Anne Rice - Interjú a vámpírral

„Kérlek, hagyj élni” — könyörgött a lány, elfordítva az arcát. „Nem érdekel… Nem számít!”

„Akkor az miért számít, ha most halsz meg? Ha ez a szörnyűség nem riaszt… ez a borzalom?”

A lány zavarodottan, gyámoltalanul rázta a fejét, mint akinek túljártak az eszén. Éreztem, hogy az ereimben már nem csak szenvedély lüktet, hanem harag is. Az élet megvédelmezésének minden felelőssége e lehajtott fejjel álló lány vállára nehezedett, és nem volt méltányos, sőt rendkívül tisztességtelen volt, hogy észérvekkel kell megküzdenie, pedig minden, ami nyilvánvaló és szent, az ő gyönyörű lényében testesült meg. De a vámpír beléfojtotta a szót, elérte, hogy az ellenállhatatlan ösztön kicsinyesnek és zavarosnak tűnjék. Éreztem, hogy a lány egyre gyengül, hogy akarata lassan elhal, és gyűlöltem a mestert.

A blúz a lány derekára csúszott. A felingerelt tömeg felmorajlott a kerek kis mellek láttán. A lány küzdött, hogy kiszabadítsa a csuklóját, de a vámpírkéz vaspántként tartotta fogva.

„Mondjuk, hogy elengednénk téged… tételezzük fel, hogy a Nagy Kaszás erőt venne magán, megkímélné a szépségedet… akkor ugyan kihez forduljon a szenvedélyével? Valakinek meg kell halnia helyetted. Kiválasztanád nekünk azt az embert? Hogy itt álljon és szenvedjen, ahogy te most?” A közönség felé intett. A lány zavara rettenetes volt. „Van nővéred… anyád… gyereked?”

„Nem” — mondta a lány, s fulladozva kapott levegő után. „Nem” — rázta dús haját.

„Valaki biztos átvehetné a helyedet, talán egy barátnő? Válassz!”

„Nem tudok. Nem akarom…” Vonaglott az erős szorításban. A körötte lévő vámpírok mozdulatlanul meredtek rá, szenvtelenül, mintha természetfölötti testük álca lenne. „Nem tudod megtenni?” — gúnyolódott a mester. Tudtam, ha a lány azt felelné, hogy képes megtenni, a mester szörnyű ítélete sújtana le rá azonnal: lám csak, gonosz ő is, maga helyett mást küldene a halálba, megérdemli hát a sorsát.

„Mindenhol a halál vár rád” — sóhajtotta a vámpír, mintha egyszerre megelégelte volna a komédiát. A közönség ezt nem észlelhette, de én igen. Láttam, hogy sima arcán megfeszülnek az izmok. Megpróbált farkasszemet nézni a lány szürke szemével, de az kétségbeesetten, reménykedve elfordította a fejét. A felszálló meleg levegőben éreztem bőrének illatát, hallottam halk szívverését. „Öntudatlan halál… minden halandó osztályrésze.” Közelebb hajolt hozzá, tétovázva, mint akit szenvedély hevít, de harcol ellene. „Hm… de mi a tudatos halált nyújtjuk! Menyasszony lennél. Tudod, mit jelent, hogy a Halál szerelmes beléd?” Majdnem megcsókolta a lány könnyektől fénylő arcát. „Tudod, mit jelent, hogy a Halál tudja a nevedet?”

A lány a félelem martalékaként tekintett rá. Aztán könnyes lett a szeme, az ajka szétnyílt. Egy másik vámpírra bámult, aki lassan előtűnt az árnyak közül. Jó darabig csak állt a csoport előtt, két kezét összekulcsolta, nagy, sötét szeme nem mozdult. Nem úgy viselkedett, mint aki éhes. Nem látszott rajta semmiféle elragadtatás. De a lány most a szemébe tekintett; szenvedése dicsfénybe vonta, s ezáltal ellenállhatatlanul csábítóvá vált. Az elcsigázott nézőket újra lenyűgözte ez a rettenetes szenvedés. Szinte tapintottam a bőrét, kis, hegyes mellét, éreztem, ahogy karjaimba szorítom. Becsuktam a szemem, s hunyt szemem sötétjében nagyon pontosan láttam őt.

Mindenki így érzett, az összes vámpír. A lánynak nem volt esélye.

Ismét feltekintve, a rivalda lámpáinak füstös fényében is csak őt pillantottam meg, aranyló könnyeit, amint a távolabb álló vámpír gyengéden azt mondta: „Nem fáj.”

Láttam, hogy a sarlatán arca megkeményedik, de senki más nem láthatta ezt, csak én. Az emberek csak a lány sima, gyermeki arcát látták, és nyitott ajkát, amely elernyedt az ártatlan csodálkozástól, ahogy a távolabbi vámpírra meredt, és halkan megismételte:

„Nem fáj?”

,,A szépséged ajándék számunkra.” A vámpír zengő hangja erőfeszítés nélkül töltötte be a házat, s mintha maga alá gyűrte volna az egyre növekvő izgalmat. A sarlatán visszavonult, s már csak egyike volt azoknak a türelmes, sápadt arcoknak, amelyek mind ugyanazt a éhséget és egykedvűséget tükrözték. A másik lassan, könnyedén közeledett a lányhoz, aki megfeledkezve meztelenségéről, reszkető pillákkal, ernyedten sóhajtott újra: „Nem fáj.” Elviselhetetlennek éreztem, hogy vágyódik a vámpír után, hogy látnom kell, hogyan pusztítja el a természetfölötti lény iszonytató ereje. Kiáltani szerettem volna, hogy megtörjem aléltságát. És akartam őt. Akartam őt, miközben a vámpír odalépett hozzá, s kezét szoknyája zsinege felé nyújtotta, a lány pedig fejét hátravetve közelebb hajolt, és a fekete anyag lecsúszott a csípőjéről, feltárva az arany csillogást két lába között: a gyermeki pihét, a finoman göndörödő szőrzetet. A vámpír kitárta karját, s háttal a rivalda remegő fényeinek gesztenyeszínű haja is reszketni látszott, amint a lány aranyhaja fekete köpenyére hullott. „Nem fáj… nem fáj…” — suttogta, míg a lány átadta magát neki.

És most, lassan oldalra fordítva áldozatát, hogy mindenki láthassa békés arcát, felemelte; a lány meztelen keblei a köpenyéhez értek, s fehér karjával átfogta a vámpír nyakát. Majd megmerevedett, felkiáltott, amint a vámpír belemélyesztette a fogait, de arca megbékélt, ahogy a sötét nézőtéren végigfutott a közös szenvedély moraja. A férfi fehér keze a kecses vonalú faron ragyogott, s a lány haja nyaldosta, cirógatta a kézfejét. A vámpír felemelte a deszkákról ivás közben, s a lány fehér nyaka ragyogott a sápadt vámpírarc mellett. Gyenge és kábult voltam, az éhség nőtt bennem, s gúzsba kötötte szívemet, ereimet. Kezem egyre erősebben szorította a páholy rézrúdját, míg csak azt nem éreztem, hogy csikorognak a fémeresztékek. Ez a halk, recsegő zaj, amelyet halandó ember meg nem hallhatott, visszatérített érzékeimhez.

Lehajtottam a fejem, be akartam hunyni a szemem. A levegő a nő sós bőrétől illatozott — fülledt, meleg és édes volt. A többi vámpír is közelebb húzódott, a lány combját tartó fehér kéz megremegett, és a gesztenyeszín hajú vámpír elengedte, megfordította, és felmutatta áldozatát — a lány feje hátrahanyatlott, amint továbbadta; az egyik félelmetesen szép vámpírasszony felemelkedett, karjába vette, és simogatta, amint szívni kezdte. Valamennyien odasereglettek, s kézről kézre adták a lányt a megbűvölt nézők szeme láttára — lecsukló feje az egyik férfi vállán nyugodott, s nyakszirtje éppoly csábító volt, mint formás fara, hosszú combjainak makulátlan bőre vagy ernyedt térde között a lágy redők.

Hátradőltem a széken, szám tele volt a nő izével, ereim kíntól lüktettek. Szemem sarkából a gesztenyeszín hajú vámpírt, a hódítót figyeltem — egyedül állt, akár az előbb, és ő is kiszemelt engem a sötétségből, a meleg léghullámokon át rajtam tartotta sötét tekintetét.

A vámpírok egymás után visszahúzódtak, a festett erdő ismét látható lett. A halandó lány törékeny hófehér teste ott hevert a titokzatos fák között; meztelenül pihent meg a fekete ravatal selymén, mintha csak az erdő talaján feküdne, és a zene ismét rákezdte, légiesen és riasztón, egyre hangosabbá válva, amint a fények elhomályosodtak. Minden vámpír eltűnt a sarlatán kivételével, aki az árnyékból felemelte kaszáját és álarcát. Lekuporodott az alvó lány mellé, amint a lámpák elhalványodtak, és az egyre növekvő sötétségben már csak a zenének volt hatalma és ereje. Aztán a hangok is elhaltak…