Anne Rice - Interjú a vámpírral

Amikor felpillantottam, az utcán feküdtem, és egy villanásnyi ideig, éppen csak addig, amíg a szem a lecsukott szemhéj mögött még őrzi az imént látott képet, két alakot láttam. Hallottam a fekete ruha suhogását, a cipők kopogását a macskaköveken, és megint üres volt az éjszaka. Zihálva ültem fel, veríték csorgott az arcomon, tekintetemmel végigpásztáztam az utcát magam körül, aztán fölöttem az égbolt halvány csíkját. Lassanként egy alak körvonalai rajzolódtak ki, éppen ott, a falon, ahová meredten bámultam. Olyan szögben kuporgott egy párkányon, hogy hajára és merev, fehér arcára halvány fénysugár vetődött. Különös arc volt, szélesebb és nem olyan sovány, mint az előbb. Nagy, sötét szem szegeződött rám. Mozdulatlannak tűnő ajka azt suttogta felém:

„Nem esett baja.”

Nemcsak hogy nem esett bajom, de már újra talpon voltam, támadásra készen. De az alak csak kuporgott, mintha a fal része volna. Fehér kezével most benyúlt a mellényzsebébe. Egy kártyát húzott elő, fehér volt az is, mint a kéz, amely felém nyújtotta. Nem mozdultam, hogy átvegyem tőle. „Jöjjön el holnap este” — suttogta nyugodt, kifejezéstelen arccal, és most is csak az egyik szeme látszott a fényben. „Nem bántom magát” — mondta. „Az a másik sem fogja bántani. Nem engedem.” És a keze olyasmit művelt, amit csak a vámpírok tudnak — úgy látszott a sötétben, mintha elhagyná a testét, és a kezembe helyezte a meghívót. A bíborszínű felirat azonnal megcsillant a fényben. Az alak pedig felfelé mászva a falon, mint a macska, eltűnt a manzárdok ormai között.

Tudtam, éreztem, hogy nincs már ott rajtam kívül senki. Szívem hangos dobogása szinte betöltötte az üres sikátort, ahogy a lámpa alatt elolvastam a meghívót. Az utca neve ismerős volt; többször jártam már színházban arrafelé. De a színház neve megdöbbentett: „Théátre des Vampires”. A megjelölt időpont este kilenc óra volt.

A kártya hátoldalán a következőket olvastam. „A kis szépséget is hozza el. Szeretettel várom. Armand.”

Semmi kétség, hogy a szöveget ez a vámpír írta, aki a meghívót átadta nekem. Nagyon kevés időm maradt, hogy még pirkadat előtt visszaérjek a szállodába, és Claudiának mindezt elmeséljem. Olyan gyorsan futottam, hogy az emberek, akik mellett a bulvárokon elhaladtam, nem is vették észre, miféle árnyék suhan el mellettük.

A Théátre des Vampires-ba csak meghívóval lehetett belépni, és másnap este az ajtónálló egy pillanatig alaposan megnézte a kártyámat, miközben halkan hullott az eső mindenkire: a párra, amely megállt a pénztár bezárt ablaka előtt; a gyűrött, ócska plakátokra, amelyeken a köpönyeges vámpír denevérszárnyként kiterjesztett karokkal éppen a halandó áldozat meztelen vállát készül megragadni; az emberekre, akik mellettünk nyomakodtak befelé a zsúfolt előcsarnokba, ahol — mint azt magam is azonnal észrevettem — kizárólag emberekből állt a tömeg. Egyetlen vámpír sem volt közöttük, még az ajtónálló fiú sem, aki végül is beengedett minket a beszélgetésfoszlányok és nedves gyapjúfelöltők kavalkádjába, a kesztyűs női kezek közé, amelyek a kalapok filckarimáján és a tincseken-loknikon matattak. Lázas izgalommal igyekeztünk észrevétlenek maradni. Korábban már táplálkoztunk, nehogy bőrünk vakító fehérsége, szemünk izzó ragyogása eláruljon bennünket az utcai nyüzsgésben. A sebtében, kelletlenül elfogyasztott vér íze a számban tovább fokozta a kellemetlen érzést, ami úrrá lett rajtam, de nem volt most időm ezzel törődni. Ez most nem a gyilkolás éjszakája volt, hanem a megvilágosodásé, végződjék bárhogyan. Meg voltam győződve erről.

Most mindenesetre itt toporogtunk, ebben a nagyon is emberi tömegben, amikor megnyílt a nézőtér ajtaja, és egy fiatal gyerek tartott felénk a tülekedésben, majd kezével a lépcső felé tessékelt bennünket. Az egyik legjobb páholyba vezetett, és bár az elfogyasztott vér feltehetően nem tompította el teljesen bőrünk vakító sápadtságát és Claudiát sem változtatta emberi gyerekké a karomban, úgy tűnt, a jegyszedő fiú mindezt nem veszi észre, vagy ha mégis, nem törődik vele.

„Te kinéznéd belőlük, hogy emberi rabszolgáik vannak?” — súgta Claudia.

„Lestat sosem bízott az emberi rabszolgákban” — súgtam vissza. Néztem, hogyan telnek meg a zsöllyék, és hogyan úsznak el alattam a selyemüléses széksorok között a csodálatosabbnál csodálatosabban felvirágzott kalapok. Mellettünk, a páholyok ívelt sorában fehér vállak villantak elő, gyémántok csillantak meg a gázlámpák fényében.

„Most az egyszer egy kicsit engedd el magad” — hallottam Claudia suttogását. „Ne legyél olyan úriember mindig.”

Kialudtak a fények, először az erkélyen, aztán a földszinti falak mentén. A zenészek kis csapata a zenekari árokban várakozott, a hosszú, zöld bársonyfüggöny meglebbent, majd felizzott a gázfény; a közönség, mintha szürke felleg ülne meg rajta, homályba merült, csak a gyémántok csillantak meg itt-ott, csuklón, nyakon, ujjakon. És a szürke felhővel együtt a csend is leszállt, az összes hang egyetlen kitartóan visszhangzó köhögésben összpontosult. Aztán csend. A csörgődob lassú, ritmikus pergése. Mindössze egy fuvola könnyű dallama kísérte, amely összecsendült az éles, ezüstös dobpergéssel, és a két hang kísérteties, középkort idéző melódiában fonódott össze. Ehhez lantpengetés társult, ami a dob hangját emelte ki. Ekkor különvált, felerősödött a fuvola melankolikus, szomorú dallama. Ez a maga módján elbűvölő zene néma egységbe fogta a hallgatóságot, mintha a fuvolahang fényes szalagként bomlana szét a sötétben. A függöny hangtalanul gördült fel, nehogy a csendet megzavarja. A lámpák felragyogtak, és úgy látszott, a színpad nem is színpad, hanem sűrű erdő, a fény megcsillant az érdes fatönkök és zöld levelek fent sötétségbe vesző sűrűjén, a fákon át alacsony, köves folyópart volt látható, mögötte a folyó csillogó víztükre. Ez az egész háromdimenziós világ selyemvászonra volt festve, és az enyhe huzatban alig láthatón meg-meglebbent.

A látványt elszórt taps fogadta, amely, miután a nézőtér minden oldaláról csatlakoztak hozzá, rövid időre megerősödött, majd fokozatosan elhalt. Sötét, gyászruhás alak haladt fatörzstől fatörzsig a színpadon oly villámsebesen, mintha varázslat röpítette volna a színpad közepére. Köpönyege alól elővillanó egyik kezében ezüstkasza volt, a másikkal vékony pálcikára erősített álarcot tartott láthatatlan arca elé; a Halál orcája fénylett rajta: festett halálfej.

A nézők torkából riadt sóhaj szakadt fel. A Halál állt előttük, kezében tettre készen a kaszával, a Halál a sötét erdő szélén. És a közönség sóhajaival együtt bennem is megrezdült valami: nem félelem volt, de valamilyen emberi érzés, amit a festett színpadkép törékeny varázsa váltott ki belőlem, a fényben ragyogó titokzatos világ, amelyben ez az alak a lebegő fekete köpönyegben egy párduc kecsességével suhant előre-hátra, minden mozdulatával döbbent szisszenést, sóhajt vagy áhítatos morajt csalva ki a közönségből.

Ebben a pillanatban az alak mögött, akinek a mozdulatai ugyanolyan megkapó erejűek voltak, mint a zene, melynek ritmusára mozgott, további lények léptek elő a színfalak mögül. Elsőként egy nagyon hajlott hátú, töpörödött anyóka. Az ősz haj mohaként fedte fejét, karját lehúzta egy nagy virágkosár. Csosszanó, súrlódó léptekkel járt ide-oda a színpadon, fejét a zene és a Nagy Kaszás nekiiramodó lépteinek ritmusára ingatta. Amint azonban meglátta a Halált, az anyóka meghátrált, lassan letette a kosarat, és kezét imára kulcsolta. Fáradt volt, fejét úgy hajtotta kezére, mintha aludna, majd könyörgő mozdulattal nyúlt a Kaszás felé. A fekete alak elindult felé, és lehajolt, hogy egyenesen az arcába nézhessen, amely mifelénk árnyékba borult, majd hirtelen visszahőkölt, karjával legyezve, mintha friss levegőhöz akarna jutni. A közönség soraiból bizonytalan nevetés hallatszott. De amint az öregasszony felpattant, hogy a Halál nyomába eredjen, a nevetés felerősödött.