Anne Rice - Interjú a vámpírral

Hátradőlt, mint aki pillanatnyilag nem találja a szavakat, nagy szemei összeszűkültek, majd a tűz mélyébe meredtek. Ez volt az első alkalom, mióta értem jött, hogy nem engem nézett, s így nyugodtan megszemlélhettem. Soká ült így, s én szinte megéreztem a gondolatait, mintha oly érzékelhetőek lennének, mint a füst. Nem mintha olvastam volna bennük, de éreztem erejüket. Volt egy bizonyos aurája, s bár arca fiatal volt, ez nem jelentett semmit — végtelenül öregnek, bölcsnek tűnt. Nem tudnám ezt meghatározni, mivel képtelen lennék megmagyarázni, hogy fiatalos vonásaiban és szemében hogyan tükröződött ártatlanság s egyszersmind kor és tapasztalat.

Felállt, kezét könnyedén összekulcsolta a háta mögött. Claudiára nézett, aki mindvégig hallgatott, s én jól értettem, mit jelent némasága. Ezek a kérdések nem az övéi voltak, de el volt ragadtatva a férfitól, várt rá, s kétségtelenül tanult abból, ahogy hozzám beszélt. De ahogy most egymásra tekintettek, valami mást is megértettem. Ahogy a vámpír felállt, látszott, hogy teljesen ura a testének, s mozgásából hiányoznak az emberi gesztusok, amelyek a kényszerűségben, a megszokásban és a tudat hullámzásaiban gyökereznek. Mozdulatlansága természetfölötti volt. És Claudia ugyanilyen mozdulatlan volt. Sohasem láttam még ilyennek. Természetfölötti megértéssel nézték egymást, s ebből én ki voltam zárva.

Én csak valamiféle forgó és vibráló dolog voltam nekik, mint a halandók az én számomra. És amikor Armand megint felém fordult, láttam, hogy megértette: a lány nem hiszi és nem osztja a gonoszról vallott nézetemet.

Vendéglátóm váratlanul kezdett bele ismét a beszédbe. „Ez az egyetlen igazi gonosz” — mondta a lángoknak.

„Igen?” — válaszoltam, érezve, hogy a mindent elemésztő téma ismét megelevenedik bennem, elsöpörve az útjából minden más aggodalmat.

„Így igaz” — mondta, s ettől még nagyobb szomorúság, még mélyebb kétségbeesés fogott el.

„Akkor Isten nem létezik… nem tud a létezéséről?”

„Nem.”

„Nincs tudás” — mondtam, s nem szégyenkeztem egyszerűségem, nyomorult emberi szenvedésem miatt.

„Nincs.”

„És egyetlen vámpír sem vitázik Istennel vagy az ördöggel!?”

„Tudomásom szerint egyetlen sem” — mondta tűnődve, s a tűz fénye a szemében táncolt. És úgy tudom, a magam négyszáz esztendejével én vagyok a világ legöregebb élő vámpírja.”

Csodálkozva néztem rá.

Aztán felfogtam. Beigazolódott, amitől mindig is tartottam: magányosság és reménytelenség az osztályrészem. Minden úgy megy tovább, mint eddig, végtelenül. Kutatásom véget ért. Hátradőltem, s közönyösen figyeltem a nyaldosó lángokat.

Hasztalan volt tovább hallgatnom őt, hasztalan beutazni a világot újra, hogy ismét csak ugyanazt halljam. „Négyszáz év…” — azt hiszem, megismételtem ezeket a szavakat: „Négyszáz év…” Emlékszem, hogy a tűzbe bámultam. Egy hasáb nagyon lassan a lángokba csúszott, látszott, egész éjszakába telik, míg elemészti a tűz — apró lyukacskák voltak rajta, amelyekből kiégett valamilyen anyag, amely át- meg átjárta, s gyorsabban pusztult el, mint a fa — minden kicsiny lyukban egy-egy láng táncolt a nagyobbak között, és ezek a kis lángok fekete szájukkal kórusnak tűntek, kórusnak, mely hangtalanul énekel.

Armand egyszerre megmozdult — suhogó árnyak és fények ereszkedtek le, s máris ott térdelt a lábaimnál, kinyújtott kezébe fogta a fejem, s izzó szemekkel nézett rám.

„Gonoszság, sátán! Mindez csak a csalódottságodból, a keserűségedből fakad. Nem látod? A sátán gyermekei! Isten gyermekei! Csak ezzel a kérdéssel jössz hozzám? Ez az egyetlen erő, amelynek megszállottja vagy, úgyhogy istenekké vagy ördögökké kell tenned minket, amikor pedig az egyetlen létező erő bennünk van? Hogyan hihetsz ezekben a régi, fantasztikus hazugságokban, ezekben a mítoszokban, a természetfölötti értelmében?” Azzal a mozdulatlanul ülő Claudia feje felől lekapta az ördögöt, s ez olyan gyorsan történt, hogy a mozdulatot nem is láttam, csak a gonoszul rám meredő démont, amely a következő pillanatban a lángok közt pattogott.

Valami elpattant bennem, amikor ezt mondta, valami meghasadt, s érzéseim árja eggyé vált minden egyes tagom minden izmával. Felálltam, s hátrálni kezdtem.

„Te őrült vagy” — mondtam, s magam is elcsodálkoztam haragomon és kétségbeesésemen. „Itt állunk egymással szemben, két halhatatlan és kortalan lény, éjszakánként felkelünk, hogy ezt a halhatatlanságot emberi vérrel tápláljuk; az íróasztalodon, korok felhalmozott tudásával a háta mögött, egy tökéletes gyermek ül, aki éppoly démoni, mint mi ketten, s akkor azt kérdezed tőlem, hogyan hihetem, hogy a természetfölöttinek van értelme! Látva, hogy mivé lettem, én bizony mindent el tudnék hinni. Te nem? Jól van, akkor hát a legfantasztikusabb igazságot is elfogadom: hogy mindennek nincs semmi értelme!”

Az ajtó felé hátráltam, távolodva döbbent tekintetétől — kezét most az arca elé kapta, összeszorított ujjai a tenyerébe mélyedtek. „Ne! Gyere vissza…” — suttogta.

„Nem, nem most. Hadd menjek el. Csak egy időre… hagyj elmenni. Semmi sem változott, minden ugyanolyan. De engedd meg, hogy magamba nézhessek… csak engedj el.”

Visszanéztem, mielőtt becsuktam az ajtót. Claudia felém fordult, de ugyanúgy ült, mint előzőleg, keze a térdén nyugodott. Akkor intett, éppen olyan finoman, mint amilyen a mosolya volt; enyhén szomorkás mosolya, amiért elmegyek.

Szerettem volna örökre elmenekülni attól a színháztól, s csak kódorogni Párizs utcáin, hogy fokozatosan elcsituljon bennem a mély megrendülés. De amint a pince kőfolyosóján tapogatóztam, zavar lett úrrá rajtam. Talán alkalmatlan voltam rá, hogy érvényt szerezzek akaratomnak. Képtelenségnek éreztem, hogy Lestatnak meg kellett halnia, ha ugyan meghalt; emlékezetemben most még kedvesebbnek tűnt a lénye, mint valaha. Elveszett volt, mint mi valamennyien. Nem féltékeny őrzője valamiféle tudásnak, amelyet félt megosztani. Nem tudott semmit. Semmi sem volt, amit tudni érdemes. De nem egészen ez volt az, ami fokozatosan megvilágosodott előttem. Helytelen okból gyűlöltem őt, igen, ez igaz. De ezt még mindig nem értettem teljesen. Egyszer csak ott ültem összezavarodva a sötét lépcsőkön, a bálterem fényétől a durva padlózatra vetült saját árnyékom, kezem közé szorítottam a fejem, s fáradtság lett úrrá rajtam. Az eszem azt tanácsolta: Aludj! De még mélyebbről azt hallottam: Álmodj! És mégsem moccantam, hogy visszatérjek a Saint-Gabriel Szállóba, amelyet most biztonságos és levegős helynek éreztem, ahol a kifinomult emberi fényűzés vigasza vár: elheverhetek a vörösesbarna bársonyszéken, lábam az ottománon; figyelhetem, hogyan nyaldossa a tűz a márványlapokat, s arcom a hosszú tükrökben az egész világ számára pusztán egy tűnődő halandó arca. Menekülj oda, gondoltam, menekülj az elől, ami ide húz. S megint arra gondoltam: igazságtalan voltam Lestattal. Gyűlöletem okai nem a valóságos okok voltak, suttogtam, s megpróbáltam kiemelni ezt a gondolatot szellemem sötét, tagolatlan mélyéből — suttogásom kaparásként hangzott a lépcsőház kőboltozatán.

De akkor egy halk hangot hallottam, túl bágyadtat ahhoz, hogy halandóé legyen: „Hogy is van ez? Hogyan voltál igazságtalan hozzá?”

Olyan hirtelen fordultam meg, hogy a lélegzetem kihagyott. Egy vámpír ült a közelemben, olyan közel, hogy cipőjének orra majdnem a vállamhoz ért; lábait felhúzta, s két kezét köréjük kulcsolta. Egy percig azt hittem, rosszul látok. A sarlatánvámpír volt, az, akit Armand Santiagónak nevezett.