Anne Rice - Interjú a vámpírral

Továbbmentem tehát, már-már újra készen, hogy jól megérdemelt fájdalmas gondolataimba visszasüppedjek, mikor egy hang így szólt bennem: „Figyelj, te bolond!” És akkor ráébredtem, hogy ezek a messzi távolból visszhangzó léptek tökéletes összhangban vannak az enyéimmel. Csak véletlen lehet, gondoltam. Mert ha tényleg halandó jár erre, túl távol van emberi fül számára. De amint ez a gondolat megállított, a lépések is elhaltak. „Louis, ne ámítsd magad!” — suttogtam, s nekiindultam újból, de a léptek ismét felhangzottak. Kipp-kopp, szólt a visszhang, most gyorsabban, ahogy én is gyorsítottam lépteimet. Ekkor azonban valami egészen különös dolog történt. Miközben a mögöttem koppanó léptekre figyeltem, megbotlottam egy lehullott tetőcserépben, és a falnak estem. Mögöttem a léptek tökéletesen utánozták esésem éles, csosszanó ritmusát.

Döbbentem álltam. Amit éreztem, jóval több volt, mint puszta félelem: riadt éberség lett úrrá rajtam. Az utca teljesen sötét volt. Még halvány fény sem szűrődött ki egyetlen padlásablakból sem. Mint már említettem, a lépések nagyon messziről hallatszottak, ami azt jelentette, hogy közvetlen veszély nem fenyeget, de egyben azt is, hogy nem emberi lépteket hallok. Fogalmam sem volt, mitévő legyek. Szinte ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy rákiáltsak erre a lényre, hogy üdvözöljem, hogy a lehető leghamarabb és legtökéletesebben tudtára adjam, hogy készen állok a találkozásra, már kerestem a módját, és várom, hogy szembekerüljünk egymással. De közben féltem. Az látszott ésszerűnek, hogy folytassam utam, és várjam meg, míg utolér. Így tettem hát, ám lépteim ismét gúnyt űztek belőlem, és a köztünk lévő távolság nem csökkent. Egyre nőtt bennem a feszültség, egyre fenyegetőbb lett a sötétség körülöttem, és a visszhangzó lépésekre fülelve egyre csak azt suttogtam:

„Miért követsz, miért akarod a tudtomra adni, hogy a nyomomban vagy?”

Egy éles kanyarnál befordultam, és a következő saroknál fénysugár villant felém. Kaptató vezetett odáig. Nagyon lassan haladtam felfelé, a szívem olyan hangosan vert, hogy szinte belesüketültem, féltem a pillanattól, amikor ki kell tárulkoznom a fényben.

Amint így tépelődve épp a sarok előtt megálltam, valami morajt és csörömpölést hallottam fentről, a mellettem álló ház felől, mintha a tető készülne leomlani. Az utolsó pillanatban ugrottam hátra; egy halom cserép zúdult nagy robajjal az utcára, s az egyik súrolta a vállamat. Most megint csend lett. A cserepeket bámultam, hallgatóztam, vártam. Majd óvatosan, oldalvást befordultam a sarkon a fény felé, és a kaptató tetején, a gázlámpa alatt minden kétséget kizáróan ott állt előttem egy másik vámpír fenyegető alakja.

Döbbenetesen magas volt, ugyanakkor szikár, mint jómagam, hosszú, fehér arca fényesen csillogott a lámpafényben, nagy fekete szeme leplezetlen csodálkozással bámult rám. Jobb lábát kissé behajlította, mintha lépés közben állt volna meg hirtelen. És abban a pillanatban rájöttem, hogy nemcsak fekete haja ugyanolyan hosszú és dús, mint az enyém, és ugyanúgy is van fésülve, s nemcsak ugyanolyan kabátot és körgallért visel, mint én, hanem a pózt, ahogy megálltam, és az arckifejezésemet is a megtévesztésig hűen utánozta. Nagyot nyeltem, lassan végigmértem, és közben igyekeztem titkolni, milyen hevesen ver a szívem, amíg ő ugyanígy végigmér engem. Amikor azt láttam, hogy pislog egyet, rájöttem, hogy én is éppen pislogtam, és ahogy a karomat felemeltem és összefogtam a mellemen, ő lassú mozdulattal ugyanazt tette. Őrjítő volt. Sőt annál is rosszabb. Alig rezdült az ajkam, rezdült az övé is, és így halottá vált minden szó, amit kimondani készültem, és nem találhattam helyettük új szavakat, hogy szembeszálljak ezzel az őrülettel, és leállítsam. S közben az a félelmetes termet, az a metsző, fekete pillantás, az a roppant figyelem, ami persze mind csak merő gúny volt, de mégis rám összpontosult. Ő volt a vámpír — én csupán tükör.

„Bravó!” — mondtam röviden, kétségbeesve, és ahogy kimondtam, természetesen rögvest visszhangozta a szót. Ez mindennél jobban feldühített, mégis azon kaptam magam, hogy bár minden pórusomból ömlik a verejték és lábam hevesen remeg, szám tétova mosolyra húzódik. Ő is mosolygott, de tekintetéből, az enyémmel ellentétben, állatias kegyetlenség áradt, és így e pusztán gépies mosoly baljós hatást keltett.

Léptem egyet előre, ő szintén, aztán hirtelen megálltam és rábámultam, és ő is ezt tette. De ekkor lassan, nagyon lassan felemelte jobb karját, pedig én meg se mozdítottam a magamét, és kezét ökölbe szorítva, többször gyors egymásutánban a mellére ütött, hogy szívdobogásomon gúnyolódjék. Nevetés tört ki belőle. Fejét hátravetette, vámpírfogai elővillantak, és úgy tűnt, az egész utcát betölti a nevetés.

Gyűlöltem. Teljes szívemből. „Mit akar tőlem?” — kérdeztem, szavaimat azonnal elmosta a gúnyos visszhang. „Sarlatán” — mondtam éles hangon. „Pojáca.” Ez a szó elnémította. Elhalt az ajkán, ahogy kimondta, és az arca megkeményedett.

Ezután ösztönösen cselekedtem. Hátat fordítottam neki, és elindultam, talán azért, hogy utánam jöjjön, és kérdezze meg, ki vagyok. De egy hihetetlenül gyors mozdulattal ismét előttem termett, mintha csak ott öltött volna testet. Újra hátat fordítottam neki, és ekkor ismét a lámpa alatt kerültem szembe vele; csupán haja lebbenése jelezte, hogy közben helyet változtatott.

„Magát keresem! Azért jöttem Párizsba, hogy megtaláljam!” Minden erőmet összeszedve mondtam ki mindezt, s ő most nem visszhangozta szavaimat, nem mozdult, csak állt, és merőn nézett rám. Ekkor lassú, kecses mozdulattal felém lépett, és láttam, hogy ez most már a saját teste és modora. Kezét kinyújtotta, mintha meg akarná rázni az enyémet, majd hirtelen hátralódított, s én elvesztettem egyensúlyomat. Éreztem, hogy ingem csuromvizesen tapad a testemre, miközben felálltam; kezem mocskos volt a nedves faltól.

Ahogy szembefordultam vele, egyetlen mozdulattal leterített.

Szeretném valahogy érzékeltetni az erejét, hogy fogalmat alkothasson róla. De csak akkor tudná elképzelni, ha megtámadnám, és egyetlen erős ütéssel leteríteném, s maga azt sem látná, hogy megmozdult a karom.

De ekkor valami így szólt bennem: „Mutasd meg neki a saját erődet.” Gyorsan talpra álltam, és mindkét karomat kinyújtva teljes erőmből rávetettem magam. De akkor ott már csak az éjszaka volt, a lámpaoszlop alatt kavargó üres éjszaka, s én csak álltam ott egyedül, forgattam a fejem, felsültem, a bolondját járatta velem. Ekkor már tudtam, hogy próbára akar tenni, figyeltem a sötét utcát, a kapumélyedéseket, minden lehető helyet, ahol elbújhatott. Egyetlen porcikám sem kívánta ezt a próbát, de nem láttam kiutat belőle. Azon tűnődtem, hogyan tudnám ezt minél megvetőbb módon a tudtára adni, amikor újra ott termett, és akkorát lódított rajtam, hogy ismét elterültem a lejtős macskaköveken. Éreztem cipője orrát a bordáim között. Feldühödtem, s valahogy sikerült elrántanom a lábát. Hihetetlen volt, hogy a markomban érzem a ruháját, a lábszárát. Nekivágódott a szemközti kőfalnak, és vicsorgott tomboló haragjában.

Ezután zűrzavaros dolgok történtek. Szorosan fogtam a lábát, ő pedig újból meg akart rúgni. És egyszer csak, miután rám zuhant, és kiszabadította magát szorításomból, két erős kéz a magasba emelt. Nem nehéz kitalálni, mi történhetett volna. Ha akarja, elröpít akár többméternyi távolságba; könnyedén kitelt volna az erejéből. És összetört, összezúzott tagjaimmal lehet, hogy elvesztettem volna az eszméletemet. Igaz, nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok elveszteni az eszméletemet, s dulakodás közben ez fura módon szöget ütött a fejembe. Sosem került sor rá, hogy kipróbáljam. Mert bármennyire összezavarodtam, azt biztosan tudtam, hogy valaki közbelépett, keményen küzdött vele, és arra kényszerítette , hogy eresszen el.