület alatt, és engedett az ujjaimnak. Belevágtam az öklömmel, és szilánkok éles szúrását éreztem a csuklómban. A sötétben kitapintottam és megragadtam valamit, ami meleg volt és lüktetett. Hideg, nedves légroham vágott az arcomba, és láttam, hogy sötétség támad körülöttem, nedves, hűsítő sötétség, mintha hangtalan víz lenne ez a levegő, amely átszivárog a hepehupás falon, és megtölti a szobát. A szoba eltűnt. A meleg vér ki nem apadó forrásából ittam, a vér lefolyt a torkomon, átfolyt dobogó szívemen, át az ereimen, úgyhogy e hűs, sötét víz áramában is felmelegedett a bőröm. De a vér már gyengébben áramlott, egész testem követelte, hogy ne apadjon el, kalapált a szívem, azt a másik szívet is dobogásra ösztökélve. Éreztem, hogy felemelkedek, mintha lebegnék a sötétségben, és akkor a sötétség, akárcsak a szívverés, gyengülni kezdett. Valami halványan fénylett aléltságomban, és egészen enyhén megremegett a lábak dübörgésétől a lépcsőn, a padlódeszkákon, a kerekek gördülésétől és a lovak patáinak hangos vágtájától a földön, és remegése közben csilingelő hangot adott. Kicsiny fakeret vette körül, és ebben a keretben a halvány fényen keresztül egy férfialak bukkant fel. Ismerős volt számomra. Ismertem magas, karcsú termetét, hullámos fekete haját. S ekkor láttam, hogy zöld szemével kitartón néz rám. Fogai közt egy rettentő nagy, puha barna valamit tartott, s két kezével is erősen szorította. Patkány volt. Hatalmas, undorító, barna patkány, lábai mozdulatlanok, szája kitátva, hosszú farka dermedten kunkorodott a levegőben. A férfi felkiáltott, ledobta a patkányt, rémülten meresztette a szemét, nyitott szájából vér folyt. Izzó fény vágott a szemembe. Erőlködve nyitottam ki, és az egész szoba vörös fényben ragyogott. Claudia közvetlenül előttem állt. De nem volt már kisgyerek, megnőtt és maga felé húzott mindkét kezével. Térden állt, és én átfogtam a derekát. Sötétség szállt le, és én magamhoz öleltem. Helyére siklott a zár. Dermedtség szállt tagjaimra és a feledés bénultsága.

Így jártunk mindenhol, Erdélyben, Magyarországon, Bulgáriában, és mindazokban az országokban, ahol a parasztok tudják, hogy az élőhalottak visszajárnak, és vámpírlegendák járnak szájról szájra. És a vámpírok ugyanolyanok voltak, bármelyik faluban találkoztunk is velük.

— Lélek nélküli halottak? — kérdezte a fiú.

— Kivétel nélkül — mondta a vámpír. — Ha egyáltalán rájuk találtunk. Emlékezetem szerint alig néhánnyal találkoztunk. Néha csak messziről figyeltük őket; mind egyforma volt — ormótlan fej, melyet szüntelenül ingatnak, csapott vállak, foszladozó, rongyos ruhák. Egyik falucskában nő volt a vámpír, alig pár hónappal korábban halt meg; a falubeliek is látták és név szerint ismerték. Ő keltette bennünk az egyetlen reményt, mely az erdélyi szörnyeteggel történt találkozás után még felcsillant előttünk, de ez a remény is semmivé vált. Az erdőn keresztül menekült, mi meg rohantunk a nyomában, és hosszú, fekete haja után nyújtottuk kezünket. Fehér halotti ruhájára rászáradt a vér, ujjait vastag rétegben borította a sírgödör mocska. És a szemei… lélek nélküliek, üresek, két kis tó, amely visszatükrözte a holdat. Semmilyen titok, semmilyen magyarázat, csupán kétségbeesés.

— De hát mik voltak ezek a lények? Miért voltak ilyenek? — tudakolta a fiú, utálkozó fintorral az ajkán. — Nem értem. Hogyan lehettek annyira eltérőek magától és Claudiától, és mégis ugyanolyan valóságosak?

— Nekem megvolt a magam elmélete. Claudiának is. De legfőképp kétségbeesés töltött el akkor. És azon belül a visszatérő félelem, hogy Lestat elpusztításával az egyetlen hozzánk hasonló vámpírt öltük meg. De mégis elképzelhetetlennek látszott. Ha egy varázsló bölcsességének, boszorkánymesteri hatalmának lett volna birtokában, akkor talán úgy értelmezem a dolgot, hogy ugyanazon erőktől, amelyek ezeket a szörnyetegeket irányítják, valamiképp sikerült tudatos életet kicsikarnia. De hát ő csak Lestat volt, olyan, amilyennek lefestettem, és ott, Kelet-Európában, a rejtelemtől véglegesen megfosztva, korlátaival éppúgy tisztában voltam, mint lényének elbűvölő vonásaival. El akartam felejteni, mégis szüntelenül ő járt a fejemben. Mintha az üres éjszakák csak azért léteztek volna, hogy őrá gondolhassak. Néha olyan elevenen képzeltem magam elé, mintha épp most ment volna ki a szobából, és még hallanám hangjának csengését. Mindez mégiscsak valamiféle vigaszt nyújtott számomra zaklatottságomban. Akaratom ellenére felidéztem az arcát — nem amilyen utolsó éjjel a tűzvészben volt, hanem amilyennek más éjjeleken láttam, az utolsó estén, amit velünk töltött otthon; ujjait szórakozottan futtatja végig a spinét billentyűin, feje oldalra billen. Fájdalomnál kínzóbb gyengeség fogott el, amikor láttam, hová ragadnak álmaim. Arra vágytam, hogy éljen! Kelet-Európa sötét éjszakáiban Lestat volt az egyetlen vámpír, akit találtam.

Claudiában ezzel szemben sokkal gyakorlatiasabb gondolatok támadtak. Újra meg újra be kellett részletesen számolnom arról az éjszakáról a New Orleans-i szállóban, amikor vámpír lett belőle, és újra meg újra próbálta megfejteni a rejtélyt, hogy miért lélek nélküliek mindazok, akikkel a falusi temetőkben találkoztunk. Tegyük fel, hogy miután Lestat vért ömlesztett belé, sírba teszik, föld alá zárják, míg csak a természetfölötti hajsza a vér után nem készteti arra, hogy az őt fogva tartó sírbolt kőajtaját áttörje. Milyen volna akkor az ő csaknem végsőkig megdermedt lelke? A teste megmenekülhetett volna, de a lelke nem. Tévelyegne a világban, pusztítana, ahol csak tudna, ahogyan ezeknél a teremtményeknél láttuk. Így vélekedett róluk. De ki teremtette őket, hogyan keletkeztek? Erre továbbra sem tudott magyarázatot adni, és épp ez tartotta benne a reményt, hogy még rábukkanhat a végső titokra, amikor én kimerültségemben már felhagytam minden reménnyel. „Ők szaporítják saját fajtájukat, ez nyilvánvaló, de hol kezdődik az egész?” — kérdezte. És azután, valahol Bécs külvárosában, feltette nekem azt a kérdést, amelyet addig soha nem ejtett még ki a száján. Miért nem tudom én is megtenni azt, amit Lestat mindkettőnkkel megtett? Miért nem tudok másik vámpírt teremteni? Különös, de először nem is értettem, miről beszél, talán mert annyira irtóztam önmagamtól, hogy különösképp féltem ettől a kérdéstől, amelynél kínosabbat elképzelni sem tudtam. Tudja, nem érzékeltem magamban azt a bizonyos erőt. pedig ott kellett lennie. Magányom következtében már évekkel korábban, amikor Babette Freniere bűvöletébe estem, gondoltam ennek a lehetőségére. De, akár egy szégyenletes szenvedélyt, mélyen magamba zártam. Babette után kerültem a halandók életét, őrizkedtem tőle. Idegeneket öltem. És azt az angol férfit, Morgant, mivel ismertem, éppúgy nem fenyegette végzetes ölelésem, ahogyan Babette-et sem. Túl sok fájdalmat okoztak nekem mindketten. Hogy halálba küldjem őket, arra gondolni sem tudtam. Élet a halálban — irtózatos valami. Elfordultam Claudiától. Nem akartam válaszolni neki. De haragjában, átkozott türelmetlenségében nem tudta elviselni, hogy hátat fordítok neki. Odahúzódott hozzám, kezével, pillantásával nyugtatgatott, mint egy szerető gyermek.