Anne Rice - Interjú a vámpírral

Mozdulni akartam, elhúzódni tőle, de valami nem engedett; a karja erősen szorított, a gyertya a szemembe világított, éreztem melegét is — bár hideg bőröm vágyott rá, mégis meglegyintettem a kezem, hogy eloltsam, de nem találtam a lángot, és csak a sugárzó arcot láttam — Lestat arca sohasem volt ilyen —, azt a fehér, végtelenül sima, inas és férfias arcot. A másik vámpír. Az összes többi. Saját fajtám végtelen sora.

A pillanat véget ért.

Az arcához nyújtottam kezem, s megérintettem — távol volt, olyan távol, mintha soha nem húzódott volna közelebb, de a kezemet nem tolta félre. Zavartan, megkövülten húzódtam vissza.

A párizsi éjszakában megkondult egy harang, s a hang tompa, aranyos körei behatoltak a falakba, az épületfákba, amelyek orgonasípokként vezették a földbe zúgását. És megismétlődött az a suttogás, az alig hallható éneklés. A homályban is láttam, hogyan figyel a halandó fiú, s éreztem húsának meleg illatát. A vámpír könnyedén intett neki, s erre elindult felém — szemében semmi félelem, s így annál izgatóbb volt —, odahúzódott hozzám a gyertyafényben, s átölelte a vállamat.

Soha még nem éreztem, tapasztaltam ezt; soha még tudatos halandó nem kínálta fel magát nekem. De még mielőtt ellökhettem volna magamtól, az ő érdekében, megláttam a kékes zúzódást finom nyakán. Ezt kínálta nekem. Egész testével hozzám simult, s éreztem, ahogy a lábamhoz nyomul megkeményedett nemi szerve. Nyomorult sóhaj tört fel a torkomból, de ő hozzám hajolt, ajkát ajkamhoz szorította, s hidegnek, élettelennek kellett éreznie a csókot, de aztán fogaimat a bőrébe mélyesztettem, testem megmerevedett, s kemény nemi szerve hozzám tapadt, amint szenvedélytől elborítva, felemeltem őt a padlóról. Szívverésének hullámai belém hatoltak, súlytalanná vált, s én vele ringatóztam, felfalva őt magát, felfalva elragadtatását, tudatos gyönyörét.

Aztán kissé távolabb pillantottam meg őt; gyenge voltam, kapkodtam a levegőt, karjaimban már semmi sem volt, csak a számban éreztem még a vér ízét. A fiú a vámpírhoz simult, karját a derekára kulcsolta, s ugyanolyan nyugodtan nézett rám, mint a vámpír — szeme elhomályosult, fénye meggyengült a vérveszteségtől. Némán odamentem, s emlékszem, mennyire nem tudtam úrrá lenni vonzalmamon, tekintete kihívást jelentett, ez a tudatos élet dacolt velem: — meg kellene halnia, de nem hal meg — élni fog, s meg fogja érteni, túl fogja élni kapcsolatunkat! Megfordultam. Vámpírok serege volt a félhomályban; megannyi gyertyaláng lobogott a hűvös levegőben. Felettük tussal rajzolt figurák derengtek: egy asszony hullája, amint emberarcú keselyű tépi; kezénél és lábánál fához kötözött, meztelen férfi, mellette egy másik torzója, levágott karjai egy távolabbi ághoz voltak kötözve, feje dárdára tűzve.

Ismét felhangzott az éneklés, az a halk, földöntúli ének. Éhségem lassan csillapodott, de a fejem lüktetett, s a gyertyalángok nagy fénykörökben egyesültek. Valaki hirtelen megérintett, meglökött, úgyhogy majdnem elvesztettem az egyensúlyomat, s amikor felegyenesedtem, a sarlatánvámpír vékony, szögletes arcát láttam, azt a lényt, akit szívből megvetettem. Fehér kezével felém nyúlt. De a másik, a tartózkodó vámpír előrelépett, s közénk állt. Úgy tűnt, mintha megütné a másikat, mintha megmozdult volna, de aztán nem láttam a mozdulatát — mindketten szoborként álltak, egymásra szegezett tekintettel, s az idő úgy folyt el, mint a békés partról visszahúzódó hullámok. Nem tudom, mennyi ideig álltunk ott hárman az árnyak között, nem tudom leírni, milyen végtelenül mozdulatlanok voltak; a mögöttük pislákoló lángok élni látszottak e dermedt némaság mellett. Emlékszem, a fal mellett botorkálva egy nagy tölgyfa széket találtam, s szinte belezuhantam. Úgy láttam, Claudia ott van a közelben, és suttogó, kedves hangon beszél valakihez. A fejembe vér és forróság tolult.

„Gyere velem” — mondta a gesztenyeszín hajú vámpír. Az arcát fürkésztem, hogy meglássam az ajak mozgását, de reménytelenül elkéstem. Aztán hármasban mentünk lefelé a hosszú lépcsősoron, még mélyebbre szálltunk a város alá. Claudia ment elől, árnya hosszan rávetült a falra. A levegő hűvösebb lett, víz friss illata vegyült bele — a köveken vízcseppek szivárogtak át, s aranygyöngyökként csillogtak a vámpírgyertyáknak fényében.

Kis szobába léptünk be, a falba vágott mély kandallóban tűz égett. A szoba másik végén sziklába illesztett ágy állt, amelyet két rézajtó zárt le. Először világosan láttam mindent: a kandallóval szemben a hosszú könyvespolcokat és a tűz közelében az íróasztalt, a másik oldalon a koporsót. Aztán a szoba reszketve elhomályosodott előttem, s a vámpír kezét vállamra téve, leültetett egy bőrszékre. A tűz melegét a lábamon éreztem, de ez jólesett, s a zavarom is elmúlt egy csapásra. Félig nyitott szemmel dőltem hátra, s megpróbáltam újból szemügyre venni a szobát. A távolabbi ágy színpadnak tűnt, s ugyanaz a fiú feküdt ott vászonpárnákon — fekete haja középen el volt választva, s a fülénél kis fürtökbe göndörödött: a Botticelli-festmények hermafrodita teremtményeire hasonlított álmatag szemeivel; mellette, szorosan hozzásimulva, pici fehér kezét a fiú pirosas bőrén nyugtatva, Claudia feküdt, s arcát a fiú nyakába temette. A gesztenyeszín hajú vámpír összekulcsolt kézzel nézte őket — amikor Claudia felkelt, a fiú megrázkódott. A vámpír felemelte a lányt, ahogy én emelhettem volna fel, a kis kezek megkapaszkodtak a nyakában, szeme félig csukva az aléltságtól, ajkai vértől pirosak. A férfi gyengéden az íróasztalra ültette, háttal a bőrbe kötött könyveknek, s a kis kezek kecsesen pihentek a levendulaszínű ruha ölén. Az ajtók a fiúra csukódtak, aki arcát a párnákba temetve aludt. Valami zavart a szobában, de nem tudtam, mi az. Valóban nem tudtam, mi bajom van, csak azt, hogy valaki — talán saját magam — kirángat két ádáz, emésztő szenvedélyből: a vonzalmamból azok iránt a komor festmények iránt, és a gyilkolásból, amelynek mások szemében obszcén módon átengedtem magam.

Nem tudtam, mi fenyeget, hogy mi az, amitől menekülni akarok. Claudiát néztem, ahogy ott ült a könyvek előtt, az íróasztalon lévő tárgyak — egy fehérlő koponya, egy gyertyatartó és egy nyitott pergamenfóliáns között, amelynek kézzel írott betűi csillogtak a fényben. Fölötte egy középkori, szarvas-patás ördög lakkozott, csillogó képe derengett — bestiális alakja a vele szövetséges boszorkányok fölé magasodott. A lány feje éppen az ördög alatt volt, hajának elszabadult fürtjei őt simogatták, miközben a barna szemű vámpírt bámulta tágra nyitott, csodálkozó szemével. Hirtelen fel akartam emelni, s felgerjedt képzeletemben tehetetlen babának láttam. Az ördögre meredtem — inkább azt a szörnyű pofát néztem, mint Claudia hátborzongató mozdulatlanságát.

„Nem ébreszted fel a fiút, ha beszélsz” — mondta a barna szemű vámpír. „Olyan messziről jöttél, olyan soká utaztál.” Zavarom lassanként alábbhagyott, ahogy a füst oszlik szét a friss légáramtól. Éber és nyugodt tekintettel néztem őt, s őt nézte Claudia is. Ő egyikünkről a másikunkra tekintett, és sima arca, békés szeme öröktől fogva változatlannak tűnt. „Armandnak hívnak” — mondta. „Santiagóval küldtem a meghívót. Tudom a neveteket. Köszöntelek benneteket a házamban.”

Minden erőmet összeszedtem, s amikor megszólaltam, saját fülemnek is furcsán csengett a hangom; elmondtam, hogy attól tartottunk, teljesen egyedül vagyunk a világban.