Anne Rice - Interjú a vámpírral

„De hogyan lettetek?” — kérdezte. Claudia keze kicsit felemelkedett, tekintete Armandról gépiesen rám vetődött. Nemcsak én láttam ezt, neki is észre kellett vennie, de nem mutatta. Rögtön tudtam, mit akart értésemre adni Claudia. „Nem akarsz válaszolni” — mondta Armand, hangja még halkabb és kimértebb volt, mint Claudiáé, és sokkal kevésbé emberi, mint az enyém.

„Te vagy a csoport vezetője?” — kérdeztem.

„Nem abban az értelemben, ahogy gondolod” — válaszolta. „De ha lenne vezető, én lennék az.”

„Nem azért jöttem… bocsáss meg… hogy a keletkezésemről beszéljek. Mivel ez nem rejtély számomra, problémát sem jelent. Így ha nincs olyan hatalmad, amely előtt meg kell hajolnom, nem szeretnék beszélni ezekről a dolgokról.”

„Ha azt mondanám, van ilyen hatalmam, meghajolnál előtte?” — kérdezte.

Bárcsak le tudnám írni beszédmodorát — valahányszor megszólalt, mintha töprengésből merült volna fel, s ez a töprengés nagyon hasonlított ahhoz az állapothoz, amely felé én sodródtam, s amelyből csak nehezen tudtam kirángatni magam, ő azonban meg se mozdult, s mégis ébernek tűnt mindig. Ez nemcsak nyugtalanított, hanem vonzott is egyben, akár a szobája, egyszerűsége, a lényeges dolgok gazdag, meleget árasztó együttese: a könyvek, az íróasztal, a tűz melletti két szék, a koporsó, a képek. A hotelszobák fényűzése ehhez képest közönségesnek, sőt semmitmondónak tűnt. Mindent értettem már, kivéve a fiút, az alvó fiút — őt nem értettem egyáltalán.

„Nem vagyok biztos benne” — mondtam, s képtelen voltam elfordítani a szemem attól a rettenetes középkori sátánról. „Tudnom kellene, honnan… honnan származik. A vámpíroktól vagy… vagy máshonnan.”

„Máshonnan…” — mondta. „Mi az a máshonnan?”

„Az ott” — mutattam a középkori képre.

„Az egy kép” — mondta.

„Semmi más?”

„Semmi más.”

„Akkor nem a sátán… Valamiféle sátáni erő ad neked hatalmat, légy akár a vámpírok vezetője, akár egyszerű vámpír?”

„Nem” — válaszolta olyan nyugodtan, hogy képtelen voltam rájönni, mit gondol a kérdésemről, ha egyáltalán gondol valamit abban az értelemben, ahogyan gondolkodásról beszélünk.

„És a többi vámpírt…?”

„Nem” — mondta.

„Akkor mi…” — előrehajoltam — „…nem vagyunk a sátán gyermekei?”

„Hogyan lehetnénk a sátán gyermekei?” — kérdezte. „Azt hiszed, hogy a sátán teremtette a körülöttünk lévő világot?”

„Nem, úgy hiszem, ez Isten műve, ha egyáltalán valakié. De neki kellett létrehoznia a sátánt is, és azt akarom tudni, nem vagyunk-e az ő gyermekei?”

„Pontosan, s ha hiszed, hogy Isten teremtette a sátánt, ebből az következik, hogy a sátáni erő is Istentől való, ő is csak Isten gyermeke, s mi is azok vagyunk. A sátánnak igazából nincsenek gyermekei.”

Nem tudtam leplezni érzéseimet. Hátradőltem, s ahogy néztem az ördögöt ábrázoló fafaragást, Armandról megfeledkezve gondolataimba mélyedtem. Egyszerű volt az okfejtése, de cáfolhatatlan.

„De miért izgat ez? Amit mondok, bizonyára nem lep meg” — mondta. „Miért hagyod, hogy így hasson rád?”

„Hadd magyarázzam meg” — kezdtem bele. „Tudom, mestervámpír vagy. Tisztellek. De a te szenvtelenségedre én képtelen vagyok. Tudom, mi ez, de nem vagyok a birtokában, és kétlem, hogy valaha is leszek. Ezt el kell fogadnom.”

„Értem” — bólintott. „Láttalak a színházban, láttam szenvedésedet, a lány iránti együttérzésedet. Ugyanezt tapasztaltam, amikor Denis-t ajánlottam fel neked; ha ölsz, te is meghalsz, s úgy érzed, megérdemled a halált. Ám ezzel a szenvedéllyel és igazságérzettel miért akarod a sátán gyermekének nevezni magad?”

„Gonosz vagyok, akár a többi vámpír! Újra és újra öltem, s megint gyilkolni fogok. Áldozatommá tettem azt a fiút, Denis-t, amikor nekem adtad, bár nem tudhattam, túléli-e avagy sem.”

„Miért lennél olyan gonosz, mint bármely másik vámpír? A rossznak tán nincsenek fokozatai? Veszélyes szakadék-e a gonosz, amelynek az első bűnnel rögtön a legmélyére zuhansz?”

„Igen, úgy hiszem.” — fordultam feléje. „Ez a dolog nem olyan logikus, ahogy a te szavaid lefestik. Sötét és üres inkább. Vigasztalan…”

„Nem vagy méltányos.” A vámpír hangjában először villant fel némi érzés. „Biztos, hogy elismered a jóság különböző fokozatait és variációit. A gyerek jósága ártatlanság, aztán ott a szerzetesé, aki mindenről lemondott, és nélkülözve csak a szolgálatnak szenteli magát. Más a szentek, más a derék háziasszonyok jósága. Ez mind ugyanaz lenne?”

„Nem. De egyaránt s mérhetetlenül különbözik a gonosztól” -válaszoltam.

Nem tudtam, hogy így gondolkozom, de most saját gondolatomként adtam elő mindezt. Legmélyebb érzéseim öltöttek formát, és ez nem történhetett volna meg, ha nem mondom ki, ha nem gondolom végig őket a beszélgetés során. Bizonyos értelemben passzív szellemnek tartottam magam. Azt akarom mondani, hogy az eszem csak akkor működött, a vágy és szenvedés zűrzavarából csak akkor kristályosodott ki gondolat, ha egy másik elme megtermékenyítette; ez mélységesen felizgatott, s következtetések levonására késztetett, Valami egészen ritka érzés fogott el: magányosságom egyszerre szertefoszlott. Könnyen magam elé idéztem azt a fájdalmas pillanatot sok-sok évvel ezelőtt, még egy másik évszázadban, amikor Babette lépcsőjének lábánál álltam, éreztem a Lestattal töltött évek állandó rideg kielégületlenségét és a Claudia iránt táplált szenvedélyes, de kudarcra ítélt érzést, amikor a magányosság gyöngéd, engedelmes érzékeim mögé hátrált, s ugyanezek az érzékek közben gyilkolni vágytak. És láttam azt a kelet-európai sivár hegytetőt, ahol szembeszálltam az ostoba vámpírral, s megöltem őt a kolostorromok között. Mintha szellemem asszonyos vágyakozása ismét feltámadt volna, hogy kielégülést találjon. Így éreztem hát, saját szavaim ellenére: „Sötét, és üres inkább! Vigasztalan…”

Armandra néztem, nagy, barna szemébe, feszült, időtlen arcába. Ismét úgy vizsgált engem, mint valami festményt, s én ismét azt éreztem, amit a kifestett bálteremben: a valóságos világ elcsúszott, vonzott a régi önkívület, a rettenetes vágy feltámadt bennem, s beteljesedésének puszta ígérete a csalódás elviselhetetlen lehetőségétől volt terhes. De a kérdés maradt: a gonoszság rettenetes, ősi, kínzó kérdése.

Azt hiszem, úgy temettem kezembe a fejem, mint a nagy bajban lévő halandók, amikor ösztönösen elfedik arcukat — az agyukat szeretnék megmarkolni, mintha a koponyán keresztül kigyúrhatnák az élő szervből a rettenetes gyötrelmet.

„Hogyan valósul meg ez a gonoszság?” — kérdezte. Hogyan hull ki valaki a kegyelemből, s lesz egyik pillanatról a másikra olyan gonosszá, mint a forradalom csőcselékének bírósága vagy a legkegyetlenebb római császár? Elég ehhez a vasárnapi szentmise elmulasztása, vagy az, hogy ráharap a szent ostyára? Vagy ellop egy cipót… vagy szomszédja feleségével hál?”

„Nem…” — megráztam a fejemet. „Nem.”

„De ha a gonoszságnak nincsenek fokozatai, akkor egyetlen bűn is elég hozzá. Nem ezt mondod? Hogy Isten létezik és…”

„Nem tudom, van-e Isten” — mondtam. „Tudomásom szerint… nem létezik.”

„Akkor egyetlen bűn sem számít” — mondta. „Egyetlen bűn sem szül gonoszságot.”

„Ez nem igaz. Mert ha nincs Isten, mi vagyunk a világegyetem legtudatosabb lényei. Csak mi tudunk az idő múlásáról s az emberi élet minden percének értékéről. Hogy egy ember holnap hal-e meg, vagy az utána következő nap, vagy végül is… nem számít. Mert ha nincs Isten, ez az élet… minden másodperce… az egyetlen, amink van.”