Anne Rice - Interjú a vámpírral

Amikor becsuktam az ajtót magam mögött, éppen a köpenyét vetette le, és arany esőcseppek záporában rázta meg a haját. A kalap összegyűrt szalagjai kioldódtak, és én szinte kézzel fogható megkönnyebbülést éreztem a szalagok, a gyerekes ruha láttán, és különösképp megnyugtató volt számomra, hogy egy kis porcelánbabát tartott a karjában. Hozzám továbbra sem szólt, a babával foglalatoskodott. A baba apró lábai kapcsokkal vagy dróttal voltak összeerősítve fodros ruhája alatt, és csilingeltek, mint a csengő. ,,Ez egy babahölgy” — szólt felpillantva rám. „Látod? Babahölgy.” Letette a tálalóasztalra.

„Tényleg az” — helyeseltem halkan.

„Egy asszony csinálta” — mondta — „teljesen egyforma gyerekbabákat készít, egész boltnyi gyerekbabát, de én azt mondtam neki: Én egy felnőtt babát szeretnék.”

Gúnyos, rejtelmes volt a hangja. Ott ült, nedves hajtincsei csíkokban hullottak magas homlokára, és a babának szentelte minden figyelmét. „Tudod, miért csinálta meg nekem?” — kérdezte. Azt kívántam, bárcsak árnyékba borulna a szoba, bárcsak sötétbe húzódhatnék a tűz fényköréből, bárcsak ne ülnék úgy az ágyon, mint egy kivilágított színpadon, s ne kellene látnom őt puffos ujjú ruhájában, megannyi tükrében megsokszorozódva.

„Mert te gyönyörű gyermek vagy, és örömet akart szerezni neked.”

Hangtalanul nevetett. „Gyönyörű gyermek” — ismételte meg, és rám pillantott. „Még mindig annak hiszel?” Elsötétült arccal kezdett megint játszani a babával, egészen a porcelánmellig lehúzta ujjával a csöppnyi horgolt ruha nyakkivágását. „Igen, hasonlítok a gyerekbabáihoz, az vagyok én is. Látnod kéne, ahogy a boltjában dolgozik, ahogy a babái fölé hajol, mindnek egyforma az arca, a szája.” Ujjával megérintette a saját ajkát. Úgy rémlett, valami hirtelen elmozdult, valami rezgés támadt a szoba falaiban, és a tükrökben megremegett a képe. Mintha a föld sóhajtott volna az alapzat alatt. Kocsik dübörögtek az utcákon, de messze, távol tőlünk. És ekkor Claudia, a testében még mindig gyermek Claudia, egyik kezével megragadta a babát, másikat ajkához illesztette, és az a kéz, amelyik a babát tartotta, most összepréselte, összemorzsolta a játékot, míg csak halomnyi törött, zúzott üvegként nem hullott kitárt, véres kezéből a szőnyegre. Majd tépni-marcangolni kezdte a parányi ruhát is, és szanaszét szórta a cafatokat. Elfordultam, de a kandalló fölötti meg döntött tükörben láttam, hogy tekintetét rám függesztve tetőtől talpig végigfürkész.

„Miért fordítod el a fejed, miért nem nézel rám?” — kérdezte, s hangja lágyan csengett, mint egy ezüstcsengő. De aztán halk, nőies nevetéssel így folytatta:

„Azt hitted, örökre a lányod maradok? Mi vagy te, bolondok apja vagy apák bolondja?”

„Lehetnél hozzám kedvesebb is” — feleltem.

„Hm… kedvesebb…” Mintha bólintott volna. Lobogó tűznek láttam őt a szemem sarkából: kék lángok, arany lángok csaptak felém.

„És mit gondolnak rólunk ők?” — kérdeztem olyan szelíden, ahogy csak tudtam. „Odakint!” A nyitott ablak felé intettem.

,,Sok mindent” — mosolygott. „Sok mindent. Az emberek bámulatosan értenek a magyarázatokhoz. Láttál már törpéket a parkokban, cirkuszokban? Torzszülöttek, s az emberek fizetnek, hogy nevethessenek rajtuk.”

„Én csak tanítványa voltam egy varázslónak!” — fakadtam ki hirtelen önkéntelenül. „Tanítványa!” — ismételtem meg. Meg akartam érinteni, megsimogatni a haját, de csak ültem gyáván, féltem, hogy haragja, mint a meggyújtott gyufa, tüstént fellángol.

Újra mosolygott, ölébe húzta kezemet, és saját kezével próbálta betakarni. „Igen, a tanítványa” — nevetett. „De egyvalamit mondj meg nekem, egyetlen dolgot, abból a fenséges magasságból. Milyen volt… szeretkezni?”

Felpattantam mellőle, köpenyemet, kesztyűmet kerestem, akárcsak egy tökkelütött földi halandó. „Nem emlékszel?” — kérdezte rendíthetetlen nyugalommal, mikor az ajtó rézkilincsére tettem a kezem.

Hátamon érezve tekintetét, szégyenkezve megálltam, megfordultam, és úgy tettem, mint aki töpreng: hová menjek, mit csináljak, miért állok itt?

„Sietős valami volt” — mondtam, szemét keresve tekintetemmel. Milyen áthatóan, milyen hidegen kék volt! Milyen komoly! „És hát… ritkán volt élvezetes… valami heves és sajgó, ami gyorsan tovatűnt. A gyilkolás halovány árnyéka, úgy hiszem.”

„Ahá!…” — mondta. „Olyan mint amit én csinálok most veled: megbántalak… ez is a gyilkolás halovány árnyéka?”

„Igen, hölgyem” — feleltem. „Azt hiszem, ez helyes megállapítás.” Sietve meghajoltam, és jó éjszakát kívántam neki.

Csak jóval azután lassítottam le lépteimet, hogy elváltam tőle. Már a Szajna túloldalán jártam. Sötétségre vágytam. Rejtőzni akartam előle, elrejteni felfakadó érzelmeimet és azt az erős, emésztő félelmet, hogy nem tudom boldoggá tenni, teljesen alkalmatlan vagyok rá, és magamat sem tudom boldoggá tenni, mert képtelen vagyok a kedvében járni, képtelen vagyok elnyerni a tetszését.

A világot adtam volna, ha ezzel kedvére tehetek, azt a világot, amely most a mienk volt, és amely egyszerre tűnt üresnek és örökkévalónak. Megsebeztek a szavai és a tekintete, és hiába jutott eszembe számtalan magyarázat — mert hisz szüntelen azok jártak az agyamban s formálódtak kétségbeesett, suttogó szavakká az ajkamon, miközben letértem a Szent Mihály útjáról, és mind messzebbre keveredtem a Latin negyed egyre ódonabb és sötétebb utcái közt — egyetlenegy se tudta se csitítani azt a mély elégedetlenséget, amit benne éreztem, se önnön fájdalmamat. Végül felhagytam a próbálkozással, és egyetlen mondatot ismételtem szüntelen. Körülvett az utcák középkori, fekete csendje, és vakon követtem szeszélyes kanyarulatait. Kétoldalt keskeny, magas bérházak szegélyezték lépteimet, ingatagnak tűntek, mintha bármely pillanatban leomolhatnának, hogy varratként zárják el további utamat a közömbösen fénylő csillagok alatt. „Nem tudom boldoggá tenni, nem teszem boldoggá, és boldogtalansága nőttön-nő.” Megbabonázott ez a mondat, rózsafüzérként, varázsigeként ismételgettem, mintha megváltoztathatná a tényeket, Claudia szükségszerű kiábrándulását egész vállalkozásunkból, aminek eredménye ez a céltalanság és a tudat, hogy egyre távolodik tőlem, hogy hatalmas igényei árnyékában egészen eltörpülök. Még a babakészítő iránt is vad féltékenység fogott el, akivel megosztotta az apró, csilingelő babahölgy utáni vágyakozását, mert ő olyasmit tudott adni neki, amit úgy szorított magához, mintha én ott se lennék. Mi következik ebből, hova vezethet ez? Amióta hónapokkal ezelőtt Párizsba érkeztem, soha még nem éreztem ilyen áthatóan, hogy milyen hatalmas ez a város, amelyben a tekergő, sötét kis sikátorból bármely pillanatban átléphetek az élvezetek birodalmába, és soha nem éreztem ilyen intenzíven, hogy milyen hasztalan. Hasztalan Claudia számára, ha nem tud megbirkózni a haragjával, ha, mint ahogy maga is oly dühösen és keserűen észleli, nem tud határt szabni neki. Tehetetlen volt. Mégis erősebb nálam. És én tudtam, akkor is tudtam, mikor magára hagytam a szállodában, hogy haragvó tekintete mögül töretlen szeretet sugárzik felém.

És akkor, miközben szédülten és kimerülten tévelyegtem, a vámpírok kiolthatatlan érzéke figyelmeztetett, hogy követnek.

Először az az oktalan gondolatom támadt, hogy ő jött utánam. Mivel okosabb nálam, messziről is a nyomomra talált. De ekkor ugyanilyen bizonyossággal egy másik lehetőség is felmerült bennem, meglehetősen kegyetlen lehetőség mindazok után, ami köztünk történt. A lépések az övéinél súlyosabbak voltak. Egy halandó járt erre, óvatlanul lépegetve a halál felé.