Anne Rice - Interjú a vámpírral

Egy percig az egész közönség halálos csendben ült, Aztán itt-ott tapsolni kezdtek, s egyszerre mindenki bekapcsolódott. Fény gyúlt a fali gyertyatartókon, az emberek egymáshoz fordultak, s mindenfelé beszélgetés kezdődött. Az egyik sor közepén felállt egy nő, s türelmetlenül fölkapta az ülésről rókaprémét, bár még senki nem adott neki helyet; valaki máris kifurakodott a szőnyeges átjáróhoz, és hirtelen az egész közönség talpon volt, mintha űznék a kijáratok felé.

De aztán ez a moraj a kényes parfümök illatát árasztó tömeg nyugodt, bágyadt mormogásává csitult. Megtört a varázs. Kinyíltak az ajtók, s odakint jó szagú eső, lópaták kopogása és konflisért kiáltó hangok fogadták az embereket. Alattam zilált székek tengere, egy zöld selyempárnán fehér kesztyű világított.

Ott ültem; figyeltem és hallgatóztam, egyik kezemmel eltakarva lehajtott arcomat, könyököm a korláton pihent. Szenvedélyem lassan alábbhagyott, s a lány ízét is kevésbé éreztem ajkamon. De mintha az esőszag az ő illatát hozta volna, és az üres színházban a szívverését hallanám. Mélyet lélegeztem, megízlelve az esőt, s Claudiára néztem, aki végtelenül nyugodtan, kesztyűs kezével az ölében üldögélt.

Keserű lett a szám, megzavarodtam. És akkor megláttam egy magányos jegyszedőt az átjáróban, amint helyükre tette a székeket, és felvette a szőnyegen heverő, elszórt műsorfüzeteket. Tisztában voltam vele, hogy ez a fájdalom, zavar, vak szenvedély, amely makacs lassúsággal csitul el bennem, rögvest megszűnne, ha egy szempillantás alatt mellette teremnék, gyorsan bevonszolnám a sötétségbe, s birtokomba venném, ahogy az a lánnyal történt. Ezt akartam, semmi mást. Claudia a fülembe súgta: „Türelem, Louis, türelem.”

Kinyitottam a szemem. Valaki ott volt a közelben, látómezőm peremén, valaki, aki kijátszotta hallásomat, s érzékeny antennaként érzékelte türelmetlen várakozásomat — legalábbis így gondoltam. Ott volt, túl a páholy függönyös bejáratán, hangtalanul: a gesztenyeszín hajú, szenvtelen vámpír, s a szőnyegezett lépcsőről figyelt minket. Igen, valóban ő volt az, aki a színházjegyet adta. Armand.

Megijesztett volna, ha nem olyan nyugodt, ha az arckifejezése nem oly távolba merengő, oly álmodozó. Úgy tűnt, már hosszú ideje áll a falnál, és szeme se rebbent, amikor észrevettük és odamentünk hozzá. Ha nem őrá figyelek minden idegszálammal, valószínűleg megkönnyebbülést éreztem volna, hogy nem a magas, fekete hajú vámpír áll ott, de akkor nem gondoltam erre. Bágyadtan szemügyre vette Claudiát, és eszébe sem jutott leplezni kíváncsiságát, ahogy az emberek teszik. Claudia vállára tettem a kezemet. „Sokáig kerestünk” — mondtam neki, s szívem kezdett megnyugodni, mintha az ő nyugalma elsöpörte volna nyugtalanságomat, aggodalmamat, mint a tenger, amely magával sodorja a parton heverő holmit. Nem túlzom el ezt a tulajdonságát. Leírni azonban sem most, sem akkor nem tudtam, s bizonytalan érzés fogott el, amikor magamban mégis megpróbálkoztam vele. Úgy éreztem, tudja, mire gondolok; nyugodt tartással és mély barna szemeivel, mintha azt mondta volna: úgyis haszontalan, minden szó haszontalan, mely küszködve megformálódik a fejemben. Claudia nem szólt semmit.

A vámpír elmozdult a faltól, lefelé indult a lépcsőkön, s közben intett a kezével, üdvözölve bennünket, s egyben utasítva, hogy kövessük őt — de mindez egyetlen elmosódott pillanat műve volt. Az övével összevetve minden mozdulatom az emberi gesztusok karikatúrája volt. Kinyitott egy ajtót, s bevezetett minket a színház alatti helyiségekbe — lába csak súrolta a kőlépcsőket, amint lefelé mentünk, s hátát teljes bizalommal tárta elénk.

Nagy, föld alatti bálterembe léptünk be, amelyet egy pincéből alakítottak ki — régebbi volt a fenti épületnél. Felettünk becsapódott az ajtó, s a fény kihunyt, mielőtt alaposabban megszemlélhettem volna a helyiséget. A sötétben ruhasuhogást, majd egy gyufa éles sercenését hallottam. A vámpír arca széles lángnyelvként jelent meg a gyufa felett. Aztán egy másik alak lépett be a fénykörbe, egy fiú gyertyával. A fiú látványa ismét felidézte bennem azt a megrendülést, azt a gyönyört, amelyet a színpadon elterülő meztelen lány, a meztelen testben lüktető vér váltott ki bennem. A fiú megfordult, és rám bámult, egészen olyan szemmel, mint a gesztenyeszín hajú vámpír, aki meggyújtotta a gyertyát, és azt súgta neki: „Menj!” A fény bevilágította a távoli falakat, a vámpír felemelte a gyertyát, s elindult a fal mentén, intve, hogy kövessük. Freskók és faliképek világa tárult elénk: az ide-oda lobogó lángban sötét színek vibráltak; lassan a mellettünk levő kép tartalma is megvilágosodott. Traini rettenetes képét, „A Halál diadalá”-t festették ide olyan óriási méretekben, hogy a félelmetes alakok tömege fölénk tornyosult a félhomályban — kíméletlen csontvázak tehetetlen halottakat szállítottak át egy bűzös árkon, vagy koponyákkal teli kordét húztak, kiterített hullát fejeztek le, bitófákra aggatták föl az embereket. A felégetett, füstölgő táj végtelen pokla felett harang kongott, s az emberek hatalmas tömegekben, mészárlásba igyekvő katonák gondatlanságával masíroztak a pusztulás felé. Elfordultam, de a gesztenyeszín hajú megérintette a kezemet, és továbbvezetett, hogy lássam, amint Brueghel képe, a „Lázadó angyalok bukása” bontakozik ki lassan előttem: a kárhozottakat az égi magasokból lakmározó szörnyek kísérteties káoszába űzik. Mindez olyan élénk, annyira tökéletes volt, hogy megborzongtam. A kéz ismét megérintett, de én nem mozdultam, s a falikép tetejét vettem szemügyre, ahol az árnyékban két szép angyal emelte ajkához trombitáját. Egy pillanatra megtört a varázslat. Eszembe jutott az az első este, amikor beléptem a Notre-Dame-ba, de az emlék rögtön elillant, mintha valami lenge, drága holmit ragadtak volna el tőlem.

A gyertya felemelkedett. Köröttem mindenfelé borzalmak: Bosch förtelmes kárhozottai, Traini felpuffadt, koporsóban fekvő tetemei, Dürer szörnyű lovasai — mindenféle középkori metszetek seregszemléje, az elviselhetetlenségig felnagyítva. A mennyezeten csontvázak és oszlásnak indult hullák, démonok és kínzóeszközök, mintha ez magának a halálnak lenne a katedrálisa.

A terem közepén, ahol végül megálltunk, a gyertyafény mintegy életre keltette a köröttünk lévő képeket. Az önkívület fenyegetett, úgy éreztem, a terem elmozdul, s én zuhanok valahová. Claudia keze után nyúltam. Elmélázva, szenvtelen arccal állt ott, szeme távolinak tűnt, s mit sem törődött velem; gyors léptekkel elindult, cipőjének kopogása visszaverődött a falakról; mintha a halántékomat, a koponyámat kopogtatnák. Halántékomra szorítottam a kezem, s némán a padlóra meredtem, menedéket keresve, mintha valami nyomorúságos szenvedést kellene látnom, ha fölpillantanék, s ezt nem akartam, és nem tudtam volna elviselni. Aztán megint láttam, hogy a vámpír arca a láng felett lebeg, s kortalan szemét sötét pillák árnyékolják. Ajka mozdulatlan volt, de amint rábámultam, mosolyogni látszott, pedig a legkisebb mozdulatot sem tette. Még erősebben figyeltem, s meg voltam győződve róla, hogy az egész csak valami hatásos illúzió, amelynek megfeszített figyelemmel a végére járhatok, de minél jobban figyeltem, annál határozottabbnak tűnt a mosolya, s végül már úgy éreztem, szótlan suttogások, dallamok, gondolatok nyüzsögnek benne. Úgy hallottam ezt, ahogy valami összepöndörödik a sötétben, ahogy a tapéta a tűz hatására felpöndörödik vagy ahogy a festék olvad le az égő baba arcáról. Szerettem volna megragadni, erősen megrázni, hogy mozdulatlan arca felengedjen, s befogadja a halk éneklést — és ekkor hirtelen ő simult hozzám, átkarolt, s szempillája olyan közel volt, hogy láttam, összetapadva ragyog izzó szemgolyója felett, s gyenge, szagtalan lélegzetét a bőrömön éreztem. Ez maga volt a kábulat.