Anne Rice - Interjú a vámpírral

De magatartásában semmi sem utalt korábbi önmagára, arra az ördögi, gyűlöletes lényre, akit néhány órával ezelőtt láttam. Felhúzott lábai fölött engem figyelt: kócosan, nyitott szájjal, s tekintetében most nem volt semmi fondorlatosság.

„Ez senkire sem tartozik” — mondtam neki, s félelmem alábbhagyott.

„De egy nevet mondtál; hallottam, egy nevet említettél” — erősködött.

„Egy nevet, amelyet soha többé nem akarok kiejteni” — válaszoltam, és nem néztem rá. Rájöttem, hogyan járt túl az eszemen, miért nem láttam az árnyékát: az én árnyékomban gubbasztott. Elképzeltem, hogy osont felém a lépcsőn, s mögém kuporodott, s ez nyugtalanító érzésekkel töltött el. Minden zavart, ami hozzá kapcsolódott, s figyelmeztettem magam, hogy nem bízhatom benne semmiképp. Akkor úgy véltem, hogy Armand a lehető legnagyobb őszinteséggel mutatta meg magát: hipnotikus erejével szavak nélkül is kicsalogatta belőlem érzéseimet. De ez a vámpír hazug volt. Éreztem hatalmát, nyers, pusztító erejét, amely majdnem Armandéval vetekedett.

„Párizsba jössz, hogy megkeress minket, aztán egyedül üldögélsz a lépcsőn…” — mondta engesztelő hangon. „Miért nem jössz közénk? Miért nem beszélsz velünk róla? Arról, akit emlegettél — tudom, ki volt az, ismerem a nevét.”

„Nem tudod, nem tudhatod. Halandó volt” — mondtam most, inkább ösztöneimre, mint meggyőződésemre hallgatva. Lestat emléke felkavart, s az is, hogy ennek a lénynek tudnia kell a haláláról.

„Azért jöttél ide, hogy a halandók sorsán tűnődj? Hogy igazságot szolgáltass nekik?” — kérdezte, de se szemrehányás, se gúny nem volt a hangjában.

„Azért jöttem, hogy egyedül legyek. Ne sértődj meg. Ez az igazság” — mormogtam.

„De hát ilyen lelkiállapotban, amikor még a lépteimet sem hallod meg… Kedvellek. Gyere fel közénk.” Azzal lassan maga mellé húzott.

Ebben a percben Armand szobájának ajtajából hosszú fénycsík vetődött az átjáróba. Hallottam, hogy közeledik, és Santiago eleresztett. Döbbenten álltam. Armand Claudiával a karján megjelent a lépcső lábánál. Claudia arca ugyanolyan bágyadt volt most is, mint Armanddal folytatott beszélgetésem során. Mintha saját gondolataiba merült volna, és semmit sem látna maga körül; most már nem tudtam mire vélni a viselkedését. Gyorsan átvettem Armandtól, gyengéd tagjai hozzám simultak, mintha mindketten a koporsóban feküdnénk, átadva magunkat a tehetetlen alvásnak.

És akkor Armand egy erőteljes mozdulattal eltaszította Santiagót, aki elesett, de rögtön talpra ugrott, s Armand a lépcső tetejéhez vonszolta, de mindez olyan gyorsan történt, hogy csak összemosódó ruházatukat és cipőjük nyikorgását észleltem. Végül Armand egyedül állt a lépcsők felett, s én felmentem hozzá.

„Nem biztonságos, hogy ma este elhagyd a színházat” — súgta nekem. „Gyanakszik rád. Úgy érzi, mivel idehoztalak, joga van alaposabban megismerni téged. A biztonságunk függ ettől.” Lassan bevezetett a bálterembe. De aztán maga felé fordított, s majdnem a fülemre tapasztotta az ajkát: „Figyelmeztetlek. Egyetlen kérdésre se válaszolj. Kérdezz, s így tárhatod fel az igazság egyik szirmát a másik után a magad számára. De ne válaszolj, ne mondj semmit, különösen a származásodról hallgass!”

Odébb ment, de intett, hogy kövessük a homályba, ahol a többiek mint távoli márványszobrok gyűltek össze; arcuk, kezük ugyanolyan, mint a miénk. Az a gondolat kerített hatalmába, hogy valamennyien ugyanabból az anyagból vagyunk, ez csak néha merült fel bennem a hosszú New Orleans-i évek alatt, de most megzavart, különösen, amikor egyikük vagy másikuk visszatükröződött a hosszú tükrökben, amelyek a szörnyűséges falfestmények közé ékelődtek.

Claudia mintha felocsúdott volna kábulatából, amikor egy faragott tölgyfa székre ültettem. Felém hajolt, s furcsa, összefüggéstelen szavak hagyták el ajkát; olyasmi volt, hogy azt kell tennem, amit Armand mond: semmit se szóljak a származásunkról. Beszélni szerettem volna vele, de láttam, hogy a magas vámpír, Santiago figyel minket, s szemét lassan rólunk Armandra emeli. Vámpírnők gyűltek Armand köré, és én kusza érzésekkel küszködve láttam, hogyan ölelik át a derekát. Nem finom vonásaik s a vámpírokra jellemző üvegkeménységű, de kecses kezük vagy a hirtelen beálló csendben rám szegeződő, elbűvölő szemük döbbentett meg, hanem saját heves féltékenységem. Félelem fogott el, látva, milyen szorosan körülveszik, s ő mindegyiket sorban megcsókolja. Majd velük együtt indult el felém, s ettől még zavartabb lettem.

Emlékszem, Estelle-nek és Celeste-nek hívták azt a két porcelánszépséget, akik a vakok fesztelenségével babusgatták Claudiát: végigfuttatták kezüket a csillogó hajkoronán, még az ajkát is megérintették, s ő ködös és távolba mélázó szemekkel tűrte, tudva, amit én is, de amit a két nő nem fogott fel: a kis testben ugyanolyan éles és határozott női szellem lakozik, mint az övékben. Azon tűnődtem, míg Claudia körbefordult a kedvükért, összefogva levendulaszínű szoknyáját s hidegen mosolyogva rajongásukon, hányszor feledkeztem meg erről jómagam is: úgy beszéltem vele, mint egy gyerekkel, gátlástalanul babusgattam, s a felnőtt fesztelenségével zártam a karomba. Gondolataim elkalandoztak: magam előtt láttam azt az utolsó éjszakát a Saint-Gabriel Szállóban, mintha legalább egy év telt volna el azóta, amikor Claudia gyűlölettel beszélt a szerelemről; újra éreztem a visszhangzó döbbenetet, amit Armand szavai keltettek bennem, melyek nem tártak fel semmit, mert nem volt mit feltárni; és közben figyeltem a köröttem lévő vámpírokat, akik a groteszk falfestmények alatt nyugodtan, elmerülve suttogtak. Sokkal többet tudtam meg róluk így, mintha kérdéseket tettem volna fel; igen, a vámpírélet Párizsban a legrosszabb félelmeimet igazolta; pontosan olyan volt, amilyennek a kis színházi bemutató alapján képzeltem.

Szándékosan voltak tompák a fények; a festmények így érvényesültek kellőképpen, s valaki a vámpírok közül szinte minden éjjel új metszettel vagy festménnyel állított be. Celeste, hideg kezével a karomon, megvetéssel beszélt a képek alkotóiról, és Estelle, aki most az ölében tartotta Claudiát, buzgón bizonygatta nekem, a gyarmatokról érkezett naiv léleknek, hogy vámpírok sohasem követtek el ilyen szörnyűségeket, ők csak összegyűjtik a borzalmak képeit, amelyek újra és újra azt erősítik meg számukra, hogy az emberek sokkal nagyobb gonoszságokra képesek, mint a vámpírok.

„Gonosz dolog ilyen festményeket készíteni?” — kérdezte Claudia halk, színtelen hangján.

Celeste hátravetette fekete fürtjeit, és nevetett. „Ami elképzelhető, meg is tehető” — válaszolta gyorsan, de szemében valami féken tartott ellenségesség tükröződött. „Persze törekszünk rá, hogy az emberek versenytársai lehessünk mindenféle gyilkolási módban, igaz-e?” Előrehajolt, megérintette Claudia térdét, majd idegesen felnevetett, és folytatta. Santiago közelebb húzódott, hogy szóba hozza szobáinkat a Saint-Gabriel Szállóban: ijesztő, mennyire nem biztonságosak, mondta, kezeinek túlzó, színpadias mozdulatával. Döbbenetes volt, mennyire ismeri azokat a szobákat. Ismerte a ládát, amelyben aludtunk, és közönségesnek találta. „Gyere ide!” — szólt hozzám azzal a szinte gyermeki egyszerűséggel, mint a lépcsőn. „Élj velünk, és nem kell álcáznod magad. Mi tudunk vigyázni magunkra. És mondd, honnan jössz?” — kérdezte aztán, térdre esve, kezét székem karfájára téve. „A hangod… ismerem ezt az akcentust, beszélj még.”