Anne Rice - Interjú a vámpírral

„Veszélyben vagyok, veszélyben” — mondta izzó haraggal Claudia.

„De honnan tudhatnák, mit tettünk vele? Azonkívül mi vagyunk veszélyben! Gondolhatod-e egy percig is, hogy nem ismerném be bűnrészességemet? És ha valóban egyedül tetted volna…” Felé nyújtottam kezem, de ádáz tekintetétől karom erőtlenül lehanyatlott. „Gondolod, hogy elhagynálak a veszélyben?”

Mosolygott. Egy pillanatig nem hittem a szememnek. „Nem, nem, Louis. Nem hagynál el. A veszély hozzám kapcsol…”

„A szerelem kapcsol hozzád” — mondtam gyengéden.

„Szerelem?” Eltűnődött. „Mit értesz ezen?” És mintha látná a szenvedést tekintetemben, hozzám lépett, és kezét arcomra tette. Hideg és kielégületlen volt, akárcsak én, a halandó fiú felkeltette mohóságomat, de nem elégített ki.

„Hogy te mindig biztosra veszed a szerelmemet!” — mondtam. „Hogy mi házasok vagyunk…” De már amikor kimondtam ezeket a szavakat, éreztem, hogy régi meggyőződésem meginog; ugyanazt a gyötrelmet éreztem, mint előző este, amikor halálos szerelmemen gúnyolódott. Elfordultam tőle.

„Elhagynál Armandért, ha csak intene neked…”

„Soha” — mondtam neki.

„Elhagynál, ő éppen úgy akar téged, mint te őt. Rád várt…”

„Soha…” Felálltam, és a ládához léptem. Az ajtók zárva voltak, de vámpírok számára ez nem lett volna akadály. Csak úgy védekezhettünk ellenük, ha olyan korán felkelünk, ahogy a fény engedi. Claudiához fordultam, hívtam, hogy jöjjön. Mellettem állt. Arcomat hajába akartam temetni és a bocsánatáért esdekelni. Mert igaza volt, pedig szerettem most is, ugyanúgy szerettem, mint mindig. Ahogy magamhoz szorítottam, így szólt: „Tudod-e, mi az, amit egyetlen szó nélkül újra és újra elismételt nekem; tudod-e, mi volt a lényege a kábulatnak, amelybe ringatott, hogy a szemem csak őt lássa, hogy úgy rángathasson, mintha zsinóron függő bábu volnék?”

„Tehát érezted” — suttogtam. „Tehát ugyanazt érezted…”

„Erőtlenné tett!” — mondta. Újra láttam, ahogy a könyvek előtt ült az íróasztalon, láttam gyenge nyakát, holt kezeit.

„De miket beszélsz? Hogy beszélt hozzád, hogy…”

„Szavak nélkül!” — mondta. A gázlángok elhalványultak, s a gyertyák fénye most meg se rebbent. Eső verte az ablaküveget. ,,Tudod, mit mondott? Hogy meg kellene halnom!” — suttogta. „Hogy el kellene engednem téged.”

A fejem ráztam, de szörnyeteg szívemben nőtt az izgalom. Azt mondta, amit igaznak hitt. Ezüstös hártya ereszkedett a szemére. „Magába szívja az életemet” — mondta, s elviselhetetlen volt látni drága ajkának reszketését. Magamhoz szorítottam, de szeme könnyel volt tele. „Életet szív ki a fiúból, aki a rabszolgája, és életet szív belőlem, akit rabszolgájává akar tenni. Téged szeret. Szeret. Téged akar, s nem engedi, hogy útjába álljak.”

„Nem érted őt!” Az érzéseimmel küzdöttem, s csókoltam őt, csókokkal akartam elborítani arcát, ajkát.

„Nem, túlságosan is jól értem őt” — suttogta még akkor is, amikor csókoltam. „Te nem érted őt. A szerelem elvakított, tudása, hatalma megigézett. Ha tudnád, hogy issza a halált, jobban gyűlölnéd, mint Lestatot. Louis, nem szabad visszatérned hozzá. Veszélyben vagyok!”

Másnap kora este otthagytam; meg voltam győződve róla, hogy a színház vámpírjai közül csak Armandban lehet megbízni. Claudia vonakodva engedett el, és én nagyon nyugtalan voltam riadt tekintete láttán. A gyengeséget nem ismerte, mégis félelmet és levertséget láttam a szemében, amikor eleresztett. Siettem küldetésemre, és a színház előtt várakoztam, míg csak az utolsó látogató el nem ment, és az ajtónállók a zárakkal bíbelődtek.

Nem vagyok benne biztos, minek néztek. Színésznek, akár a többieket, aki nem szedte le a festéket az arcáról? Nem számított. Csak az volt fontos, hogy beengedjenek: senki sem szólított meg, amikor elmentem mellettük és a bálteremben lézengő egy-két vámpír mellett, míg végül Armand nyitott ajtaja előtt álltam. Azonnal meglátott; nyilván messziről hallotta lépteimet, üdvözölt és hellyel kínált. A fiúval volt elfoglalva, aki az íróasztalnál ült, és egy ezüsttányérról húst és halat evett ebédre. Fehérboros palack állt mellette, s bár lázas és gyenge volt még az előző estétől, pirosas bőre, testének meleg kipárolgása kínzó vágyat ébresztett bennem. Armand viszont nyugodtan ült a tűznél egy bőrszéken, szemben velem, s karját összekulcsolva a fiúra nézett, aki megtöltötte poharát, s üdvözlésre emelte. „Mesterem” — mondta, de szeme rám villant, ahogy elmosolyodott. A pohárköszöntő azonban Armandnak szólt.

„A rabszolgád” — suttogta Armand, s szenvedélyes sóhaj hagyta el ajkát. Figyelte, amint a fiú odaadással iszik, élvezettel szemlélte nedves ajkát, nyakának friss bőrét, ahogy a bor lecsúszott a torkán. A fiú most egy falatnyi fehér húst vett fel, szemét Armandra függesztve megette. Mintha így Armand is részese lett volna a lakomázásnak, mintha így szívta volna magába az életnek azt a részét, amelyet már csak a szemével tudott élvezni. S bár teljesen elmerült ebben az élvezetben, mégis kiszámított élmény volt — nem élte át azt a gyötrelmet, mint én, évekkel azelőtt, amikor Babette ablaka alatt állva emberi életre vágyakoztam.

Amikor a fiú befejezte, feltérdelt, s karjával átölelte Armand nyakát — mintha jéghideg húsát ízlelgette volna. Visszaemlékeztem arra az éjszakára, amikor Lestat először jött hozzám — égő szemekkel, s fehér arca világított. „Most már tudod, mi vagyok neked.”

Végül az egész befejeződött. A fiúnak alvásra volt szüksége, és Armand rázárta az ágy rézajtóit. Az egésztől elbágyadva el is szunnyadt néhány perc alatt, Armand pedig szemben velem üldögélt; szép nagy szeme nyugodtnak és ártatlannak tűnt. Amikor úgy éreztem, tekintetével magához akar vonzani, lesütöttem a szemem — örültem volna, ha tűz pattog a kandallóban, de ott csak hamu volt.

„Azt mondtad, ne beszéljek a származásomról, de miért?” — kérdeztem, feltekintve rá. Mintha érezte volna tartózkodásomat, de nem sértődött meg, csak enyhén elcsodálkozott. De gyenge voltam, túl gyenge még ahhoz is, hogy a csodálkozását elviseljem, és elfordítottam a tekintetem.

„Megölted azt a vámpírt, aki létrehozott téged? Ezért nincs itt, ezért nem mondod meg a nevét? Santiago ezt gondolja.”

„És ha ez igaz, s nem tudunk meggyőzni az ellenkezőjéről, elpusztítanál minket?” — kérdeztem.

„Semmit sem tennék ellened” — válaszolta nyugodtan. De ahogy már mondtam, nem vagyok vezető abban az értelemben, ahogy kérdezted.”

„De a többiek vezérüknek tartanak, ugye? És Santiago… már kétszer távol tartottad tőlem.”

„Erősebb vagyok, mint ő, öregebb. Santiago még nálad is fiatalabb” — mondta. Egyszerűen beszélt, büszkeség nélkül. Ezek puszta tények voltak.

„Mi nem akarunk harcban állni veletek.”

„Márpedig az már elkezdődött” — felelte. „De nem velem, hanem azokkal odafenn.”

„De mi az oka, hogy Santiago gyanakszik ránk?”

Lesütötte a szemét, és elgondolkozott — állát öklén nyugtatta. Végtelennek tűnő idő után felnézett. „Mondhatnék okokat” — mondta. „Túl csendesek vagytok. A világon csak kevés vámpír létezik, s halálosan rettegnek, nehogy viszálykodás törjön ki köztük — fiókáikat nagy gonddal választják ki, s gondoskodnak arról, hogy tiszteljék a többieket. Ebben a házban tizenöt vámpír van, s féltékenyen ragaszkodnak ehhez a számhoz. A gyenge vámpíroktól félnek: ezt is hadd mondjam meg. Nyilvánvaló a számukra, hogy valami hiba van benned: túl sokat érzel és gondolkozol. Ahogy magad mondtad, nem sokra tartod a vámpírok szenvtelenségét. Aztán itt van ez a titokzatos gyermek, aki nem tud megnőni, nem tudja ellátni magát. Ebből a fiúból, aki olyan sokat jelent nekem, még akkor sem csinálnék vámpírt, ha az élete komoly veszélyben lenne, mert túl fiatal, a tagjai nem elég erősek, s a halandók osztályrészét még alig tapasztalta, te pedig magaddal cipeled ezt a gyermeket. Milyen vámpír alkotta őt, kérdezik a többiek, talán bizony te? Lásd be, magadban hordozod ezeket a hibákat és ezt a titkot, és mélységesen hallgatsz róluk. Hogyan bízhatnának benned? És Santiago ürügyet keres. De egy másik ok közelebb van az igazsághoz, mint mindaz, amit elmondtam. És ez pusztán csak annyi, hogy amikor először találkoztál Santiagóval a Latin negyedben, sajnálatosan… pojácának nevezted.”