Anne Rice - Interjú a vámpírral

„Ne gondolj rá, Louis” — mondta később, amikor kényelmesen elhelyezkedtünk egy külvárosi szállóban. Az ablaknál álltam, néztem Bécs távoli ragyogását, sóvárogva e város után, e város nagysága, kultúrája után. Derült volt az éjszaka, a város ködfátyla borította az eget. „Hadd nyugtassam meg a lelkiismeretedet, bár pontosan nem tudhatom meg soha, hogy mi az” — súgta a fülembe, hajamat simogatva.

„Tedd azt, Claudia” — feleltem. „Nyugtass meg. Ígérd meg, hogy soha többé nem beszélsz nekem vámpírok teremtéséről.”

„Nem akarok olyan árvákat, mint mi vagyunk” — jelentette ki nagyon is gyorsan. Ingerelték a szavaim, az érzéseim. „Feleletet akarok, tudást, folytatta. De mondd meg, Louis, honnan veszed olyan biztosra, hogy soha nem tetted meg, anélkül, hogy tudtál volna róla?”

Megint csak ostobaságot kellett színlelnem; úgy néztem rá, mintha nem érteném, miről beszél. Nem kívántam mást, csak hogy hallgasson végre, legyen mellettem, és menjünk be Bécsbe. Hátrasimítottam a haját, ujjaim hegyével megérintettem hosszú szempilláját, és a fény felé néztem.

„Végül is mire van szükség e lények teremtéséhez?” — folytatta. „E csavargó szörnyekéhez? Hány csepp vérre, amely elkeveredik egy ember vérével… és milyen szívre, hogy túlélje az első támadást?”

Éreztem, hogy figyeli arcomat, amint összefont karral álltam ott, és hátamat az ablakszárnynak vetve néztem kifelé.

„Az a sápadt arcú Emily, az a szerencsétlen angol férfi…” — folytatta, mit sem törődve vele, hogy a fájdalomtól megrándul az arcom. „Milyen kis semmi szívük volt, talán nem is a vérszívás ölte meg őket, hanem a halálfélelem. A puszta rettegés. De mi van az életben maradt szívekkel? Biztos vagy benne, hogy nem teremtettél szörnyek légióját — szörnyekét, melyek időnként ösztönös és hiábavaló harcot folytatnak, hogy nyomdokodba lépjenek? Mennyi ideig éltek ezek az árvák, akiket magukra hagytál — egy napig, egy hétig, mielőtt a nap hamuvá égette vagy egy halandó, amelyet megtámadtak, elpusztította őket?”

„Hagyd abba!” — kértem. „Ha tudnád, milyen tökéletesen látom lelki szemeimmel mindazt, amit itt ecsetelsz, nem tennéd. Értsd meg, hogy ilyen sohasem történt! Lestat a halál küszöbéig kiszívta a vérem, hogy vámpírrá tegyen. És a sajátjával elvegyítve adta vissza az összes vért. Így történt.”

Claudia elfordította tekintetét, majd a kezére pillantott. Mintha felsóhajtott volna. Felém fordította pillantását, lassan felnézett, majd lefelé, míg végül találkozott a tekintetünk. Mosolyogni látszott. „Ne félj az én fantáziámtól” — szólt csendesen. „A végső döntés végül is mindig téged illet. Nem igaz?”

„Nem értem” — mondtam. Kurta nevetés tört ki belőle, és elfordult.

„El tudod képzelni?” — kérdezte olyan halkan, hogy alig hallottam. „Egy halom gyereket? Ennyi telne tőlem…”

„Claudia” — mormoltam.

„Nyugodj meg” — szólt hirtelen, még mindig fojtott hangon. „Hadd mondjam meg neked, hogy bármenynyire is gyűlöltem Lestatot…” Elhallgatott.

„Igen…” — suttogtam. „Igen…”

„Bármennyire gyűlöltem, vele voltunk… teljesek.”

Reszkető szemekkel nézett rám, mintha a kissé emelkedett hang éppúgy zavarná őt, mint engem.

„Nem, ő csak számodra jelentette a teljességet” — mondtam. „Mert mi ketten a te két oldaladon álltunk, kezdettől fogva.”

Nem vagyok benne biztos, de mintha mosolygott volna. Lehajtotta fejét, de láttam, hogy ide-oda pillant szempillája alól. Majd így szólt: „Ti ketten az én két oldalamon. Ez is megelevenedik előtted, ugyanúgy, ahogy minden más?”

Egy régmúlt éjszaka olyan képszerűen jelent meg előttem akkor, mintha még mindig ott lennék, de ezt nem mondtam el neki. Kétségbeesett volt azon az éjszakán, és elszökött Lestattól, aki unszolta, hogy öljön meg egy nőt az utcán, amitől ő látható riadalommal visszahőkölt. Biztosra veszem, hogy az az asszony hasonlított az anyjára. Aztán nyomtalanul eltűnt előlünk, de végül rátaláltunk a kabátok alatt, a ruhásszekrényben, amint a babáját dédelgette. És amikor a kiságyába vittem, odaültem mellé, és énekeltem neki, ő a babájába kapaszkodva merőn nézett rám, mintha vaktában és rejtelmesen próbálna csillapítani egy olyan fájdalmat, amit ő maga még csak nem is kezdett felfogni. El tudja képzelni e családi idillt, a tompított fényű lámpákat, a vámpír apát, amint a vámpír kislánynak énekel? Csak a babának volt emberi arca, egyedül a babának.

„El kell innen menekülnünk” — szólt hirtelen a mostani Claudia, mintha fölöttébb sürgetőn formálódott volna meg agyában a gondolat. Fülére tette a kezét, mint aki valamilyen rémséges hangtól akarja megkímélni. „Mindattól, amit magunk mögött hagytunk, attól, amit a szemedben látok most, pedig én csupán hangosan gondolkodom, töprengek.”

„Bocsáss meg” — mondtam a tőlem telhető gyöngédséggel, lassan visszahúzódva abból a hajdani szobából, a fodros kiságytól, a rémült vámpírgyerektől és vámpírénekszótól. És Lestat, hol volt Lestat? Gyufát gyújtanak a szomszéd szobában, egy árnyék elevenedik meg hirtelen, ahogy fény és sötétség éled ott, ahol addig sötétség volt csupán.

„Nem, te bocsáss meg nekem…” — mondta most nekem abban a kis hotelszobában, az első nyugat-európai főváros közelében. „Vagy inkább mindketten megbocsátunk egymásnak. De őneki nem bocsátunk meg, nélküle pedig, láthatod, mi a helyzet közöttünk.”

„Csak most, mert fáradtak vagyunk, és örömtelen dolgokat éltünk át…” — mondtam neki és magamnak, mert nem volt senki más a világon, akivel beszélhettem volna.

„Igen, és ennek véget kell vetni. Most kezdek rájönni, hogy elejétől fogva rosszul csináltuk. Ki kell hagynunk Bécset. Saját nyelvünkre, saját népünkre van szükségünk. Egyenesen Párizsba akarok menni.”

Párizsnak már a neve is mámoros örömmel töltött el, rendkívüli érzés volt ez, olyan megkönnyebbülés, amely egészen közel van a boldogsághoz, s én nemcsak attól képedtem el, hogy képes vagyok ilyet érezni, hanem attól is, hogy már-már teljesen elfelejtettem.

Kíváncsi vagyok, érti-e, hogy ez mit jelentett. Szavaim nem képesek érzékeltetni, mert amit Párizs számomra most jelent, az nagyon különbözik attól, amit akkoriban, azokban a napokban, órákban jelentett, és még ma is, ha rágondolok, a boldogsághoz közel álló érzés tölt el. És most több okom van, mint valaha, kimondani: a boldogságot én nem ismerhetem meg soha, és soha nem leszek érdemes rá, hogy megismerjem. Nem vagyok túlzott mértékben a boldogság szerelmese. De Párizs neve efféle érzést kelt bennem.

Az emberi szépség gyakran fájdalmat vált ki bennem, az emberi nagyság pedig azzal a sóvárgással tölt el, amely olyan reménytelenül gyötört a Földközi-tengeren. Párizs viszont — Párizs a keblére ölelt, úgyhogy teljesen megfeledkeztem magamról. Megfeledkeztem arról a kárhozott, hajszolt, természetfölötti lényről, aki rajong az emberi bőrért, az emberi öltözékért. Párizs elárasztott, fölemelt, megjutalmazott; bőségesebben, mint bármilyen ígéret.

Először is meg kell értenie, hogy Párizs New Orleans szülőanyja volt: ő adta New Orleans-nak az életét, első lakóit, és mindig is ő volt New Orleans példaképe. De New Orleans, bár szép és eleven volt, mindig iszonyúan törékenynek tűnt. Volt valami örök vadság, primitívség benne, valami, ami belülről és kívülről egyaránt fenyegette az egzotikus és kifinomult életet. A faburkolatú utcák minden hüvelykjét, a zsúfolt spanyol házak minden tégláját abból a kietlen vadonból szerezték be, amely öröktől fogva körülvette a várost, készen rá, hogy elnyelje. Forgószél, árvíz, malária, pestis, no meg Louisiana párás éghajlata fáradhatatlan munkálkodott minden deszkapalánkon, minden kőhomlokzaton, úgyhogy New Orleans szűnni nem akaró álomnak tűnt buzgó, törekvő lakóinak képzeletében — álomnak, amelyet egy rendíthetetlen, ámbár öntudatlan közakarat óvott a pusztulástól.