Anne Rice - Interjú a vámpírral

A zene vidám táncritmusra váltott, és ők ketten körbe-körbe járták a színpadot, az anyóka mindvégig a Halál nyomában, míg az egy fatörzs mögé lapulva, álarcos fejét — akár egy madár — szárnya alá rejtve, el nem tűnt a szeme elől. Ekkor az öregasszony csalódottan, legyőzve felvette kosarát, és, miközben a zene lehalkult és csoszogó lépteihez lassult, elhagyta a színpadot. Nem tetszett nekem. Nem tetszett a nevetés. Láttam, amint a többi alak is színpadra lép, a zene minden mozdulatukat aláfestette: bénák jöttek mankón és hamuszínű koldusok rongyokban, mindannyian a Halál felé nyújtották kezüket, de az perdült egyet, és egyiktől háta görbítésével, másiktól az undor nőies gesztusával menekült, majd egy türelmetlen, unatkozó kézmozdulattal valamennyiüket elutasította.

Ekkor villant a tudatomba, hogy a bágyadt kéz, amely ezeket a komikus mozdulatokat végzi, nem festéktől olyan fehér. Vámpírkéz volt, amely ekkora nevetést fakasztott a közönségből. Vámpír keze, amelyet most, hogy a színpad végre üres volt, vigyorgó halálfejes arcához emelt, mímelve, hogy elnyom egy ásítást. Majd pedig, még mindig álarccal az arca előtt, tökéletes illúziót keltve úgy tett, mintha teljes súlyával nekidőlne a selyemre festett fának, és lágyan álomba merülne. A zene csivitelt, mint a madarak, csobogott, mint a folyóvíz, és a sárga fénykör, amelyet a reflektor vont az alvó köré, egyre inkább elhalványult.

Ekkor újabb fényfolt vetődött a színpadra, amely az erős sugártól szinte szertefoszlani látszott. Egy fiatal lány alakját világította meg, aki a háttérben állt, fenséges termetét sűrű szőke hajkoronája majdnem teljesen beborította. Éreztem, hogy a közönség áhítatos tisztelettel nézi, miképp botorkál a lány a reflektorfényben, körötte a sötét erdő, amelynek sűrűjében útját keresi. De nem talált kiutat; és ő nem volt vámpír. Egyszerű blúzán és szoknyáján nem színpadi festék volt a szennyfolt, és érintetlenül tiszta arca, amellyel a fénybe bámult, akár a Madonna szobra, oly finom metszésű, oly gyönyörű volt, lepelként és glóriaként fonta körül a sűrű hajzuhatag. A fény elvakította, miközben mindenki látta őt. Mikor megbotlott, keserves sóhaj hagyta el ajkát, és ez egy pillanatra elnyomta a romantikusan szárnyaló, törékeny fuvolaszót, amely az ő szépségének adózott. A köréje vont halvány fénykörben a Halál figurája hirtelen felriadt álmából, megfordult, s úgy pillantotta meg a lányt, mint a közönség az imént; kezét döbbent áhítattal emelte a magasba.

A közönség soraiban az apró kacaj elhalt, mielőtt nevetéssé válhatott volna. A lány túl szép volt, és túl átható szomorúság sugárzott szürke szeméből. Az alakítás túl jól sikerült. Ebben a pillanatban a halálfejes maszk hirtelen a színfalak mögé repült, és a Halál sugárzóan hófehér arccal fordult a közönség felé, gyors mozdulattal végigsimított fénylő fekete haján, mellényét igazgatta, képzelt porszemeket söpört le kabátja gallérjáról. A Halál mint szerelmes. Ekkor a sugárzó arckifejezés és fénylő orcák láttán felcsattant a taps, hogy nyugtázza a mesteri illúziót, holott teljesen bizonyos volt, hogy pusztán egy vámpír arcát látják, azét a vámpírét, aki a Latin negyedben a nyomomba szegődött; erre a gúnyos, vigyorgó alakra szegeződött most a sárga reflektorfény.

A sötétben megkerestem Claudia kezét, és megszorítottam. Ő azonban mozdulatlanul ült tovább, teljes bűvöletben. A színpadi erdő, ahonnan az eltévedt lány tehetetlenül nézett a nevetés felé, középen kettéoszlott, így a vámpírnak módja volt oldalról észrevétlenül megközelíteni őt.

A lány a rivalda felé indult, majd hirtelen megpillantotta az alakot, megállt, és mint egy gyermek, felnyögött. Általában is gyermekiesség áradt egész lényéből, holott nyilvánvalóan felnőtt nő volt. Csak finom arcbőrének apró ráncai a szeme körül utaltak némileg a korára. Blúza alatt kicsi, de tökéletes formájú keblek rejtőztek, keskeny csípőjén érzéki ívben feszült a hosszú, poros szoknya. Amint a vámpír elől hátralépett, láttam, hogy szemében üveggyöngyként ülnek meg a lámpafényben hirtelen megvillanó könnycseppek. Éreztem, hogy elszáll belőlem az erő, annyira féltem őt, és annyira vágyódom utána. Szívszaggatóan szép volt.

Mögötte hirtelen egy csomó festett halálfej jelent meg a háttérben, az álarcot tartó alakokat láthatatlanná tette fekete ruhájuk, csak köpenyek szélét, szoknyák ráncait markoló fehér kezek villantak elő a sötétből. Vámpírnők is voltak a férfiak között, és most, ahogy az áldozat felé lopóztak, ügyesen kitervelt módon mindannyian egy halomba dobták álarcaikat; a pálcikák csontokként meredeztek kifelé, a vigyorgó koponyák a sötétbe bámultak.

És ott álltak ők, a hét vámpír, köztük három nő — fehér mellük világított a szűk fekete ruhaderék fölött; fekete hajkoronák, sötét szemek, rideg, szikrázóan fehér arcok. Igen szépek voltak, amint szinte lebegtek a lány, a viruló szépség körül, akinek csillogó aranyhaja és virágszirmot idéző rózsaszín bőre mellett sápadtnak és hidegnek tűntek. Hallottam a közönség meg-megszakadó, halk sóhaját. Igazán látványos volt, ahogy a fehér arcok gyűrűje egyre közelebb nyomult, élén az Úriember Halállal, aki most kezét szívére szorítva, fejét meghajtva akarta elnyerni a közönség együttérzését: hát nem ellenállhatatlan-e ez a lány? Egyetértő nevetés és sóhajok moraja…

A varázslatos csendet éppen a lány törte meg.

„Nem akarok meghalni…” — suttogta csengő hangján.

„Mi a halál vagyunk” — válaszolta a férfi, s mindenfelől ezt suttogták a lánynak: „Halál”. A lány megfordult, hátravetett haja valóságos aranyeső volt, elhanyagolt és szegényes öltözékével ellentétben gazdag s szinte önálló élőlény. „Segítsenek!” — kiáltotta halkan, mintha félne felemelni a hangját. „Valaki…” — fordult a tömeghez, amelyet nem látott, de tudta, ott kell lennie… Claudia halkan felnevetett. A színpadon a lány csak homályosan fogta fel, hol van és mi történik vele, de még így is sokkal többet tudott, mint az őt bámuló emberek.

„Nem akarok meghalni! Nem akarok!” Finom hangja megtört, és szemét a magas, gonosz tekintetű vámpírra szegezte, a sarlatánra, aki a többiek köréből feléje lépett.

„Mindannyian meghalunk” — válaszolta. „Az egyetlen, amiben minden más halandóval osztozol, a halál.” A zenekarra, majd az erkélyen és a páholyokban ülőkre mutatott.

„Nem” — tiltakozott hitetlenkedve a lány. „Még annyi időm, oly sok évem lenne…” Finom hangja elcsuklott a fájdalomtól. Ellenállhatatlan volt ez a hang, akárcsak meztelen torkának lüktetése és a torka előtt reszkető keze.

„Évek!” — mondta a vámpírmester. „Honnan tudod, hogy annyi éved van még hátra? A halál nem tiszteli a kort! Lehet, hogy a testedben már betegség munkálkodik, hogy belülről emésszen el. De az is lehet, hogy egy férfi leselkedik rád, s kész megölni pusztán a szőke hajadért!” A lány felé nyúlt, mély, telt hangja természetfölöttien csengett. „Kell-e mondanom, hogy mit tartogat számodra a sors?”

„Nem érdekel… Nem félek” — tiltakozott a lány, s tiszta hangja még törékenynek hatott a férfié után. „Vállalnám a kockázatot…”

„És ha így lenne, és még évekig élnél, mi az osztályrészed? A hajlott hátú, fogatlan öregség?” A vámpír felemelte a lány leomló haját, közszemlére téve hófehér nyakát, s lassan kihúzta a blúzát össze fogó zsinórt. Az ócska anyag szétnyílt, a ruhaujjak lecsúsztak a keskeny, rózsaszín vállakról; a lány megpróbálta összefogni a blúzt, de a férfi megragadta a csuklóját, és durván ellökte. A közönség egy emberként lélegzett, a nők színházi látcsövüket szorongatták, a férfiak előrehajoltak. Láttam a fehér, hibátlan bőrön a szív dobogását, ahogy a kis mellbimbókon bizonytalankodva megállt a lecsúszó anyag: a vámpír a lány jobb csuklóját szorosan az oldalához szorította, a piruló orcákon folytak a könnyek, s a lány az ajkába harapott. „Olyan biztosan, mint ahogy most rózsaszín a tested, szürke lesz és ráncos” — mondta a mester.